Igen érdekes felkérést kapott augusztus 10-én, pénteken a kenesei Tourinform iroda csapata. Természetesen nagy ö-römmel tettünk eleget a nem mindennapi „megbízatásnak”, így aznap délután Tóth Barnabás kollégámmal egy igazán különleges, sem a kalauzolás célját, sem az útba ejtett „nevezetességeket” tekintve nem szokványos idegenvezetést tartottunk négy külföldi vendégünknek, akik egyenesen – pontosabban egy rövid görögországi kitérőt követően – Ausztráliából érkeztek. Ráadásul konkrét „kívánságokkal” jöttek: először arra kértek minket, hogy mutassuk meg nekik a kenesei iskolát, később pedig az egykori nevelőotthon épülete és parkja felé vettük az irányt…
A négy rendkívül rokonszenves turistáról hamar kiderült, hogy mind a négyen görög származásúak (bár a nyelvet nem beszélik), és hogy még érdekesebb legyen a történet, azt is megtudtuk, hogy két házaspárról van szó. És hogy miért vezetett az útjuk a kenguruk földjéről egészen a Balaton keleti kapujáig? Nos, a két hölgy (tehát a feleségek) szülei gyermekkorukban évekig Balatonkenesén éltek, mint a görög polgárháború menekültjei (A polgárháború alatt, valamint a konfliktust követően 3000 – egyes becslések szerint 3500 – görög és macedón gyermek kapott menedéket Magyarországon, akiket vidéki gyermekotthonokban, illetve családoknál helyeztek el – a szerk.).
– Sofi apukája és az én anyukám testvérek voltak. Először Fehérvárcsurgóra kerültek, ahol a kastélyban kialakított gyermekotthonban laktak. Ma dél-előtt ott jártunk – magyarázta a beszédesebb hölgy, és az általa elmondottakból rögtön megértettük, hogy az asszonyok (a két feleség) unokatestvérek. Azt, hogy a férjeik pedig fivérek, már csak amolyan „hab a tortán”-érdekességként tették hozzá…
– Anyukám és az öccse ezután kerültek Balatonkenesére, ahol több évet töltöttek. A nevelőotthonban laktak, és az itteni iskolában tanultak. Mi pedig most azért jöttünk ide, hogy lássuk, hol és hogyan éltek a szüleink az életüknek ebben a meghatározó szakaszában – folytatta a hölgy a családi történetet.
– A feleségem, Sofi édesapja mindig nagyon sokat mesélt Magyarországról, és rengetegszer emlegette Kenesét is – szólalt meg az egyik úr, útban az iskola felé. – Imádta azokat az embereket, akik gyerekkorában itt gondoskodtak róla. Bár az apósom később kivándorolt Ausztráliába, mégiscsak itt nőtt fel, és jó da-rabig ezen a vidéken nevelkedett.
– A szüleink egész életükben azt mondogatták, hogy nem tudják eléggé megköszönni a magyar államnak, és nem lehetnek elég hálásak Magyarországnak, amiért annak idején segítettek nekik/ rajtuk: élelmet és ruhát kaptak, orvosi ellátásban részesültek, gondoskodtak róluk, vigyáztak rájuk. Igazán jól és emberségen bántak velük, ezért is érezték nagyon jól magukat – fűzte hozzá az előbbi hölgy.
– Az, hogy idekerültek, és itt otthonra leltek, számunkra a túl-élést jelentette. Nekik szerencsésen alakult a sorsuk – vélekedett Sofi férje. – Az apósom nagyszerűen érezte itt magát: kimondottan szerette az iskolát, és sok barátra tett szert.
Az éppen felújítás alatt lévő iskolában kedves vendégeink a „hadi-állapotok” ellenére örömmel és szeretetteljes sóhajtások közepette néztek be több osztályterembe. Biztosra vettem, hogy közben azon tűnődtek: vajon me-lyik tantermekben diákoskodhattak annak idején a szülei?
– Az itt élő görög gyerekek, köztük a szüleink is, mind megtanultak magyarul – jegyzi meg Sofi, majd az unokatest-vérére pillant, aki befejezi a gondolatot.
– Három nyelven beszéltek: macedónul, görögül és magyarul. Sajnos mi egyiket sem beszéljük, pedig én Veszprémben születtem. Anyukám itt, Magyarországon ment férjhez, az apukám tanár volt… Hároméves koromig éltünk itt, azután visszamentünk Macedóniába.
Az iskolától a kisbusszal folytattuk utunkat egészen a Gyógyszertár utcáig, ahol kiszálltunk, hogy vendégeink legalább a kerítés innenső oldaláról szemügyre vehessék az eredetileg Otthon Szállóként funkcionáló, majd a II. világ-háborúban kórházként működő, mostanra viszont megdöbbentően és lélekbe markolóan mostoha sorsra jutott egy-kori nevelőotthon „kusza” parkját. Én pedig már-már meghatódva figyeltem, hogy a vendégeink milyen megilletődötten fotózták a kétségkívül jobb sorsra érdemes, de mégiscsak a szüleik szép emlékeit őrző hatalmas kertet.
– Sokat jelent nekünk, hogy itt lehetünk – jegyezte meg csendesen Sofi. – Jómagam Perth-ben nőttem fel, és emlékszem, hogy gyerekkoromban apukám sokat mesélt Magyarországról, az itt töltött esztendőkről. Én mindig meghallgattam, de nem különösebben fogott meg ez a téma, igazából nem foglalkoztam vele. Most, felnőtt fejjel – és persze ahogy egyre idősebb le-szek (mosolyog), – már sokkal jobban megértem az ő kötődését, és az évek múlásával egyre fontosabbá vált számomra, hogy a saját szememmel lássam mind-azt, amiről édesapám mindig boldogan, ragyogó tekintettel mesélt.
– Nekem pedig itt kezdődött az életem, Veszprémben – mondta a másik hölgy. – Később visszamentünk Macedóniába, ahol tizennégy évig éltem, ott jártam iskolába. Mígnem szinte egyik napról a másikra Ausztráliába költöztünk. Az életem tehát tele van/volt nagy változásokkal, fordulópontokkal, és most azért vagyok itt, hogy megnézzem, hol kezdődött ez az egész…
Mivel karnyújtásnyira voltunk a Balatontól, Barnával felvetettük látogatóinknak, hogy sétáljunk ki a tópartra. Az ötlet mindenkinek felettébb tetszett, és pár perccel később már a sétányon szemlélődtünk.
– Annyira gyönyörű! – szólalt meg Sofi férje a „nagy víz” láttán. – Az apó-som a Balatonról is rengeteget mesélt.
– Apu nagyon szeretett úsz-ni – erősítette meg Sofi a férje szavait. – Imádta a vizet, egy-szerűen nem tudott betelni a magyar tengerrel – teszi hozzá könnybe lábadt szemmel.
– Ez az utazás mindannyiunknak sokat ad(ott), hiszen a szüleink élete, mindaz, ami velük történt, a múltunkhoz tartozik, és az örökségünk szerves része – magyarázta Sofi férje. – Ezt megelőzően Észak-Görögországban jártunk, ahol a fivérem és én a még soha nem látott unokatestvéreinkkel találkoztunk. Elmentem édesanyám szülőfalujába is, a szülőházához: ott álltam abban a szobában, ahol ő született… Most pedig itt vagyok! Csodálatos érzés azon a földön sétálni, ahol a szüleink is.
– A mi szüleink nagyon szerencsések, és kivételezett helyzetben voltak, amiért itt, ezen a gyönyörű vidéken élhettek. Anyukám már kiskorom óta folyton azt mondogatta, hogy soha nem felejti el azt a gondoskodást, ami-ben része volt itt. Mindig hálával és szeretettel gondol Magyarországra, ahol olyan sok szép és boldog napot töltött. Bárcsak fiatalabb lenne, és elhozhatnám őt ide! De mivel bőven túl van a nyolcvanon, ez már nem lehetséges. Nekem viszont megadatott, hogy itt legyek, amiért én sem lehetek elég hálás a sorsnak. Ha holnap meghalok, akkor boldogan halok meg, mert jártam itt, és láttam mindazt, ami anyukám életének ehhez a meghatározó időszakához kötődött. Ezek után már nyugodt szívvel térek vissza Ausztráliába.
Szűcs Anikó
A szerző fotói
