Kerti munkák hónapról hónapra
E hóban lakom, azt végeztem,
És kövér disznót is kell öletnem,
Főleg a mellemet tartom melegen,
Hiszem, hogy tisztességgel megvénhedem.
Királyhegyi Müller János, Müller Regiomontanus Csíziójának
december havához fűzött verses jótanácsa)
A december a kertben nem a legdolgosabb időszak. Ilyenkor van ideje a gazdának kályha mellett elmélkedni, fejben – és kockás papíron – tervezni a jövő évi ágyásokat, és beszélgetni. Ezt tettük mi is, hogy jótanácsain túl megtudjuk: ki a Balatonkenesei Hírlap kertésze, Bollók Ferenc?
– Feri, hogyan lettél kertész?
– Eleinte nem úgy volt, hogy kertész leszek, mert rendkívüli módon vonzódtam az állatokhoz. Állattenyésztő szerettem volna lenni, kora gyermekkoromtól. Édesapám kemény emberként megmutatta nekem az állattenyésztés valóságát. Elvitt a már akkor is működő küngösi sertéstelepre, ahol megláttam a nagyüzemi állattenyésztés nehézségeit, mely végtelenül negatív élményeket okozott. Talán ez segített leginkább ahhoz, hogy akkor kertész legyek. Kissrácként akárhová nyúltam, valahogy mindig a mamák veteményesében vagy a szőlőjében kötöttem ki. Ott éreztem magamat már akkor is a legjobban. Ez volt az első, az állatok utána jöttek.
– Tehát már a kezdetekkor tudtad, mi az élethivatásod. Ez kevés emberrel van így.
– Azért azt el kell mondanom, hogy még egészen kicsi koromban egy időre kiszerettem a növénytermesztésből. Ebben szerepet játszott, hogy a spórolt pénzemet, amit egy gyufás skatulyában tartottam, és majdnem elérte a tíz forintot, tavasztájt elvetettem jó helyre. Még vizet is kapott. Elképzeltem, hogy ez a pénzmag, ennek ki kell kelnie. Jött a nyár, nem kelt ki, mire bánatosan összeszedtem a pénzemet. Legalább megvolt mind. Megtudtam, hogy ez a dolog nem ilyen egyszerű, a pénz így nem szaporítható. Ezután kezdtem kacsintgatni az állattenyésztés felé. Mikor eldöntöttem, hogy nem ezzel akarok foglalkozni, az állattenyésztésből nem szerettem ki: megszereztem a kisüzemi tenyésztési ismereteket, és úgy hatéves koromtól tizennégy éves koromig gyönyörű nyúltenyészetem volt. Nagyon sok idős emlékezhet rám, mert én voltam az a boldog kissrác, aki az évszázad bak nyulát birtokolta. Buktával, kakaóval fogadtak a paraszt bácsik és nénik, ahová vele beállítottam. Bak nyulam mindent tudott: ha mentem érte, rám nézett, mintha kérdezte volna, na, megyünk? Soha semmi probléma nem volt vele: mire a bukta meg a kakaó elfogyott, ő is megvolt mindennel. Mindig kiabált utánam valaki az utcán: gyönyörűek lettek!
Az általános iskola elvégzése után a pályaválasztásom nem volt kétséges. A környékünkön a legközelebb a balatonfüredi Széchenyi Ferenc Szakképző Iskolát lehetett találni, ahol a kertészetnek újabb ágait ismerhettem meg. Szőlő- és gyümölcstermesztő lettem.
– Családi indíttatás? Felmenőid között volt kertész?
– Édesapám is szőlész volt. A szőlészet a szakma olyan ága, ahol nemzedékek során adják át a termesztés tudnivalóit. Nagyszüleim által pedig a kertészet mibenlétét tanulhattam meg, a legősibb ismeretekkel, amelyet a parasztság birtokolt. Felmenőim mindkét ágon gazdálkodó emberek voltak.
– Édesapád szőlészként dolgozott?
– Igen. Korai nyugdíjáig Balatonfőkajáron, a szomszéd településen. A szőlő itthon is megvolt, Kajáron pedig nagy léptékben, több száz hektáron, több száz emberrel művelt szőlőt. Ha nem a nagymamák veteményesében voltam, akkor édesapámmal mentem a szőlőbe. Apám jó szakember volt, így alkalma nyílt egész Európát végiglátogatni. Franciaországtól Görögországig sok borászatban járt, s gyűjtött tapasztalatokat. Ha Kajáron járok, nem telik el alkalom, hogy valaki oda ne jönne hozzám, szeretettel mosolyogva, és ne mondaná, milyen rendes ember volt apám. Az a típusú ember, aki tudott, volt tehetsége, volt lelke, arra is, hogy megpróbáljon jót tenni a körülötte élőkkel.
– A családi kötelékek és mindaz, amit tőlük tanultál, nagyon fontos szerepet játszhatnak az életedben.
– Így igaz. A nyulászatomat drága nagyapámnak köszönhettem, aki a háttérben ott állt mögöttem. Lekaszálta a lucernát, így a nyulaim jól éltek. Ugyanekkor megtanított a galambászatra, a baromfinevelésre – utóbbi természetes is volt. Már kevésbé szokványos, hogy belekóstolhattam a bioméhészetbe. Nagyapám régi fajta méheket tartott, tradicionálisan. Mi úgy szoktunk a méheinktől lopni egy darab lépes mézet. Nagypapa, ha a méhekhez bementünk, mindig megváltozott egy kicsit, ráhangolt egy szeretethullámra – mondta is, hogy szeretetet kell sugároznunk magunkból. A méhek szétváltak előttünk, odajöttek, a szemünkbe mosolyogtak. Örömmel adták nekünk, amit termeltek. Aztán megettük papával a mézet, ő bort is ivott hozzá, a saját borát. Majd lefektettük a régi pufajkát közvetlenül a kaptár kirepülése elé, a földre; gyere, kisunokám, mi alszunk, a méheink meg dolgoznak – mondta. Tele hassal könnyű volt aludni egy órát, miközben a méhek ott röpködtek fölöttünk. Csodálatos érzés volt.
– Másfajta életrend és érzés, mint a mai.
– Semmi mást nem szeretnék az életemben visszahozni, csak a régi paraszti lét egységét, amiben mindennek megvolt a maga helye és ideje, és mindenki tudta a maga dolgát. A régi konyhában ott állt a sezlon, ami egy méter húsz centi, ha volt, a matraca lószőrrel tömve – kemény, mint a kő –, de az összes Bollók ott nőtt fel, azon az ágyon. A világ legjobb helye volt, a sparhelttel körülbelül szemközt. Nagyon hálás vagyok drága nagymamámnak, mert még nem értem meg azóta sem, mennyi-mennyi információt adott át nekem, már egészen pici gyermekkoromban.
– Megértetted? Vagy úgy magyarázott, hogy egy gyerek is értse?
– Belenőtt az ember. Kicsi voltam, amikor a mama a mérgező növényekről tanított. A krumpli bogyózásánál megmutatta, hogy sem azt, sem a levelét nem fogyasztjuk a burgonyának, mert az mérgező. Erre megindult a fantáziám: hónom alá vágtam Szüle macskát – akit azért hívtunk így, mert évente legalább két fészekalj kismacskát hozott a világra, és példásan fel is nevelte őket –, és bevontam egy kísérletbe a krumplibogyóval, amitől bizony szegény egy idő után nem volt túl jól. Hát működik a dolog, gondoltam, és átballagtam a pajtába, öntöttem egy adag tejet, és addig nyomkodtam bele a macska fejét, amíg magától nem ivott, és nem láttam, hogy elindul kifelé az ajtón. Nem tettem benne kárt, Szüle macska huszonnégy évig élt, és ez nem falusi gótika. Huszonnégy évesen visszament a szomszédba, ahol született, elaludt a pajtában, és nem ébredt fel. Engem pedig talán a Szüle macskával történtek predesztináltak arra, hogy a gyógynövényekkel is megismerkedjek.
– Testvéred is osztozott a növény- és az állatvilág iránt érzett szeretetedben?
– Bátyámnak már szintén nagyon korán megnyilvánult az érdeklődése, de ő teljesen más irányba indult el. Őt a könyvek világa vonzotta. Ami nem azt jelenti, hogy engem nem érdekelt, de így megkaptam azt a bónuszt, hogy a testvérem ajánlotta a könyveket komoly szemekkel: ezt olvasd el! – Testvéremnek az életéből pár évtized elefántcsonttoronyban telt: irgalmatlan mennyiséget olvasott, napi adagban. Anyai nagymamám, aki okos, egyszerű parasztasszony volt, felismerve ezt, leballagott a Bajcsy-Zsilinszky utca sarkán álló kis könyvesboltba (legutóbb a temetkezési iroda volt a helyén), s mondta, ha jönnek az unokáim, bármit vásárolnak, tessék felírni, hetente egyszer bejövök, és mindent fizetek. Korlátlan folyószámlánk volt, mama soha nem feltételezte, hogy ezzel visszaélünk, és nem is tettük. Hat-nyolc forintba került egy könyv; odafelé menet mama zöldbabot, borsót vagy mást hozott, azt eladta a piacon, abból fizette ki a könyvek árát.
A piacon – ez az a park a Széchenyi utcában, ahol most a szökőkút van – gyerekkoromtól sokat üldögéltem. Oda vittem eladni a nyulaimat, ott vettem meg a nyúltápot visszafelé. Akárhogy nézett ki – mert nem volt éppen szívderítő az egymás mellett csámpásan álldogáló szocreál betonpadok látványa –, mégis egyfajta fórumot jelentett az embereknek, igazi régi piac volt. Nem messze tőle, a tér sarkán egy elektromos boltot lehetett találni, amiben a televíziótól a zseblámpaelemig, szögtől a kalapácsig mindent árusítottak. Most ez a fodrászüzlet.
– Az iskolás évek felhőtlenül teltek?
– Tizennégy éves voltam, középiskolai tanulmányaimat kezdtem, amikor meghalt nagyapám. Édesapám pedig komoly egészségügyi problémákkal – három infarktust kapott egymás után – kórházból kórházba került. Egy évig nem tudtuk biztosan, mi lesz vele. Ha már értettem mindent, és tudtam, mi hol van, be kellett ugranom helyette. Tizennégy évesen huszonhárom hektoliter – kétezer-háromszáz liter – bort érleltem és készítettem. A mama segítségével adtuk el. Nem biztos, hogy a vevők mindig kifizették, de megitták. – Lágy boraink voltak, ugyanaz a kenesei, savszegény, lágy bor, amit a mai napig készítek.
– Nagy teljesítmény tizennégy évesen, még akkor is, ha születésedtől szívtad magadba a tudományt.
– Nekem természetes volt. Egy boron, ha ahhoz magunkat adjuk, meglátszik, amit beletettünk. Ez érvényes minden kertészeti tevékenységre. Aki műveli a földet, a gondolatai jönnek vissza a növényein keresztül. A gyümölcsben, zöldségben a termelője, az ember önmaga lesz benne.
– Rakódtak egymásra a kertészeti ismereteid. Mi volt a következő lépés?
– A szőlő és gyümölcs után elkezdett foglalkoztatni a díszfaiskolai kertészet, mert olyan helyen élek, ahol a kertekben nagyon sok a dísznövény is. Magyarországon igazán akkor indult meg a kerti növények iránti kereslet, ezért harminc esztendővel ezelőtt faiskolai lerakatot nyitottam. Mellette elkezdtünk virágkereskedelemmel is foglalkozni.
– Kereskedő volt a családotokban?
– Nem, a felmenőim valamennyien a paraszti lét egységében éltek, minden idejüket abban töltötték.
– Nehéz volt elindulni a bolttal?
– Nem volt egyszerű. A rendszerváltás előtti időkről beszélünk, még nem olyan szabadon zajlott egy vállalkozás indítása, mint ma. Gyakran mentem Kocsis Piroska nénihez, a tanács Termelés- és ellátásfelügyeleti osztályára: Piroska néni, én maszek szeretnék lenni! – Mi az, hogy maszek, olyan nincs! – Jó, akkor hadd legyek magánkereskedő. – De hát az betelt! És már jövőre is betelt. Három magánkereskedői engedélyt adunk ki évente, de most is öten állnak sorban. Nem lehet! – Jó. Aztán mentem megint: Piroska néni, iparengedélyt szeretnék kiváltani! – Milyen iparengedélyt akarsz?! Nincs olyan, hogy kertész iparos! – Ha meglátott, Piroska néni szerintem már tépte a haját. Végül egyszer azt mondja: Feri! Van itt egy mutatványos engedély. Nem vitte el senki… Így aztán 1987-ben kaptam egy mutatványos és magánkereskedő engedélyt. Azóta is néha inkább mutatványosnak érzem magam. – Utána Piroska nénivel megokoltuk, hogy az ellátás érdekében szükséges, hogy legyen virágbolt Kenesén.
– Ez a nyolcvanas években elég nagy teljesítménynek számított.
– És ekkor jött a malőr, mert maszekként még nem tudtam megélni. A Badacsonyi Állami Gazdaságnál nagyszerű állást kaptam, nagyon jó szellemiségű helyre kerültem. Fiatalként fontos fel-adatot bíztak rám, a szőlő szaporítását vezettem, 50-60 emberrel végeztük. Meglehetősen megterhelt. Hamarosan az oltványok értékesítésével is megbíztak. Egyben voltam raktáros és eladó. Ha ma kapná valaki ezt a kettőt, valószínűleg elszaladna. Nagy iskola volt, abból a szempontból is, hogy láttam: munkánk ellenértéke pénz, nem kevés pénz. – Akkor jött egy nem túl kellemes időszak – már a privatizáció is közeledett –: leltárt kellett végezni a Badacsonyi Állami Gazdaságnál. Az igazgató, akit nagyon tiszteltem és szerettem – utána húsz évig dolgoztunk és beszélgettünk még sokat – Dr. Zsoldos Zoltán, kertészember, kezembe adta a leltárkönyvet. Nem ez volt álmaim munkája: poros székeket forgattam és további poros székeket nyomoztam egész nap. Körülbelül egyharmadával elkészültem, amikor bementem az igazgatómhoz, és lecsaptam elé a könyvet: nem fogom többet csinálni! Hazamentem, nagyon rosszkedvű voltam. Végeztem a kertészettel, segíteni akarok az embereken, mondtam. – Segíteni az embereken? Mégis, mit szeretnél csinálni? – kérdezte a családom. Elmegyek mentőápolónak! – Akkor gyere, elviszlek Veszprémbe, mondta a testvérem.
– Éles váltás. És hirtelen.
– Aznap felvettek, egy hónapig kiképzésre jártam. Furcsa bevallanom, hogy az első munkanapomon rájöttem, nem kellett semmiféle kiképzés, mert nem tudom, honnan, talán ösztönösen, de mindent tudtam. A Balaton-felvidéket kaptam egy gépkocsivezető kollégával. Olyan helyeken jártunk nap mint nap, amibe azóta is szerelmes vagyok – Révfülöptől Vöröstóig, Salföldig. Nehéz volt a beteg emberekkel; súlyos helyzetben levő magányosokat ismertem meg. És a betegség szagát. Sajnos borzasztó nagyot csalódtam az egészségügyben, végül nem találtam meg a helyemet, és három hónap után véget ért a mentős karrierem. Apám azt mondta: pedig ha tovább csinálod, pár éven belül sajátmentős céged lehetett volna. Érdekes volt a meglátása, mert azért ő ismert engem.
– És a bolt?
– Életem párja, Katika ezt a gondot levette a vállamról. A kezdetektől ő üzemelteti a virágboltot. Amikor elkezdtem virággal foglalkozni, úgy gondoltam, hogy én termelem meg. Először egy kis üvegházban kezdtem, aztán Balatonfüreden és Tihanyban, bérelt kertészetekben gerbera- és szegfűtermesztéssel foglalkoztam. A mennyiség több volt, mint amennyit a boltban értékesíteni tudtunk volna, ezért bekapcsolódtunk a virágkereskedelembe. Ezt ma is jó kedvvel űzöm.
Tihanyban, a Belső-tó partján varázslatos kertészetet béreltem. Minden új és gyönyörű volt. Nagyszerű dolgot hoztunk létre, csodálatos dolgokat kaptam az ott végzett munka során. Csak ehhez sajnos volt nap, amikor a Kenese-Tihany távolságot háromszor kellett megtennem. Egy jó tündér mindig vigyázott ránk. Egyszer megérkeztem harmincezer szegfűdugvánnyal, egy mikrobusszal és egy trélerrel. Na, most mi lesz velem, hogy ültetem ezt el? Hol kapok hozzá munkást? Állt egy ember aktatáskával a kertészet előtt. Kérdem, mit szeretne? Kiderült, munkát. Hát, munka az éppen van… Szegfűt kell ültetni. Mire az emberem azt feleli: Szerdahelyiéktől jöttem, szegfűkertészetből, húsz évig dolgoztam ott.
Legkedvesebb és legjobban sikerült munkám azon a környéken a tihanyi apátság belső kertjében levő fűszer- és gyógynövénykert.
Közben Füreden is elindítottam egy telepet, ahol gerberát telepítettem. A nyolcvanas évek legvégén biogáz-fűtést rendeztem be, ami nagyon gazdaságosan üzemelt. Nyilván ezzel is lehettem volna okosabb, belőle meg gazdagabb, de kicsit eltévedtem az időben.
– Nagyon ismert azon a környéken Borsos Miklós szobrászművész feleségének, Kéry Ilonának a kertje, szóval azon a vidéken egyáltalán nem ritkák a gyönyörű kertek. – Hány projekted futott alkalmanként egyszerre?
– Mindig több. Úgy érzem jól magam, ha több megy egymással párhuzamosan. A nyolcvanas évek végén, mikor mind-ez már működött, gondoltam megint, hogy segíteni kellene az embereknek. A környezetvédelem, a szelektív hulladékgyűjtés mindig nagyon fontos volt nekem, elindultam megnézni, hogyan működik ez más országokban. Jó sorsom összehozott az osztrák Hermann Schrambauer-rel, aki csodálatos ember volt. Az ő segítségével jutottam szelektív hulladékgyűjtő edényekhez. Már a kilencvenes években jártunk, amikor magam is nekiálltam gyűjtőmodelleket tervezni, építeni. Ültem az autóban, mentem végig a falun, és számoltam: szerintem százhét darab kell, hogy mindenhova jusson. Nyolc-tíz évig működtek ezek a modellek Győrtől Fehérvárig, Keneséig.
– Kenese falugondnokságán is dolgoztál.
– Orbán József főnöksége alatt kerültem oda. Sok tanulságot hozott számomra az a több mint másfél évtized, amíg Balatonkenese-Balatonakarattya önkormányzatának dolgoztam. Alapos gyakorlatot szereztem parkfenntartás terén. A munkásságom alatt több száz négyzetméter új virágágyás létesült, s tizenöt év alatt sikerült elérnem azt a vállalásomat, hogy kétezer fát ültettem el Kenese és Akrattya területén. Jó érzés látni ezeket a fákat ma is. A többség megvan.
Orbán József nagyon jó főnököm volt. Akkora odaadással végezte a munkáját, ami nem sok emberre jellemző. Vele tudtuk megoldani, hogy a gyakran nehéz költségvetési helyzet ellenére mégis lehessen fejleszteni, nemcsak Kenesén, Akarattyán is. Nagyon szerettem ezt a munkát, benne pedig különösen azt, hogy a tudás, amit megszereztem, Kenesét gyarapítja.
Munkámhoz tartozott a téli hóeltakarítás, ami nem volt hálás feladat, mert a szűkös anyagi lehetőségek sajnos erre is rányomták a bélyegüket. – Igyekeztem mindig helyi embereket foglalkoztatni, volt, akivel tizennyolc éven keresztül dolgoztam. Furcsa, hogy úgy érzem, az egyetlen ellenségem éppen az, akivel a legtovább dolgoztam együtt.
Közben a családunk is gyarapodott: Isten áldásával 1997-ben fiúgyermekünk született, Marci, aki azóta már Pécsett geográfiát tanul.
– És persze tovább gyarapítottad az ismereteidet is.
– A kertészet ágai közül jó néhány igen erősen foglalkoztat, mint például az aroma- és fűszernövények világa. Életemből egy évtizedet szenteltem a régi tudománynak, a háztáji zöldségtermesztés gyakorlati feladatainak. Jelenleg is ebben ténykedem. Mindemellett Küngös község önkormányzatának példaértékű kertészeti projektjében is lehetőségem volt és van részt venni. Az ott működő tartósítóüzem részére a gyümölcsöst gondozom, illetve régi, értékes szőlők termesztésének üzemi munkái tartoznak a feladatkörömbe. A programmal többet tesznek, mint hogy egyszerű savanyítóüzemet működtetnek: az önfenntartó település egy nagyon jó formáját gyakorolják. Mindemellett lehetőséget adnak a munkaerőpiacról kiszorult embereknek, hogy tisztességes, hasznos munkát végezzenek.
– Vissza a gyökerekhez, a háztáji termeléshez.
– Igen. És amit mindig hangsúlyozok, hogy a régi tudás, szüleink, nagyszüleink és az ő szüleik ismereteinek alkalmazásával. Elődeink még tudtak valamit – és nemcsak a kertről –, ami a mai embereknek már nem magától értetődő és természetes. Ezzel a világból elveszett néhány nagyon fontos dolog, például az, hogy a férfi mitől férfi, a nő meg mitől nő.
– Vissza a kertbe. Ez bárkinek nagyon hasznos lehet, csak rá kell jönnie, mennyire jó a földdel foglalkozni.
– És ez a többit már hozza magával. Úgy gondolom, abszolút biológiai parancsunk, hogy az ember a hulladékáról meg-felelően gondoskodjon. Csak a kizökkent világ teheti, hogy erről a belső parancsról megfeledkezzék valaki. Jó bizonyíték erre, ha valaki nekiáll komposztálni, egyfajta szenvedélyévé válik. Meglátja, hogy a folyamatok oda-vissza hogyan működnek, s részese lehet annak a varázsnak, ami a természetben magától értetődő, hogy mindennek megvan a helye, ideje.
– Nagyon elfelejtettük, hogy a dolgoknak rendelt idejük van…
– Sajnos igen. A kertészetben meg lehet feszíteni a dolgokat, ki lehet tolni a határokat, de élni csak az ősi ritmusban tudunk. Ebbe sok dolog beletartozik, olyan is, amire ma már nem gondolnánk: ilyen például a hold járása, amely számomra természetesen szabályozza a munkafolyamatokat. Ha fát vágunk, a holdállás befolyásolja a száradási idejét és a későbbi fűtőértéket. A régi paraszti világban pontosan ismerték az élet ritmusát, megvolt a munka és a pihenés ideje, és mindkettőnek a becsülete.
– Ettől az embernek is megvolt a tisztessége.
– Így igaz. A mai világ azon van, hogy a becsület elvesszen, mindenféle téren. És itt az élelmiszerek pazarlására, a sok fölösleg termelésére is gondoljunk.
– Ha magunknak termelünk, a fölösleg problémája sem olyan égető…
– Jó, ha valaki rájön, hogy számára fontos a kerttel való foglalatoskodás, és eleget tud tenni ennek a vágyának. Aztán ahogy elmerül benne, egyre több és több részletét ismeri meg a saját kertjének és ennek a munkának. Érdekes felfedezéseket is tehet valaki, még akár saját magával kapcsolatban is.
Minden századik ember azzal a paranccsal születik, hogy neki komposztálnia kell. A mai napig jönnek így világra emberek. Hitem szerint, aki ezt nem tudja megtenni, mert mondjuk városban él, az megbetegszik, mert nincs a helyén. Ugyanígy a méhkaptárban is születnek egyedek, amelyeknek a szemétről kell gondoskodniuk, vagy a kaptár őrzéséről. Mindennek és mindenkinek megvan a helye, csak meg kell találnia.
Szeretnék áldott, békés ünnepeket kívánni valamennyi olvasómnak! Szeretném, ha ebben a karácsonyi időszakban sem feledkeznének meg a kertről, amely olyan sok örömöt okoz.
Vasváry-Tóth Tibor és Nagy Krisztina
XXIX. Évfolyam 12. szám
