500 évvel ezelőtt, 1517. október 31-én, a középkori keresztény egyház megreformálására törekvő mozgalmak történetében fordulópont állt be. Már 100 évvel ezt megelőzően megindult a folyamat, melynek részei voltak az 1400-as évek reformzsinatai, a szerzetesrendi törekvések és radikálisabb vallásjavító mozgalmak is.
Luther Márton Ágoston-rendi szerzetes és wittenbergi teológiaprofesszor 500 évvel ezelőtt fogalmazta meg 95 tételben vitaindító dokumentumát, melynek központi témái a megtérés, bűnbánat, Krisztus evangéliuma volt. Biblikus alapokra helyezett kritikájával és reform gondolataival első lépésben a klérushoz fordult, de érdemi eredmény nem született. Luther ezek után kezdte nyilvánosabban terjeszteni a gondolatait.
Európa népét nem érte váratlanul a 95 tétel tartalma, mert ott voltak a már említett ébredési kísérletek, mondhatni, a reformáció igénye benne volt a levegőben, csak a megfelelő rend-szeres teológiai alapozás hiányzott. Luther ezt dolgozta ki. Így igen rövid idő alatt földrajzilag is és társadalmilag is széles körben elterjedt, nagy népszerűségre tett szert minden társadalmi rétegben.
Levelezésekből tudjuk, hogy a kezdetekben Luthertől távol állt bárminemű szakadás gondolata. A Luther és környezete által kezdeményezett teológiai viták végül sajnálatos módon mégis elvezettek a nyugati kereszténység ma is fennálló felekezeti megosztottságához, ugyanakkor megújulást eredményeztek később az egyház egészében.
Kulturális szempontból a reformációnak talán a legnagyobb jelentősége, hogy szorgalmazta a híveknek saját anyanyelvükön való megszólítását az istentiszteleteken a latin liturgia helyett, és ezzel együtt a Szentírás lefordítását, kinyomtatását és terjesztését. A német és magyar irodalmi és köznyelv kialakulására például óriási hatást gyakorolt Luther és Károli Gáspár bibliafordító munkássága.
*
Dévai Bíró Mátyás 1500 körül született Déván. Már szerzetes papként, wittenbergi egyetemi tanulmányai alatt került ismeretségbe a reformátorokkal és tanaikkal. Első magyar reformátorként hazatérve, az egyház és hit megújulását szorgalmazva, már ezeket a tanításokat képviselte. Sok üldöztetést, bebörtönzést elszenvedett, mégis fáradhatatlanul járta be az akkori Magyarországot. Számos dunántúli gyülekezet – közte a kenesei is – az ő munkássága nyomán lépett a reformáció útjára, de volt Debrecen nagyhírű prédikátora is. Jóllehet a „magyar Luther” névvel illették, szellemileg közelebb állt a humanista Melanchtonhoz, mint a dogmatikus Lutherhez; tipikusan reformátor egyénisége humanista műveltséggel ötvöződött. Meggyőződése volt, hogy mindenkinek el kell sajátítania az írás-olvasást, legnevezetesebb munkája egy gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szánt ábécéskönyv, az „Orthographia Ungarica, azaz igaz írás módjáról való tudomány”, de írt közérthető példákkal színesített, választékos magyarsággal megfogalmazott hittankönyvet is.
E „vándorló prédikátor” buzgó reformátora volt egyházának, hűséges tanítója népének, egészen 1545-ös haláláig. Luther egyik „asztali beszélgetésében” Dévai Mátyást a „keresztvállaló igaz keresztények sorába helyezte”. Valóban hű szolgája volt Krisztusnak, minden körülmények között.
Jézus ezt a példázatot mondta: „Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is… A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.” (Lukács evangéliuma 18,9-14)
A reformáció idején nemcsak Luther, hanem számos kortársa számára is az vált a legégetőbb kérdéssé, hogy hogyan találhat menedéket az ember Isten ítéletének idején. Miben reménykedhetünk? Hogyan nyerhetünk kegyelmet? Hogyan rendeződhet Vele a kapcsolatunk, ami a bűn miatt megromlott?
A fenti példázat azt segít felismerni, hogy mit tehetünk a megújulásért a személyes életünkben, vagyis mit tehetünk a mi belső, egyéni reformációnkért. Hogyan lehet „megigazulva hazamenni”, tehát úgy, hogy rendezve vannak a dolgaink Istennel?
Vegyük komolyan Jézus szavait, és induljunk ki abból, hogy a farizeus és a vámszedő is imádkozni mentek fel a templomba! Mindketten Istent keresték. Mindketten kapcsolatot kerestek Istennel. Ez azonban csak egyiküknek sikerült! Vajon miért?
A farizeus imádkozni ment a templomba, de imája arról szólt: Gyere Isten, veregesd meg te is a vállamat! Mert hiszen láthatod, hogy én egy igaz ember vagyok, én mindenben jó vagyok, én betöltöm minden törvényedet! Lásd be, hogy ilyen jó hívet, mint én, aligha találsz máshol! Aztán ima közben körülnézett, látott másokat, bűnösöket, és tán még bele is borzongott, úgy köszönte meg Istennek, hogy ezekhez ő semmiben nem hasonlít.
A vámszedő kicsit távolabb állt meg. Sem körülnézni nem mert, sem égre emelni szemeit. Ő önmagát látta, a hibáit, elrontott életét. Látta, hogy mennyire kicsi ő az Isten előtt. Teljes súllyal átérezte méltatlanságát. Ezért imájában csak ennyit tudott mondani: Uram, én elesett bűnös vagyok, de Te légy hozzám kegyelmes!
Érdemes ezeket a példákat önmagunkon tovább gondolni. Milyennek látjuk saját magunkat, amikor mi Isten elé állunk, amikor elcsendesedünk Előtte? Mire szoktunk hivatkozni, mit szoktunk felnagyítani az életünkből? Mire vagyunk büszkék, vagy mi az, amit szégyellünk?
Itt vigyáznunk kell, hogy ne essünk a ló túloldalára. A farizeus rossz példája nem azt üzeni, hogy ne is vegyünk tudomást saját jó tulajdonságainkról. Igen, legyünk tudatában, hogy miben vagyunk jók és tehetségesek, hiszen pont azért kaptuk, hogy használjuk! A farizeus azt rontotta el, hogy ezek alapján ő önmagát igaznak nyilvánította! Isten helyett ő akart győztest hirdetni. Na, ez a jog nem a miénk.
Aztán itt egy másik fontos kérdés: Milyennek látjuk mi Istent, amikor elé állunk?
Jézus példázatában a farizeus bizonyára önmagát látta Isten helyében, ezért érezte feljogosítva magát az ítélethozatalra. A vámszedő viszont azt látta Istenben, hogy Ő kegyelmes! Azt látta, hogy elesett bűnös volta ellenére Rá bízhatja magát. Bűnei, rossz döntései, elrontott élete, és az egész örvény ellen, ami lefelé húzza a pusztulásba, számára egyetlen mentőöv maradt: a Kegyelem. Egy kegyelmes Isten: csakis Ő mentheti meg!
Milyennek látjuk mi Isten arcát, amikor Elé állunk? Szigorúnak? Olyannak, aki követel? Elvárásai vannak? Ő mindig csak utasít? Büntet? Amikor úgy érezzük, hogy összeroskadunk, Ő csak azt mondja: megérdemelted, bajodat saját magadnak okoztad? – Ha ilyennek látjuk, akkor próbáljuk korrigálni azt a képet, hiszen Jézus arca egyáltalán nem ilyen volt! Nézzük csak meg Őt az Újszövetségben, ahogy odalép emberekhez, ahogy támogatja, felsegíti, gyógyítja őket. Jézus azt akarja, hogy egészséges és teljes életet éljünk!
A sokak által jól ismert Luther-film egyik legmegkapóbb jelenete az, amikor az ördöggel viaskodó és önmagát marcangoló Márton testvért megkérdezi lelki atyja: Mi után kutatsz, mit keresel magadnak? Ő szinte odasírja neki: Egy irgalmas Istent! Aki szeret engem, és akit én is szerethetek! Ekkor ő levette nyakából a keresztet, beletette Luther markába, és ráfonta ujjait: Akkor hát Őt nézd! Krisztust! Neki mondd: a Tiéd vagyok, ments hát meg! – Ez a mondat később is többször visszatér a filmben. Ez kísérte őt végig: talpra segítette, bátorságot adott küzdelmeiben. Egy kegyelmes Isten, akihez odafordulhatott: A Tiéd vagyok, ments hát meg!
Így tesz a vámszedő is ott a templomban, s Jézus ezt mondja róla: „Ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.”
Isten tesz minket igazzá, ha mi a gyermekei vagyunk, és Hozzá tartozunk.
Ha a mi gyermekeink rosszat tesznek, hibáznak, attól még nyilván a gyermekeink maradnak. Még ha megbántanak, vagy ellenünk fordulnak, akkor is a mieink. – Isten is valahogy így tekint ránk: vétkezünk, sokszor Ellene fordulunk, de Ő a gyermekeiként szeret. Merjük hát érezni szeretetét! Merjük bizalommal megszólítani Őt, merjünk odabújni Hozzá, és ezt mondani: A Tiéd vagyok, ments hát meg engem!
Némethné Sz. Tóth Ildikó és
Németh Péter
lelkészek
XXIX. Évfolyam 10. szám
