Ma a tudományban és ennek nyomán az élet sok területén a specializációra, egy kisebb egység minél részletesebb, mélyebb megismerésére törekszik, aki komolyan gondolja, amit csinál. Mégis gyakran elhangzik: legyünk kreatívak, gondolkodjunk multifunkcionálisan, értsünk több dologhoz. A két nézőpontot nehéz összeegyeztetni, s még nehezebb a mindennapokban alkalmazni. Ha olyan emberrel találkozunk, aki ezt a gyakorlatban megvalósítja, két eset lehetséges: az egyik, hogy őszintén rácsodálkozunk; a másik, hogy nem is tudunk róla, hiszen az adott illető ismereteinek csak az egyikét van lehetőségünk megtapasztalni.
Pedig vannak köztük sokoldalú emberek, de kevés az olyan, aki sokoldalúságát megélheti. Akinek megadatik, élete nehézségei között is szerencsésnek mondhatja magát.
Pachnik Zoltánt egy barátunk ajánlására kértük fel, hogy építsen kályhát az otthonunkban. Már a körültekintés, amivel munkához fogott, megmutatta, hogy alapossága mögött több van, mint a szakmájához elvárható legmagasabb szintű felkészültség. Kíváncsi volt szokásainkra, hogy a számunkra legmegfelelőbb tüzelőberendezést készítse el. Az együtt töltött idő alatt bebizonyosodott, személye és élete mások számára is tanulsággal szolgálhat. Ismerjenek meg egy igazi, XXI. századi reneszánsz embert Szomszédolásaink sorában innen, Balatonfűzfőről!
– Amit tudunk rólad: van hat nagyszerű gyereked, remek családod. Ezen kívül itt vannak neked a kályhák – valamint a haikuköltészet, a vízügyi ismeretek és a borászat. Hogyan jönnek egymás után?
– Nehéz az életemet sorrendben elmesélnem, mert a dolgok átszövik egymást. Mindegyik fontos, mindegyik támogatja vagy nehezíti a másikat, és mindegyik önmagában egy élet. Abszurd, hogy ha végigveszem az életem állomásait, az lehet jól sikerült tényvázlat egy teliholdas, borozgatós estén, ami biztos, hogy hiteles, és megfelel annak, ami valójában, de lehet pusztán adathalmaz is, amiből nehezen kerekedik ki a világ, amit nap mint nap megélek. Ahogy öregszünk, az életünk eseményei magukban is beszélnek. A dolgok pikantériája, hogy az ember hatvanéves korában már elkezd regélni.
– Az sosem baj.
– Ha még nem szenilis, ez nem probléma, de ha észreveszi magán, hogy érzelgősség, romantika vagy bármi, egóval összefüggő dolog csapódik rá, gyorsan beindítja az ablaktörlőt, hogy javítson.
– Mégis: hogyan kezdődött a történeted? Mert nem voltál mindig kályhás…
– Nem. Hosszú ideig a vízügy területén dolgoztam. A rendszerváltás előtti utolsó időket éltük, az állam elkezdett sok pénzt költeni a Balaton megtisztítására. Amikor a DRV-hez kerültem, igaz volt, hogy azt ittuk, amit a tóba engedtünk. A szennyvizet megtisztították és jól beklórozva visszaengedték a Balatonba; pár kilométerrel arrébb meg vízkivételi hely volt. Ezzel a gyakorlattal szakítani akartak. Harminc éves mérnök voltam, a feladat érdekesnek tűnt.
– Vízügyi mérnök?
– Agrármérnök. A műszaki egyetemet utána végeztem el, a vegyészkaron, vízminőség-védelmi vonalon. Utána még a balneológiát is hozzátettem, mert érdekelt a fürdővizek kezelése. A DRV-nek akkoriban négy fürdője volt: Kaposvár, Csokonyavisonta, Igal és Velence. Azok is az én hatáskörömbe tartoztak.
– Mi volt a feladatod?
– A felmerülő összes műszaki üzemeltetési és technológiai kérdés. Megindult a szennyvíztisztító rendszerek regionális összekötése és idegen vízgyűjtőbe való kivezetése. Ezzel együtt a veszélyes anyagnak számító melléktermékeket – a szennyvíziszapot – megnyugtatóan kellett kezelni, megsemmisíteni. A teljes innovatív újragondolásban részt vettem. Szép feladat volt, mivel tanulmányaim alapján teljesen egyedi módon tudtam megközelíteni. Egy idő után hidrológus szakértőként is dolgoztam. Bár nem jelentős feladatkörrel, de koordinátori szinten hozzám tartozott az öntözővíz is.
– Az ember nem fektet ekkora energiát a munkájába, csak ha szereti.
– Érdekes, változatos volt, a legjobb, amit egy mérnök el tud képzelni.
– Mégis vége lett. Hogyan?
– Érdekesen. A rendszerváltáskor kinyílt a világ. Minden szakmai információ angol és német nyelven érkezett. Szerettem volna elmenni angol nyelvtanfolyam-ra, hogy tökéletesítsem a tudásomat, de a munkahelyem nem engedett el. Helyette számtalan képzésen részt kellett vennem, amelyek a munkám szempontjából értelmetlen, fölösleges dolgoknak bizonyultak. Ez nem tetszett. Újra meg újra kértem, de folyton csak hitegettek: két hónap múlva térjünk vissza rá, fél év múlva már biztosan elmehetek… Végül úgy döntöttem, tovább kell haladnom, de akkor ott kell hagynom a céget. Kértek, gondoljam meg, de a korszak, a rendszerváltással megnyílt lehetőségek a továbbfejlődést látszottak garantálni. Beadtam a felmondásom, és bár szakértői munkáim maradtak, a nyelvtanulásba fektettem az energiáimat. Ehhez úgy fogtam hozzá, hogy megvettem a hajójegyemet Haifába, és elmentem négy hónapra Izraelbe.
Már a hajón megláttam azt a világot, amiért elindultam. Sokrétű tapasztalatokat szereztem, és igen, a nyelvet is jobban tudtam gyakorolni, mintha egy nyelviskolában tettem volna.
– Kész tervekkel jöttél haza a „hogyan tovább”-ra vonatkozó-an?
– Kerestem a lehetőségeket. A következő éppen a székesfehérvári vonaton ült le mellém, Kanazawa József személyében. Jezsuita szerzetes volt, aki sok évtizednyi japán és brazíliai tartózkodás után tért vissza Magyarországra; a neve is egy japán város nevéből származott. Olyan ember volt, aki csak ritkán születik. Beszélgettünk, és azt mondta: ne nyelviskolában töltsd az idődet, hanem fordítsd le inkább ezt! És kezembe adta a Gateless Gate-et, a Kapujanincs kaput, zen koanok, rövid elmetornák gyűjteményét, a-melyek minden zen kultúrkörben élő számára kis rejtvényként mutatják meg az igazságot. Két év alatt kétszer fordítottam le, de természetesen nem jutottam vele sehová, mert ezek nem fordítási feladatok, hanem valós életszituációk, amelyeket csak akkor lehet megérteni, ha az ember gyakorolja a zent. De Kanazawa meghatározó volt az életemben, mert briliáns kisugárzása volt. Székesfehérváron élt, a papi otthonban, egy háromszor négyes kis szobában. Gyermeki lélekkel fordultam felé. Sajnos elment közülünk, mert túlhajtotta magát; nem tudtam eleget meríteni a forrásából.
A nyolcvanas évek végén másfél hónapot Indiában töltöttem, onnan hoztam haza két könyvet. Az egyik az indiai növények mitológiájáról szólt, a másik a tantráról. Úgy gondoltam, fontos lenne, hogy itthon is olvassák. Éppen nagy evolúció zajlott a könyvkiadás piacán, sok irodalom megjelent, ami korábban nem. Somi Pannival, Gajdácsi Beával fordítottuk – nagyszerű vállalkozás volt. Utána jöttek a könyvterjesztő körutak, szerte az országban. Időközben persze a világ is formálódott körülöttünk, és rá kellett jönnöm, hogy kiadóként anyagilag nem tudom tartani a lépést. Jó próbálkozás volt, közben felszedtem egy csomó tapasztalatot. És egy ilyen út alkalmával találkoztam második feleségemmel, Évával.
Együtt képzeltük el az életünket, és hamarosan Eger mellé költöztünk, egy parasztházba. Meglepetésemre egy angol alapítványtól Patandzsali fordítást nyertem, hihetetlen volt. A szerző a jógairodalom klasszikusa, Indiában mindenki ismeri. Egy évig dolgoztam rajta. Az egy év alatt rájöttem: a szövegfordítással el tudok jutni a feléig, a harmadáig, megcsinálhatom akár végig is, de jól lefordítani nem lehet. Talán a környezet nem volt megfelelő hozzá – a Mátra alján, egy faluban. Mást is fordítottam mellette, ez volt az egyik bevételi forrásunk. Emellett gazdálkodtunk; akkor ízleltem meg ennek a szépségét. Hatalmas kertünk volt, ahol dinnyétől az egresig minden megtermett. Ettük a saját terményeinket, zöldséget, gyümölcsöt – organikus életet éltünk. Apósom forgalomba helyezte a Wartburg Touristját, aminek a felét addigra már megette a rozsda, de még jó volt, hogy eljárjak vele a piacra, árulni.–
– Működött a dolog?
– Nem igazán. Megint változott a világ, az ígéretek egy részéről bebizonyosodott, hogy nem lesznek beteljesítve. Aztán Egerben megláttam, hogy a képző- és iparművészeti iskola képzést indít, kandallóépítésből. Gondoltam, megcsinálom. Hozzáfogtam, s mellette az életünk ugyanúgy folyt tovább: jártam a piacra, szakfordításokat készítettem a gödöllői egyetemnek és különböző pesti cégeknek; gondolatban azonban már kezdtem átnyergelni a kandallóépítésre. Egyszerre azt vettem észre, hogy képzett vagyok. Felmerült a kérdés: akarok én ezzel kezdeni valamit?
Mikor mondtam, hogy kandallóépítésből fogok megélni, apám, aki ismert, hogy addig egy szöget sem igazán tudtam beverni, kérdezte: hogy akarsz te ebből megélni? Már mindenki átállt gázfűtésre. Aztán Székesfehérváron építettem egy kerti grillezőt, s mikor elkészültem, elvittem, hogy megnézze. Benne az élt rólam, amit tudott, hogy semmi kézügyességem. Emlékszem, elfehéredett az arca, és hallottam, hogy összedől benne valami. Percek teltek el, amíg újra elkezdte magában építeni a képet rólam. Ha közölném vele, hogy elmegyek asztronautának, akkor láthatnék még egyszer hasonlót.
Közben eldöntöttük, hogy a Mátra aljáról visszajövünk a Balatonhoz.
– Újabb komoly váltás.
– Megszületett az első gyerekünk, Ádám, és az életünk teljesen megváltozott. A fordítómunkát a megélhetésért abba kellett hagynom. Akkor már javában írtam a haikukat, publikáltam is. Egy sor külföldi megjelenésen voltam túl: Japán, Görögország, Amerika – Higginson nagy haikukötetébe is belekerültem és különböző antológiákba.
De ott volt a helyzet: új helyen valami teljesen újat kezdeni. Jöttem a busszal, és Balatonfűzfőn megláttam egy házra kiírva, hogy eladó. Nem volt túl jó állapotban: a mennyezet leszakadva, a falak magasan fölvizesedve, és vízen kívül semmilyen közmű nem volt benne. Lakhatatlan volt. Mégis megvettük, és elkezdtem két fronton harcolni: munkát szerezni, közben pedig rendbe tenni a házat. Kitettem a cégtáblát, felültem a biciklimre, és nekifogtam keresni a lehetőségeket. Nagyon nehezen indult el a dolog – az első telet nem könnyen éltük túl. De elindult, mindig egy kicsivel több lett a munka, nagyobb a feladat, amivel egyre nagyobb készséggel tudtam megbirkózni. Ahogy volt egy kis bevételünk, rögtön az építkezésbe fektettük. A pénzt már a küszöbön átadtam a szakembereknek, a folyamat mégis rendre elakadt – egy építkezés összes problémáját átéltük. De följebb tudtunk kapaszkodni. Közben bővült a családunk, a feleségem otthon volt a gyerekekkel, én meg mentem és építettem a kályhákat. Hétvégén a magam házán dolgoztam, hétközben mások kályháin. Nulla manuális készségtől fejlődtem odáig, hogy most már bármit meg tudok csinálni.
– És a borászkodás?
– Az is érdekesen kezdődött. A gyerekeket vittem lovagolni, amikor a dombok között megláttuk egy telekre kiírva, hogy eladó. Ádám fiam elkezdett könyörögni, hogy vegyük meg, mert gyönyörű helyen van. Nem szállt le a témáról. Egy telefont és egy blöfföt megért, ami bejött: a telket sikerült olcsón megvenni. Volt rajta ötszáz tőke szőlő, egy csomó gyümölcsfa. Pince is volt a telken, hordókkal tele. Először azt se tudtam, hogy kell kimosni, de még azt se, mikor érik a szőlő… Bár alapvetően agrármérnök vagyok, a borászkodás nagyon távol állt tőlem, az külön szakma. Elkezdtem hát abban is képezni magamat, és a végén egész jó borom lett. Hosszú folyamat volt, de ebből is tanultam. Persze ezzel egy újabb frontot nyitottam az életemben. A természetet nem tudom félretenni, hogy akkor foglalkozzam vele, amikor kedvem van, vagy ráérek.
– Nemrég nagy öröm ért: nyertél egy neves japán haikuversenyen.
– Harmadik helyezést értem el. Anélkül, hogy bármiféle tévhitbe ringatnám magam, ez számomra nagyon fontos.
Kinyitottam reggel a postaládát, és ott volt egy ismeretlen logóval lepecsételt levél. Elolvastam, és amíg beértem a házba, megértettem, hogy azt írják: Japán legnagyobb, évente egyszer megrendezett versenyén, ahol a világ több ezer embere, japán zsűri előtt megméri magát, harmadik lettem. Amíg a bejárati ajtóig értem, elnevettem magamat, mert hát én egy hatgyerekes kályhás vagyok, Fűzfőről. Nem bírtam abbahagyni a nevetést. Azóta minden nap megvizsgálom a dolgot, hátha hamarabb elhiszem. A mai napig sem tudok vele mit kezdeni. Jól hangzik, és van róla papírom, de a lényeg, hogy amikor a haiku született, olyan vibrációba léptem, ami az otthont jelenti számomra.
– Amihez hozzáfogsz, sikerre viszed. Mi a titka?
– Az ember bármit megtehet. Ha elhiszi magáról, hogy képes rá, és azért minden nap tesz, fel tud nevelni hat gyereket, építhet emeletes házat vagy űrrakétát, bármit. Legfontosabb, hogy közben az elméjét tisztán tartsa, és azzal az összes dolog megoldható. Nagy feladat mindig, mindenre nyitottnak lenni és ezt a hétköznapokban megvalósítani, de nem lehetetlen. – Ez a haikuk lényege: bevonzani a pillanat kristályszemeit, aztán tizenhét szótagban kifejezni úgy, hogy mások számára is mondjon valamit.
– A hithez, amiről beszélsz, erő kell. Honnan van, és mi az, ami téged hajt?
– Határtalan erővel rendelkezünk. Persze szerencsés alkat kell hozzá, meg önrendelkezés és akarat. Belső szabadság. A lehetőségeket, amelyek elénk kerülnek, maximálisan ki kell használni. Az emberben a víz és a tűz egy testben él: aktivitásunk tűz, ugyanakkor fizikailag vízből vagyunk. A két elem harcban áll, és ezeket egyensúlyba hozni, egymást folyamatosan kioltó erejük közt harmóniát teremteni – a hétköznapok változó energiaszintjei között nem egyszerű. Ha ma valami jól ment, és holnap aszerint próbálok élni, nem fog sikerülni. Viszont ebben költészetet találni megdöbbentő gyönyörűség. A kudarcban ott a szakrális, természetes rend. Nem sikerült? Úgy kellett lennie. Ha sikerül valami, örülj, hogy összejött.
– Van, ami napi szinten hozzásegít ehhez?
– Feltétlen értéket jelent a család – most már van négy unokám is, az első házasságomból született gyerekeimnél – és az az egy-két jó barát, aki van. Ha egyáltalán van. Mert a barátság próbái kemények és a nehézséget ritkán állják ki. Mindig próbáltam megérteni a helyzetet, amibe kerültem. Nyilván, ha megpróbálom értékelni az elmúlt időszakot – ami egy élet, egy majdnem lefutott élet –, sok kifogásolnivalót találhatok, de annak nincs értelme, hogy azon gondolkodjak, mi lett volna, ha…
Amit létrehozunk, nem emlékmű, nem szobor, csak elmúló pillanat. Addig van értéke, amíg a következő pillanatot megragadjuk. A nagy jelentőségű dolgok is csak eszközök, hogy csiszoljunk a belső tartalmon, amit magunkkal hoztunk. Ez az ember feladata, hogy szabad, tiszta és rendezett legyen a ma-ga pillanataira. Az a dolgunk, hogy mentális tisztaságban létezzünk.
– Nem élni, hanem létezni kellene.
– Igen. Először minden a fejben történik. Ha valaki nem keresi, annál a belső szükség fogja kiváltani, hogy megtalálja a saját élettechnikáját. Nálam az egész kandallóügy ilyen volt. Rájönni, hogy nem lehetetlen. Meg tudod csinálni, hogy otthont teremtesz és felneveled a gyerekeidet. Ezen múlik. Persze mindehhez társ kell – ha rossz társad van hozzá, ott kell hagyni. Ha nem jó a környezet, amiben élsz, ott kell hagyni. Ha nem jó emberek vesznek körül, ott kell hagy-ni. Nehéz, de meg kell lépni, mert abban a rövid időben, ami az életünk, máshogy nem fejlődhetünk. Ha nem tudunk fejlődni, nem tudjuk megoldani a feladatainkat, pedig azok addig térnek visz-sza, amíg dolgunk van velük.
– Hogyan határozod meg magad? Mérnök? Haikuköltő? Kályhásmester? Borász?
– Inkább az a fontos, mi jön ezután. Mert abban minden benne lesz. Ha jön egy kihívás, boldog erővel belemegyek, természetesen úgy, hogy a családom védelme meglegyen. Bármikor nyitott vagyok bármire, ami érdekes, ami felpezsdít és új energiákat, új talentumokat mutat meg nekem, magamból. Próbálok minél többet belegyömöszölni az életbe, hogy messzebbre jussak a mentális képességeim kihasználásában. Mindezt örökké figyelmesen és éberen, hogy a körülöttem levőknek kellemes érzést tudjak adni, ne rosszat. Mert abból sok van. Ha leülünk valakivel beszélgetni, és annyit tudunk adni, hogy az a másiknak pozitív, inspiratív, vagy akár negatív, de segítő legyen – már van értelme az életnek. Akkor oka van, hogy szót váltottunk, hogy megosztottunk pár percet egymással. Aztán megyünk tovább, mindannyian.
A kályhákkal is így vagyok. Egy fűtőberendezés centrális elem a házban. Mikor az emberek a kályháim köré ülnek, jó érzésük legyen, semmiképpen se rossz. Többször előfordult már, hogy karácsonykor csörgött a telefon, vagy jött egy sms: „Köszönjük!” Persze, kifizettek, de ott él bennük az arcom, nap mint nap. Hogy meleget tudtam vinni nekik, az anyagi szinten már túl van. Kihívás, ami bennem fejlesztett, rajtam emelt, a karakteremen formált, és ezt szórtam szét mindenhol, ahol dolgoztam. Azt hiszem, nagyjából ennyi.
Nagy Krisztina
