Valamikor, jó néhány évvel ezelőtt részt vettem egy kenesei közösségi rendezvényen. Feltűnt egy hölgy, aki verset mondott. Olyan tökéletesen és átéléssel, hogy az elmondottakat láttatta a hallgatósággal. Megjegyeztem a nevét: Kerti Teréz. Mint megtudtam, nem hivatásos előadóművész – habár a Pilinszky Irodalmi Színpad tagja –, hanem óvó néni a helyi óvodában. Valamennyi rendezvényen olyan produkciót nyújtott, amit nem egykönnyen felejtett el az ember.
Terikét mindenki ismeri Kenesén: nincs család, amelynek ne járt volna valamelyik tagja valamelyik óvodai csoportjába. És akárkit kérdezünk, van róla egy kedves, jó története.
Kerti Teri, sok gyerek Teri nénije nemrég nyugdíjba ment. Több évtizedet elmesélni nem egyszerű, mi mégis arra kértük, tekintsen vissza a pályájára, és elevenítse fel belőle a legemlékezetesebb pillanatokat.
– 1971-ben kerültem a Kállay Éva Nevelőotthonba. 1974-ig itt végeztem az általános iskola 6., 7. és 8. osztályát. Innen mentem a Fóti Gyermekvárosba, óvónőképzőbe, ahonnan Kenesére jöttem vissza, és dolgozni is itt kezdtem 1978. július 1-én. Akkor fél év után GYES-re mentem, mert 1979-ben megszületett a kislányom, 1983-ban pedig a fiam. Ma már három fiúunokám van: kettő a lányomnál, egy a fiamnál. Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, az unokáimra, mert mindannyian okosak és szépek.
1986-tól, amikor a fiam óvodába ment, én a felső oviba mentem vissza dolgozni. 1989-ig voltam ott. 1993-ban elvégeztem az Óvónőképző Főiskolát, utána pedig a drámajáték-vezetői tanfolyamot is. Bábtanfolyamokon is részt vettem, s mindezeket nagyszerűen tudtam használni a mindennapi munkám során.
– Milyen volt az óvodai élet, amikor dolgozni kezdtél, és milyen ma?
– Kezdeti éveimben, a 70-es, 80-as évek fordulóján nem volt könnyű az óvodában, nagy csoportlétszámokkal dolgoztunk. Egy óvónő jutott huszonnyolc-harminc gyerekre, csak hát különbséget kell és lehet tenni az akkori meg a mostani gyerekek neveltségi szintje között. Egy igazi gyerek mindig követ el csínyeket. Hibátlan és teljesen jó gyerek nincsen. Nem ez a baj, hanem az, hogy nem fogadnak szót. Ha elhangzik, hogy „hagyd abba”, akkor az valóban „hagyd abba”. A mai gyerekek visszabeszélnek, rátesznek. A régebbi gyerekek még kezelhetőbbek voltak. Tudták, hol a határ, és annál tovább nem mentek. A maiak feszegetik a határokat, csak azért is próbálkoznak; azt hiszik, hogy mindenkivel mindent meg lehet csinálni. Sokan mondják: persze, régen is volt harmincfős csoport, mégis elbírtak velük a nevelők. Igen ám, de akkor a gyerekekbe bele volt nevelve a felnőttek és a pedagógusok iránti tisztelet. Ez a maiakból sajnos hiányzik – sokakból, de nem mindenkiből. Ugyan az utóbbi években azt tapasztalom, hogy egyre többet foglalkoznak ezzel a szülők is, egyre javul a helyzet. Az utóbbi öt-hat évben már csak néhány nevelési problémás gyerekkel találkoztam.
– Hogyan alakultak a mindennapok? Hogyan szerveztétek a csoport életét?
– Annak idején Szilvi kolléganőmmel (Andrejkáné Dalman Szilvia) elkezdtük szervezni a kirándulásokat, gyereknap környékén. Először a Soós-hegyre mentünk fel, sőt, még tovább is, egészen a Romantic kempingig. Persze hatalmasat játszottunk a hegyen, a réten. Aztán messzebb is merészkedtünk, átmentünk a gyerekekkel Almádiba vonattal, ahol sétáltunk egyet. A következő kirándulási célpont a Koloska-völgy volt. Gyalog mentünk az ovisokkal, és bírták. Természetesen elfáradtak, de jól bírták. És jöttek sorban a hasonló programok: 1999-ben, amikor megnyitották a repülőtéren a múzeumot, mi is ott voltunk. Jártunk a Pálvölgyi barlangban is – nagyon sok helyre vittük a csoportot kirándulni. Szerveztem családi kirándulásokat is, szombati napokra: voltunk cirkusz- és bábszínház-látogatáson, legókiállításon. Mindig nagyon élvezték. Amikor a Budai Várban Csontváry-kiállítás volt, oda is elmentünk. A jegyszedő nénik először nagyon megijedtek, amikor megláttak minket, végül mégsem a gyerekekre kellett rászólni, hogy ne nyúljanak semmihez…
Amit Kenesén meg lehetett nézni, megmutatni a gyerekeknek, oda elmentünk. Voltunk a pékségben is, hogy lássák, miből, hogyan lesz a kenyér. A 90-es évek végétől forgó rendszerben dolgozunk, a csoportok évszakonként váltják egymást. Az adott csoport felelős az adott évszakban az óvoda díszítéséért és a műsorokért, amelyet a városi rendezvényeken is láthatnak. Így nagyon jól működik. Volt olyan, hogy az óvodai a zöld fal előtt állt egy rokka. Megmutattuk a gyerekeknek azt is, hogyan működik. – Igyekeztünk sokoldalúan fejleszteni az óvodásokat. Amikor például a honfoglalás volt a téma, aköré szerveztük a napjainkat. Az évzáróra pedig jurtákat építettünk. – Az évzárók mindig nagyszabásúak voltak, hiszen ez az alkalom, amikor a gyerekek megmutathatják, mit tanultak, fejlődtek az elmúlt év során. Az általunk szervezett évzárók közül az egyik legjobban sikerült, amely az Utazás a Balaton körül tematikájára épült.
– És az ünnepek? A gyerekek sokat mesélnek róla, milyen remek dolgokat csinálnak az óvodában egy-egy alkalomra.
– Szilvivel vezettük be, hogy karácsony előtt mézeskalácsot süssünk az oviban. Rengeteget sütöttünk, karácsonyi vásárokon árultuk a szülőknek.
Szintén mi vezettük be a „Házhoz megy a Mikulás” akciót. Négy-öt évig csináltuk. A bevételből karácsonyra játékokat kaptak a gyerekek.
Az anyák napja megünneplésén a kilencvenes évek végén változtattunk. Nem úgy szerveztük, hogy délután legyen egy műsor, hanem közös napot a szülőnek, a gyerekkel. Reggel együtt jöttek óvodába, játszottak, utána közösen hajtogattunk, rongybabát varrtunk, dekupázsoltunk, meserajzot készítettünk – mikor mit. Tízórai után volt a köszöntés. A szülők nagyon élvezték, a gyerekeknek pedig óriási élményt adott. Még júliusban is mondogatták, milyen jó volt, hogy itt lehetett velük az anyukájuk az óvodában.
– Óvónői hivatásod a legfontosabb az életedben, ám van még olyan hobbid, amit mesteri szinten űzöl. A szobádban valóságos origami szentély van.
– 2001-ben léptem be az origami körbe, ez azóta folyamatos tevékenység az életemben. Büszke vagyok rá, hogy a Japán Origami Kör főtitkára, Nakamura Keichi is járt itt Kenesén. A családsegítő egy napközis tábort csinált, ott hajtogattunk együtt. Annyira megtetszett neki, hogy utána az oviba is eljött hozzám. Idén áprilisban nagyon jó szakmai napot tartottam az óvodában, ami szintén az origamira épült. A kollégáknak tetszett, jól érezték magukat.
– Az origami az egyik legelső dolog, ami rólad eszébe jut az embereknek…
– Örülök, hogy így van, én nagyon szeretem. Rengeteg játszóházas foglalkozáson vettem rész. Ahova hívtak, oda mentem. A nagycsaládosokkal sok pünkösdi akadályverseny csináltunk. A Tájházban, a Bütköldében rendszeresen ott voltam. De volt kosárfonás is: amikor még élt Kurucz Árpi bácsi és Bocskai Laci bácsi, ők tanítottak kosárfonásra, közben én origamiztam a gyerekekkel – nagyon jó alkalmak voltak. A Nők a Balatonért Egyesület tiszteletbeli tagjává választott, mert ha eseményükre hívtak, akkor mentem. Szívesen segítek mindenkinek, ha megkérnek rá. Nem volt rendezvény, amin valamilyen formában ne lettem volna ott: vagy a gyerekekkel szerepeltünk, vagy verset mondtam, vagy játszóházat csináltunk.
– Verset mondtál. Mert ez a másik, ami rólad mindenkinek eszébe jut.
– 2002-től vettem részt a Pilinszky Irodalmi Színpad munkájában, de korábban is jártam versmondó versenyekre. Kenesén a Költészet Napja alkalmából rendezett József Attila-szavalóversenyt nyertem meg. Országos Pedagógus Szavalóversenyen is indultam, 2005-ben és 2008-ban, melyen második helyezést értem el. Balatonfüreden, a Balatoni regék és mondák versenyén, 2002-ben, első helyezett lettem Lóki Vendel mondájával, a kenesei tatárlikak történetével, amelyet aztán Európa-napok alkalmából Veszprémben és Szentendrén is elmondtam. A versenyt a NABE hirdette meg. Vér Irénke néni szólt róla, kérdezte, nem akarok-e indulni. Tőle kaptam a mondát. A versenyt több korosztályban hirdették meg, reggel kilenckor kezdődött. Rengetegen voltak, délután négykor álltam a színpadra. A közönség és a zsűri is fáradt volt már, két-három perccel később mégis azt vettem észre, hogy engem figyelnek. Néma csend volt a teremben. A párom és Pulai Irénke ott voltak, ők elsírták magukat. Nehéz nap volt, de ott kaptam életem első vastapsát. Kétszer küldtek vissza meghajolni. A versenyt az Anna Grand Hotelben rendezték, abban a teremben, ahol az Anna-bálokat is tartják. Vagy negyven méter hosszú. A színpadról lejövet, amikor beléptem a nézőtérre, újból megtapsoltak. Életre szóló élmény volt.
– Óvoda, szavalás, origami. Tartalmas elfoglaltságok, önmagukban is teljesek. És valahol mindhárom összekapcsolódik.
– Imádtam a gyerekeket egész életemben, a munkám egyben az életem is. A gyerekek mindig őszinték. Tőlük csak jót kap az ember. Konfuciusztól idézik: válaszd azt a munkát, amit szeretsz, és akkor egész életedben nem kell dolgoznod. Én így voltam.
– A szülőkkel könnyű volt kijönni?
– Mindig nagyon jó volt velük a kapcsolatom, sosem tudtam olyat kérni, amit ne csináltak volna meg. A mostani csoportomból a szülők mind külön bejöttek elbúcsúzni tőlem. Éppen ma egy hónapja. A most szervezett Katalin-bálon a csoportomba járó gyerekek szülei voltak a legaktívabbak a szervezésben. Nagy köszönet illeti Elevenné Krizsó Mónikát, Tóth-Renczes Katalint, Rédli Szilviát, Molnár Krisztinát és volt óvodásomat, Budai Rolandot. Számtalan díjat kaptam a versmondó versenyeken való szerepléseimért, de amire a legbüszkébb vagyok, az, amit az ötvenedik születésnapomra kaptam egy anyukától. Torta is járt mellé. Különleges és értékes, mert másnak ilyen nincsen.
Nagyon boldog nyugdíjas éveket kívánunk Terikének, és nagyon reméljük, a legközelebbi rendezvényen újra egy csapat gyerek és egy halom színes papír között láthatjuk, amint belemerülve hajtogat.
Vasváry-Tóth Tibor
XXIX. Évfolyam 12. szám
