A kenesei civil kaszinóban
A Szent Mihály-napi sokadalom lehetőséget teremtett arra, hogy városunk ügyei is szóba kerüljenek. Az összejövetel a Kultúra Háza által jött létre, Gábor Adrienn hívta meg a polgármestereket a kerekasztal-beszélgetésre, amelyen Balatonkenese múltja, jelene és jövője volt a téma. A rendszerváltástól a mai napig hivatalban levő városvezetők beszélgetésére sokan voltak kíváncsiak, de a kezdés 14 órai időpontja korainak bizonyult. Többen fájlalták, hogy nem tudtak eljönni, ezért az elhangzottakat teljes egészében közöljük. Az eseménynek dr. Tábori György alpolgármester volt a házigazdája – kérdései nyomán a jelenlevők egyebek között részletes betekintést nyerhettek az önkormányzati munkába.
A bevezetésben polgármestereink személyesen is bemutatkoztak a közönségnek, ezután a hivatalos ügyekre terelődött a szó.
Tábori György: Honnan a közéleti érdeklődés, affinitás? Mi kell ahhoz, hogy valaki vállalja a polgármesterséget?
Kuti Csaba: Látok itt arcokat, akiket gyerekkorom óta ismerek. Kenesén tudják rólam, hogy a helyi református pap gyermekeként nőttem fel. Egy református pap igazán közéleti ember. A családomban ez a típusú indíttatás magától értetődő volt. Gyerekkoromban jogász akartam lenni, a jogi pályára készültem. Valószínű, hogy azért nem lettem jogász, mert nyolcadikos voltam a forradalom alatt. Egy nyolcadikos gyerek már látja, mi zajlik körülötte. Innentől tudtam, hogy Magyarországon én jogi pályára nem megyek, nem is mehetek. Úgy látszik, nem jól választottam meg az apámat ahhoz, hogy akkor ezt támogassák. A jogállam olyan távolinak tűnt, hogy én nem is fogom megérni. Akkor zajlott a téeszesítés, minden borzalmával. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy ha lehet, mezőgazdasági gépészmérnöki diplomát szerzek. Bejutottam az egyetemre, s már ez is egyféle közéleti indíttatásból adódott. A magángazdálkodó parasztembert átvinni a téeszdolgozók közé – ehhez bizony kellett közéleti affinitás. Így lettem téeszparaszt 1967-ben, abban az évben, amikor végeztem. A nagyvázsonyi, majd a balatonfőkajári téeszben dolgoztam. Onnan kerültem 1977-ben Székesfehérvárra, a Dunántúli Regionális Vízműhöz, az öntözési üzletigazgatóság élére. Akkor már érződött, hogy közeledik valamifajta rendszerváltás. Aki akkoriban nyitott szemmel élt Magyarországon, az tudta, hogy az 1989-es máltai szerződés mit tartalmazott, miről szólt. A politikai érdeklődés, amit azelőtt nagyon elnyomtam magamban, megerősödött bennem. Az 1985-ös választás az első kapuja volt a – szerintem immáron – rendszerváltoztatott világnak mert akkor a választáson már nem egy, hanem legalább két jelöltből lehetett választani. Így lettem tanácstag Kenesén.
Kürthy Lajos: Az ember elgondolkodik ezen a kérdésen. Ha válaszolok, az talán kevés, hogy 1963-ban tizennyolc éves voltam. Az idősebbek ismerhetik az akkori jelölés menetét, így tudhatják, hogy megválasztásommal talán a legfiatalabb tanácstag lehettem, mindjárt az érettségi után. Onnantól egészen a tanácsrendszer végéig az voltam. Tizenkét éves tanácselnöki pályafutásomat majd’ ugyanennyi tanácstagság előzte meg; közben a végrehajtó bizottságnak is tagja lettem. Megyeri Béláné, az akkori tanácselnök mondta: a közigazgatási pálya megmutathatja, milyen irányban tanuljak tovább. Ami azt illeti, az elektrotechnika jobban vonzott, így elektrotechnikai és hőtechnikai műszerész végzettséget szereztem Balatonfűzfőn. Eszem ágában sem volt tanácselnöknek lenni. Magát a munkát ismertem, hiszen a végrehajtó bizottság folyamatosan ülésezett – majdnem olyan gyakran, mint a jelenlegi testületek, ha munka van – , de a jellemző a tanácsüléseknél a negyedévi rendszeresség volt. A munka zömét a végrehajtó bizottság és a szakapparátus végezte. A szakapparátus ma is rendkívül fontos. Tanácstagi jelölésemkor többes jelölés volt, de az akkori politikai rendszerről tudni kell, hogy a tanácselnök személyére a Hazafias Népfront tett javaslatot. A munkára a település és a lakosság szeretete vezetett. Itt születtem 1945. március 1-én Balatonkenesén, és szerintem innen is visznek majd el. Tizenkét évig voltam tanácselnök, akkor következett az első, idézőjelbe tett szabad választás. Ott a település lakossága úgy döntött, hogy Csaba lett a polgármester.
Sörédi Györgyné: Csókakőről származom, ami, nem kis elfogultsággal mondom, a világ legszebb faluja. Amikor 1952-ben megszülettem, még nyolcszáz lelkes település volt. Mostanra 1300-1400 fő az állandó lakosság. Ott is jelentős az üdülőingatlanok száma, sokkal több, mint az állandó lakosságé.
Egyszerű családból származom. Édesanyám háztartásbeli volt, de a földjeinkkel, szőlővel, az állatokkal nagyon sokat dolgozott. Édesapám egész életében kőbányában dolgozott lőmesterként, plusz ő is a földeken ugyanúgy, amikor a munkából hazajött. Közéleti érdeklődésem a családból ered. Nagymamám is velünk élt, a családunk nagyon be-fogadó volt, valóságos átjáróház. Hozzánk mindenki betérhetett bújával-bajával, s úgy távozott, hogy segítséget, ötletet, tanácsot kapott. Úgy nőttem fel, hogy láttam, az ember a közösségen valamilyen formában mindig kell, hogy segítsen. Így alakult ki, hogy az emberek felé forduljak, s ez meg is maradt bennem, amit az itt élők minden bizonnyal tudnak. Hogy hogyan léptem közéleti pályára? Az itt ülő Kuti Csaba úr agitált, induljak a választásokon. Az általános iskolában tanítottam, gyermekeim viszonylag már nagyok voltak, középiskolába jártak, megpróbáltam. Így kerültem be az első, demokratikusan választott testületbe. Akkor még sokan voltunk, és mindenkinek megvolt a felelős posztja. Alpolgármestere is voltam mind a két előttem levő polgármesternek, vezettem a kulturális bizottságot – elég sokrétű volt a feladatom. Úgy gondolom, a közéleti pályára születni kell. Nemcsak azért vitt a sorsom erre, mert Kuti Csaba felkért rá, hanem mert érdekelt. Az első ciklusban nem tiszteletdíjért dolgoztunk, hanem lelkesedésből. Nem is volt akkoriban olyan nagy tolongás a képviselői mandátumokért.
Tábori György: A tanári pálya és a közéleti is komoly, felelősségteljes hivatás. Ha visszatekintesz, melyik áll közelebb hozzád?
Sörédi Györgyné: Ne kövezzenek meg érte, de a tanítást jobban szerettem. Matematikát, fizikát, kémiát tanítottam, néha muszájból németet, éneket. Amikor tudtam csinálni együtt a kettőt, az nagyon jó volt. Amikor polgármester lettem, a tanítás abbamaradt. Négy évem volt még a nyugdíjig, s azt már polgármesterként töltöttem.
Tömör István: Minden eset eltérő, így az enyém is. Annak idején vállalkozóként dolgoztam, több évtizeden keresztül. Sohasem gondoltam, hogy polgármester leszek, hogy egyáltalán erre adom a fejem. Magdi polgármestersége idején el-elmentem egy-egy képviselőtestületi ülésre, és sajnálattal tapasztaltam, hogy Magdinak vannak olyan ellenfelei, akik az ülésen állandóan bántják, a testületi munka pedig, a település rovására egészen nehezen haladt, sok problémát hozott magával. Néztem, figyeltem és úgy gondoltam, lehetne ez másképp is. Ha olyan testület jönne létre, amely tud együtt dolgozni, ahol békesség van, ahol megértik egymást, ott más eredményeket is fel lehetne mutatni. Ennek nyomán civilként többen próbáltunk összefogni és a polgármesternek, Magdinak a segítségére lenni – több-kevesebb sikerrel. Ám az ellenzék erősen tartotta magát, Magdit tovább bántották, aminek a vége egy rendkívüli, önkormányzati választás lett, 2009 decemberében. Ekkor képviselőként jelöltettem magam, s bekerültem a testületbe. Isten kegyelméből és az itt élők bölcsességének köszönhetően, a képviselők közül én kaptam a legtöbb szavazatot. Magdi felkért, hogy legyek az alpolgármestere. Így kezdődött. Az utána következő választáson polgármesterként indultam, és 2010 óta töltöm be ezt a pozíciót. Az első ciklusomban, 2010-től 2014-ig részben én is megkaptam azt az ellenzéket, amelyet Magdi. Küzdelmes négy év volt. Több esetben feljelentettek: volt olyan, amelyben csak tizenhárom bűncselekménnyel vádoltak, de volt olyan, melyben huszonkettővel. Nyomozott a rendőrség, nyomozott az ügyészség, de bűncselekmény hiányában mindig megszüntették az eljárást. Utána jött a következő feljelentés. Annak a négy évnek vége. Erre a ciklusra sikerült egy másik képviselő-testületet összeállítani, sokkal békésebb az élet. Az emberek a testületi ülésre már nem a szenzációért járnak, mert előzőleg az ott zajló események szórakoztatóbbak voltak, mint a színházban. Most már alkotómunka folyik, s ennek látszik az eredménye a különböző fejlesztésekben, tervekben. Mára eljutottunk addig, hogy körvonalazódik egy, a város életét erősen érintő fejlesztési terv, mely több ciklusra szól.
Tábori György: A polgármesteri hivatást, teendőket kinek hogyan sikerült összeegyeztetnie a családi életével, magánéletével? Tudjuk, hogy ez a feladat nem nyolc órás elfoglaltság…
Kuti Csaba: Mondhatom, hogy fehérvári munkába járásommal egészen jól edzésben voltam, mire polgármester lettem. Munkakörömből adódóan az élet úgy zajlott, hogy hét elején elmentem hazulról és a hét végén jöttem meg. Tehát meglehetősen kevés otthoni feladatot vállaló férj és apa voltam, már polgármesterségem előtt is. A családomnak nem volt szokatlan, ha csak az nem, hogy így minden éjjel itthon aludtam. A gyerekeim neveléséből a nagymamák és az édesanyjuk jelentős súllyal vették ki a részüket. Ha elgondolkodom, hogy a gyerekeim – legidősebb fiam már ötven éves – az apjukból vajon kaptak-e annyit, amennyit kell, ki kell mondanom, bizony nem. Mindenkinek azt mondom, ne rólam vegyen példát; a közéleti embernek nem úgy kell élnie, hogy a család háttérbe szoruljon.
Tábori György: Köszönöm szépen az őszinteségedet!
Kürthy Lajos: Említettem, hogy a rendszerváltás előtti időszakban a tanács vb töltötte be a legnagyobb szerepet az életemben. Hetente üléseztünk, egyértelmű volt, hogy késő este jártam haza. A feleségem mögöttem állt. Ez a legfontosabb dolog: ha ő támogat, akkor probléma nincs. A szüleimnél más volt a helyzet, apám más felfogású volt – a rendszerrel szemben is, amit én követtem. Ő érezte, hogy az a rendszer sokáig nem maradhat. A munkámat szívvel-lélekkel végeztem, és ez bizony sokszor az éjszakába nyúlt.
Sörédi Györgyné: Hasonló dolgokat mondhatok én is. A lányaim már középiskolások voltak, sokat segítettek. A képviselőség mellett az iskolai munkámat úgy kellett végeznem, hogy se a gyerekeknek, se a szülőknek ne legyen kifogásuk, a lelkiismeretem jó legyen. Közéleti szerepléseken, testületi ülésen részt kellett vennem, így az éjszakákat használtam fel dolgozatjavításra, a következő napi fölkészülésre. Mindez rengeteg energiát követelt, de sikerült egyeztetni és a családom is elfogadta, támogatott. Megszokták, hogy örökmozgó, nyüzsgő voltam világ életemben.
Tábori György: Polgármester úr, te is mondj néhány szót. Azt hiszem, neked némileg könnyebb. Vagy ez csak a látszat?
Tömör István: Valóban, több szempontból is könnyebb. Sokan ismernek Balatonkenesén. Előzőleg vállalkozó voltam, és mint tudjuk, a vállalkozást sem lehet nyolc órában csinálni. Dolgoztam én is tizennyolc órában, húszban, vagy amennyit a helyzet éppen megkívánt. Sohasem voltam az az ember – sajnos? –, aki délben ott ül az asztalnál és este nyolckor a tévéhíradót nézi. A feladat volt az első, azt csináltam lelkiismerettel, lelkesedéssel, odafigyeléssel, talán még egy kis hozzáértéssel is. Nem vagyok házas, csak együtt élek, a kedvesem szintén a polgármesteri hivatalban dolgozik, így tudja és látja, hogy egy polgármesternek milyen elfoglaltságai, kötelességei vannak. Nem azt mondom, hogy néha nincs benne egy kis elégedetlenség, hogy ne vágyna kicsivel több szabadidőre, de tudja, hogy mindazt meg kell tenni, amit a polgármesteri hivatás megkövetel.
Tábori György: Milyen volt a ti időtökben a polgármester és a testület viszonya? Harmonikus lenne, ha mindig egy irányba húzna a szekér. De ahogy az imént Tömör polgármester úr is utalt rá, első ciklusa nem volt felhőtlen. Jól tudtatok együtt dolgozni a testülettel?
Kuti Csaba: Aki ismerte a 90-es években az emberek gondolkodásmódját Magyarországon, az tudja, hogy egészen más típusú volt a várakozás, mint amit most, vagy kicsivel korábban tapasztalni lehetett. Az igazságkeresésre, a tisztességes munkára, a megbecsülésre való törekvés döntő volt. Olyan igények uralták a közgondolkodást, ami jó irányba vitte azokat, akik valamit tenni akartak. A kontroll meglehetősen szigorú volt. Ha a testületben bárkin azt láttuk, hogy fontosabb neki a saját portája, mint a faluközösség összes portája, akkor azt nem kellett különösebben szóvá tenni, mert egyöntetűen lehurrogta a csapat. Az akkori közgondolkodás nem viselte el azt, hogy a saját zsebére gondolkodjon valaki, a közösség érdekében végzett tettek helyett. Éppen ezért különösebben nem tekintettük problémának a vitát. Az első nyolc évben közös munka folyt, néha komoly szócsatákkal. Fontosnak éreztük, hogy a megválasztott képviselőkön kívül lehetőleg mindenkit bevonjunk a munkába. Természetesen mindig ott volt az Akarattyai Fürdőegyesület, a vállalkozók képviselője, a civil szervezetek. Azt akartuk, hogy Kenese lakosságának minél nagyobb beleszólása legyen abba, mi történik. Ne én, mint okos polgármester mondjam meg, mi legyen. Ezzel együtt szegény Vági Kálmán a fejemhez vágta: te zsarnok vagy! Biztos nem ok nélkül mondta. Ha nem olyan a közhangulat, amilyen, nem tudom, hogy ez ilyen bátran elhangzik-e. Természetes, hogy viták vannak, természetes, hogy a viták eredményeként kialakult döntést valamennyien végre akarjuk hajtani. Azt sosem tapasztaltam, hogy utólag kilógott volna valaki a meghozott döntések támogatásából. Ha eldőlt, merre haladjunk, egy irányba ment a testület és a polgármester is. Sőt, az ülésen megjelenő vendégek is elfogadták a döntést. Nagyon izgalmas és szép, a demokrácia irányába ható időszak volt. Kár, hogy elmúlt.
Kürthy Lajos: Könnyebb helyzetben voltam a rendszerváltás utáni induláskor, hiszen 1994-től Csaba mellett aljegyzőként dolgoztam. Ez akkor Balatonkenesén új feladatkört jelentett, korábban nem volt a településnek aljegyzője. A Veszprém Megyei Kárpótlási Hivatalnál dolgoztam, amikor jegyzői állást hirdettek meg Küngösön. Minek mennél Küngösre, amikor itt is van hely, mondta Csaba, mikor megtudta, mik a szándékaim. Mindezt azért mondom el, hogy a hivatali munkára akkor is volt rálátásom, hiszen a döntéseket az apparátussal végre kellett hajtanunk. A hivatal élén Beke Tamás jegyző állt. Sajnos súlyos infarktus érte, másfél évig nem dolgozott. Polgármester úr bejött hozzám: úgy gondolom, ott a helyed fent, az irodában, mondta. Nem voltam egyszerű helyzetben. A tanácselnökség és a kárpótlási hivatali munka egészen más volt, mint amit itt végre kellett hajtanom. Az 1998-as választások idején rendkívül meg voltam elégedve a feladattal, amit a polgármester úr rám bízott, így nem is indultam. De Csaba a megyei közgyűlés elnöke lett, miután 1999-ben időközi választással kerültem a testület élére. Már az odajutás útja is göröngyösnek bizonyult. Nemes vetélytársaim voltak, közülük többen képviselők lettek. Én is tanultam tőlük, ők is tanultak tőlem.
Már a tanácsrendszer idején zavart, hogy a hivatali munkához nincs meg a szakmai végzettségem, és elvégeztem az államigazgatási főiskolát. Akkor éreztem úgy, hogy talán most már a szakmát is megtanultam, tudom, mit miért kell tenni. A hatalommal élni kell, de nem visszaélni. Vezetni, irányítani tudni kell, de egy csomó dolgot meg kell hozzá tanulni. A közösségért való munkát alázattal kell végezni, mint egy szolgálatot. Örülök, hogy az Ipartestület vezetőjével, tagjaival jó kapcsolat alakult ki – igaz, hogy az akkori vezetőjük, Ambrus Gyuri is a képviselők közt ült. Gyuri őszinte ember, kimondja, amit gondol. Sokszor jelentette ki: nem érdekel, ha megsértődtök a szavaimon, akkor is egy irányba tartunk. Se az első, se a második ciklusom alatt nem volt problémám a képviselőkkel.
Sörédi Györgyné: Már emlegettük a ciklusomat. Az első néhány év elég nehéz körülmények között telt el, mert hiába akar valaki valamit megvalósítani, ha nincs meg hozzá a megfelelő többség. Nekem nem volt meg. Úgy kezdtem, hogy 8-3 volt az arány az ellenfél javára. Lassan felzárkóztunk, hogy 7-5 lett belőle. De ez az idő elég sok civódással telt. Rengeteg önálló képviselői indítványt adtak be, ami nem baj, de ülésenként néha húszat kellett megtárgyalni, dönteni róla. Kínos volt az időhiány, hogy nem azzal foglalkozunk, amivel igazán kellene. A javaslatok között szerepelt jó is, de úgy érzékeltem, a legtöbb azért volt, hogy próbáljanak hátráltatni a munkában, az előrejutásban. Akik belátták, hogy tévedtek, lassan fölzárkóztak, a későbbiekben segítettek. De az elképzeléseknek, amelyeket magam elé felvázoltam, csak a töredéke tudott négy év alatt megvalósulni.
Tömör István: Magdi mondanivalóját folytatva, annak az ellenzéknek, akikkel küzdött, egy részét magam is megkaptam. Először 4-3-as kisebbségben kellett a ciklust végigvinni. Nem volt egyszerű. Néhány mondatot az imént már mondtam róla. A mostani ciklus bizonyítja, jó az, ha egy testületen belül a képviselők egy értékrendet képviselnek, mert hamarabb közös nevezőre jutnak. Természetesen vannak viták, egyezkedések, s mindig van szándék a probléma megoldására. Egy célt nem kizárólag egy úton tudunk elérni, de ehhez meg kell egyezni. Az előző ciklusban ez nem mindig sikerült. Ott is jöttek a különböző indítványok, a folyamatos veszekedés. A jelenlegi testület túlnyomórészt egy értékrendet képvisel, a képviselők fölesküdtek, hogy ezt a települést szolgálják. Örülök ennek, s annak is, hogy ez az én polgármesterségem alatt megvalósult. S természetesen örülök az eredményeknek, amelyek lassan látszani kezdenek.
Tábori György: Szeretnék egy kicsit kényelmetlen kérdést feltenni – legalábbis látszatra talán az, de, nem megkerülhető. Volt, aki javasolta, hogy ezt vessem fel, de magam is úgy gondolom, érdemes erről szót váltani. Az egész ciklus alatt – és itt most tekintsünk el a fejezetektől – sikerült-e úgy gazdálkodni Kenese vagyonával, lehetőségeivel, hogy ezt az adott körülmények között nagyjából optimálisnak lehet nevezni? Vagy visszatekintve érezhető bizonyos mulasztás, rossz döntés? Választási programunkban szerepelt, hogy a fiatalok kedvezményes lakáshoz jutását megpróbáljuk segíteni. Amikor polgármester úrral körülnéztünk, milyen telek van, amely közműves, beépíthető, egyetlenegyet találtunk, a Markó utcában. Csak ezt tudtuk felajánlani; már meg is hirdettük. A kérdés tehát az, hogy Kenese lehetőségeivel az elmúlt huszonöt-harminc év alatt megfelelően tudtunk-e gazdálkodni, avagy esetleg tetten érhető olyan, amit lehetett volna sikeresebben, hatékonyabban tenni? Tarthatnánk esetleg előbbre is?
Kuti Csaba: Ahhoz, hogy ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozzunk, vissza kell idézni a 90-es évek gazdasági helyzetét és lehetőségeit. Az időszak a rendszerváltás utáni nagy gazdasági visszaesést hozta. 30-32 %-os infláció volt, ez most 0 % körül van. Munkahelyek tömege veszett el, bár Kenese a szerencsésebb területek közé tartozott és tartozik. Mégis, az itt élőknél is meglehetősen nagy bizonytalanságot okozott az „új világra” való átállás. Ez azt jelentette, hogy nem folydogált bőven a pénz, még akkor se, ha a személyi jövedelemadó 100 %-a, majd pedig még az 50 %-a a mienk volt. A település lakosai által befizetett adót ténylegesen a település fejlesztésére, életére fordíthattuk. Nagyon meg kellett fontolni, mi az, amit a napi életre, és mi az, amit a hosszútávú fejlesztésre lehet felhasználni. Abban egyet értettünk, hogy a legfontosabb: látni egy célt, amit ha elérünk, azt mondhatjuk, igen, kihasználtunk minden lehetőséget. ebben egy kicsit mindig benne van, hogy milyen a település viszonya a politikához. Mi jó személyes kapcsolatokat tudtunk kialakítani a kormányzati emberekkel.
Tábori György: És tudtunk ebből érzékelhetően profitálni?
Kuti Csaba: A Balaton környéki legnagyobb csatornafejlesztés például itt, Kenese területén valósult meg. A füredi polgármester is rendszeresen hallgathatta: „bezzeg Kenesének mennyit sikerül fejleszteni!” Azt az infrastrukturális lemaradást, amit elsősorban Akarattya csatornázatlansága jelentett, be tudtuk hozni. A víziközmű-társulat megalapításába a lakosságnak is erősen bele kellett szállnia, de el tudtuk érni, hogy hozzátegyék a maguk nem kis pénzét a fejlesztéshez. Akkor még nem volt Európai Unió, az ország kevés pénzéből kellett megoldani, amit lehetett. Akut problémája volt településünknek a szennyvízhálózat elmaradottsága. Az anyatelepülés viszonylag jól állt ebben a kérdésben – persze a település szélein nem –, de Akarattyán egyáltalán nem volt csatorna.
A fiatalok helyben tartása tekintetében nekünk szerencsénk volt, hogy a vásártér – ahol a lakótelepen a 90-es években a házak épültek – községi tulajdon volt, mi parcelláztuk fel, és tizennyolc telket sikerült kialakítani rajta. A másik az Óvoda utca meghosszabbítása volt. Az utcának erősen hegemonisztikus kenesei családi tulajdonban volt a zöme. Volt, aki azt mondta, ha belehal, se lesz utca a háta mögött! Szerencsére túlélte, de az utca hosszú évek harcának volt köszönhető. Mindezt közművesíteni kellett, vizet, villanyt, csatornát odajuttatni. A fiatalok támogatásához az önkormányzati telek segít hozzá, amelyet olcsóbban adunk. Ez lehetőség, mert ezzel pénz jön a településre. A településre beérkező pénz pedig, akár az önkormányzatnak megy, akár a lakosságnak, mindenképpen a települést gazdagítja.
Az adópolitika goromba eszköz, de hatékony. Arra törekedtünk, hogy azt a kört, elsősorban a nyaralótulajdonosokat, akik nem bírtak eltartani egy ingatlant, arra ösztönözzük: adják el, s helyettük olyan tulajdonosi kör jöjjön, amely azt rendben tartani és fejleszteni tudja. A hatalommal élés ebben az esetben nem mindig emberbarát cselekedet. Ha a település érdekét nézzük, néhány embernek sajnos a lábára kell lépni, még akkor is, ha neki nagyon fáj. Persze természetes, hogy ezeket minél humánusabban kell megoldani.
Kürthy Lajos: Látszólag egyszerű választ lehet a kérdésre adni. Ha az ember nem ismerné a hibáit, azt hinné, mindent jól csinált. Pedig biztos nem.
A lakótelep bővítésének kérdése a tanácsrendszerből húzódott át. Nyolcvanhárom telket alakítottunk ki, többszintes lakások építésére. Ahogy Csaba említette, amikor valakinek a lábára lépnek, az például olyan, amikor a kisajátítás elindul. A kisajátítás tényét polgári peres úton nem lehetett megtámadni, a kárpótlási összeget igen. Nem ment könnyen a lakótelep második ütemének megépítése. A közművesítése sokkal egyszerűbb volt, mert már a meglevő rendszerre kellett csatlakozni. Végül az összes ingatlant értékesítettük. Úgy vélem, ez a lépésünk nagyon jó volt. Ami a települési vagyon tekintetében kicsit fájó, hogy 1993 és 1996 között kötelezően értékesíteni kellett a volt állami tulajdonú lakásokat. Mint a rendelkezés végrehajtója, úgy éreztem, a tulajdonosok nyomott áron jutottak az ingatlanokhoz, aminek ők természetesen örültek. Ezzel viszont eljutottunk oda, hogy a település lakásállománya nagyon megcsappant. Azok a lakások maradtak meg, amelyeket a ’85-ös földrengés után a lakótelepen építettünk, az úgynevezett garzonok – azokra nem vonatkozott az értékesítési kötelezettség. Ezek még ma is önkormányzati tulajdonban vannak.
Fontos megemlíteni a bevételek és kiadások hangsúlyát. 1990-ben jelentősen megváltozott az adópolitika. Valljuk be, az adó ma sem más, mint a közteherviselés elvéből adódóan kivenni belőle a részünket. Amennyiben erősebb potenciál vagyok, többet fizetek; amennyiben gyengébb, kevesebbet. Ez megvalósult minden olyan dolognál, ahol a bevételeknek kellett asszimilálniuk a kiadásokat. Bevallom, nem sikerült. A végén az állami támogatások úgy alakultak, hogy az iskola, az óvoda bevétele jóval kevesebb lett.
Úgy gondolom, a településfejlesztés egy folyamat. Függetlenül attól, hogy Magyarországon van egy rendszerváltás előtti és egy azutáni időszak, az akkor megtervezett feladatok folyamatukban lettek végrehajtva. Almádiban szólítottak meg egyszer: hogy lehet, hogy nálatok Kenesén a gázvezeték olyan szépen halad? Több ütemben dolgoztunk, az első az volt, hogy a vállalati nagy üdülők fogtak össze. Végül Akarattya túlsó feléig ért a vezeték. – A terveken később, a modern kornak megfelelően lehetett módosítani. Ám nem szabad elfelejteni, hogy közben megszületett a Balaton-törvény, amely nem minden esetben segítette a Balaton melletti településeket. Olyan elveket rögzített, amelyek adott esetben hátránnyal jártak. Mi nem voltunk hátrányos helyzetű település, ezért nem kaphattunk olyan támogatásokat, mint mások. Uniós pénzekről akkor még álmodni sem lehetett.
Bizonyára követtünk el hibákat is. Mikor átadtam Magdinak a széket – illetve hát nem indultam a választáson –, számvetést készíttettem. Kértem a Pénzügyet, mutassa ki Akarattya és Kenese beruházásait. Akarattya szennyvízhálózatának kiépítése hatalmas összeg volt 670 millió forint. Úgy nem lehet politizálni, gondolkodni, hogy ja, polgármester úr, azt ne említsd, hogy Akarattya mit kapott, az állami pénz volt! De hát a magyar állam pénze az adófizetők pénze! Politikához közel álló személy volt, aki azt mondta, az akarattyai szennyvízhálózat ki-építését be kell fejezni. Érdekes lenne azt is kimutatni, a közműberuházások összességében mennyibe kerültek. Tény, hogy nagyon sok pénzébe került a lakosságnak is.
Büszke vagyok, hogy sok olyan épület létesült, Kenesén, ami a jövőt szolgálta. – Valaki egyszer azt mondta, arccal a vasút felé, én akkor azt mondtam, arccal az iskola és a gyerekek felé, hogy korszerű intézmények jöjjenek létre, ahol modern az oktatás. Mikor a tanácselnökséget abbahagytam, Csabát arra kértem, a tornacsarnok építését mielőbb kezdjék meg. Harmincmilliós tartalékot biztosítottunk, a többi pénz később jött hozzá.
Voltak olyan lépéseink, amelyek dicséretesek és emlékezetesek a település lakosságának, és bizonyára voltak olyanok, amiket esetleg másképp kellett volna csinálni.
Tábori György: A két polgármester úr utalt rá, hogy a politikai kapcsolatoknak van jelentősége, nem is akármilyen. Igazán az az egészséges, ha egy polgármesternek az országos politikához kapcsolata és bejárása van. Sok dolgot lehet informális úton megbeszélni, elintézni. Érezzük, hogy ennek a pályázatoknál is van szerepe. Fontos lehet, hogy összhangban legyenek egy település vezetői az országot vezető politikai kurzussal?
Sörédi Györgyné: Fontos. Én rosszkor voltam rossz helyen – vagy jó helyen? Jobboldaliként kerültem a képviselők közé és a polgármesteri székbe. Az országnak akkor baloldali vezetése volt, így természetesen nem mi voltunk a szívük csücskei. Azt szerintem sokan megerősíthetik, hogy ezek a dolgok minden politikai változáskor előkerülnek. Szerencsés, ha a polgármesternek olyan a színe, mint a kormánynak. Könnyebb szinkronba kerülni és a fejlesztéseket gyorsítani.
Amikor a polgármesteri székbe kerültem, felerősödtek a fejlesztési igények. Akarattya mindig elégedetlen volt azzal, hogy náluk kevés a fejlődés, holott mindannyiunk polgármestersége alatt bizonyítani lehetett, hogy területükhöz, lakosságszámukhoz és lehetőségeikhez képest komoly pénzt fordítottunk rájuk. Leválásra való törekvésük szintén valamennyiünk idején felmerült.
A hivatali időm alatt kellett végrehajtani, hogy a település intézményei közös gazdálkodás alá tartozzanak, a gazdasági iroda a Polgármesteri Hivatalban legyen. Addig minden intézménynél voltak csak a gazdasági ügyekkel foglalkozó munkatársak. Meg kellett tenni olyan népszerűtlen intézkedéseket, mint amilyen a létszámcsökkentés. Sok álmatlan éjszakába került, hogy végigvegyük, kik legyenek, akiket el kell bocsátani. A velem együtt gondolkodó testületi tagokkal egyetértésben az volt a véleményünk, hogy elsősorban a nyugdíjas, és az ahhoz közel álló kollégáktól váljunk meg, mert ezen a téren a fiatalokat kell helyzetbe hoznunk.
Minden testület idején volt szó a lebontott kultúrházról, és arról, hogy a régi helyén épüljön egy új. Jó pár terv készült, amelyeket eddig nem sikerült kivitelezni, de nagyon remélem, a jelenlegi testület komolyan gondolkodik rajta, hogy felépüljön egy, a településhez méltó kultúrház.
Terveztük a termelői piac létrehozását, de a településnek nem volt olyan területe, ahol megvalósítható lett volna. A nevelőotthon ügyében sem tudtunk előrelépni, mert nem tudtuk megvásárolni. Most, hogy már teljesen romos, nem tudom, van-e ilyen szándék.
Elengedem a fantáziám, és tudom, hogy nincs pénz semmire, de szerintem még hitelfelvétel árán is érdemes lenne belekezdeni néhány fejlesztésbe.
Tömör István: Örököltem a helyzetet és a körülményeket. Jobb lenne, ha több mindene lenne Balatonkenesének, az önkormányzatnak, többől tudnánk gazdálkodni. Nem az a feladatunk, hogy emiatt sírjunk, hanem az, hogy ami van, azt működtessük rendesen és gazdaságosan, mindenki megelégedésére. Ha a nevelőotthonra lenne pénzünk – de nincs –, félmilliárd forintba kerülne. Ahhoz, hogy rendbe hozzuk, négy-ötmilliárd forint kellene. Balatonkenesének messze nincs ennyi pénze. Egy önkormányzat elsődleges feladata a település működtetése. Mellette gondolnunk kell a járdaépítésre, az aszfaltozásra, a játszóterek karbantartására, építésére, park-csinosításra, épületeink állapotára. Mindamellett, hogy fűtenünk, világítanunk, takarítanunk kell, üzemeltetni a strandot, nyári programokat biztosítani. Ahhoz, hogy olyan volumenű beruházásra merjünk gondolni, mint a volt nevelőotthon hasznosítása, jelenlegi költségvetésünk sokszorosával kellene rendelkeznünk. Költségvetésünkkel a jelenlegi állományt tudjuk tisztességgel működtetni. Tudom, hogy erősek az igények a felújításokra, útkarbantartásokra, mert a mi igényeink is nagyobbak lennének, de pillanatnyilag ennyi van. Adót emelni nem akarunk azért, hogy több járdát építhessünk. Megpróbáljuk a feladatokat azzal megoldani, amink van.
Tábori György: Egy önkormányzat saját forrása minimális. Esélyt ad, ha pályázatok révén pénzhez jutunk. Ilyen a Kultúra Háza felújítása, ami jó hír.
Tömör István: A jelenlegi Kultúra Háza felújítására és kibővítésére 100.000.000.- forintot kaptunk. A tervezés már folyamatban van, éppen a tegnapi képviselő-testületi ülésen tártuk a képviselők elé az engedélyezési tervnek megfelelő rajzokat, elképzeléseket. A mostani épületet rendbe tesszük: tetőfelújítás, belső felújítás, nyílászárók, cseréje, hőszigetelés, fűtéskorszerűsítés vár-ható. Mellé új szárnyat építünk, amelyben 150-160 férőhelyes színházterem lesz. A pénz most a szerkezeti kialakításra elég, az új szárny berendezését egy későbbi pályázatból kívánjuk megoldani. A 100.000.000.- forint hatalmas összegnek tűnik, de ha elővesszük a terveket, árajánlatot kérünk a mesterektől, mindjárt kiderül, hogy nem olyan sok. A jelenlegi Kultúra Háza felújításának van realitása. Hamarosan a munkálatok is elkezdődhetnek.
Tábori György: 2009-ben Balatonkenese város lett. Büszkén és jóleső érzéssel gondolunk arra, hogy városkában élünk, bár sokak szerint a falu mentalitását, lelkületét őrzi Kenese. Jelentett ez előnyt, hozott pluszt?
Kürthy Lajos: Képviselő voltam és meglepődtem, amikor felvetődött a városi rang kérdése. Az akkori jegyző asszony és Sörédi Magdi erőltette ezt a dolgot, én késleltettem volna. Nehéz falusi, nagyközségi polgármesternek azt mondani, hogy nincs pénz a fontos dolgokra. Ha város vagyunk, akkor még nehezebb ezt mondani. A városi rang kötelez. De kötelezi az állampolgárt is. Egy város polgárának lenni más, mint egy falu polgárának. Nem esik jól, ha az embereket figyelmeztetjük a kötelezettségeikre, hogy többet várunk tőlük is. Nemrég voltam a Városvédők ülésén. Nagyon nyögvenyelősen ment, és a végeredmény ott is arról szól, hogy ha az Önkormányzat nem támogatja őket, megint csak eggyel több egyesület lesz a településen. Semmi önállóság. Hazánkban az aktív állampolgárok ’90 táján jelentek meg. A rendszerváltástól mindenki azt várta, hogy az emberek a kezükbe vehetik a sorsuk irányítását. Én is azt gondoltam, így lesz. Már látom, hogy nem. Nekem a várossá válás nem hozott újat. Sajnos a városi ranghoz kapcsolódóan nem kap a település többet. Lehet, hogy a kapcsolatokon múlik. Hallom, hogy valamely város, például Füred is, uniós pénzből leaszfaltozta az összes utcáját. – Ha az emberek nem tudnak a városi lét részeseivé lenni, marad minden a régiben.
Sörédi Györgyné: Az én időmre esett a várossá válás. Azt tudni kell, hogy Balatonkenese és Balatonakarattya úthálózata hosszabb, mint például Balatonfüredé, amely sokkal nagyobb nálunk. Nekünk sem az anyagi lehetőségeink, sem a bevételi forrásaink nem akkorák, mint egy nagyobb városnak. A kapcsolati rendszer Füreden szépen működik. A polgármester hosszú ideje tudja végezni a munkáját, ez is sokat számít. Segítőkész testületei voltak, vannak. Hogy miért gondoltam annak idején, hogy várossá kellene válnunk? Magyarország lakosságának nagy része vagy városban vagy falucskában él. Mi mindig középen voltunk. Az akkori rendszer szerint vagy kis falvakra írtak ki pályázatot, vagy városokra. Mivel kis faluvá visszafejlődni nem tudunk, próbáljunk meg előre lépni, gondoltam, hátha a fejlesztési forrásaink nagyobbak lesznek. Sajnos nem így lett. Nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Többen mondták a településről, hogy a csendes kis falusi élet itt az érték. Akarattyával nagyobbat tudtunk volna előrelépni, ha együtt marad a két település. Az osztozkodás hosszú időre be fogja fagyasztani a lehetőségeket, mindkét helyen.
Tömör István: Azzal együtt, hogy a két településnek együtt kellett volna maradnia, Akarattyával nem gátoljuk egymást. Mindketten külön pályázunk. Tapasztaltunk Akarattya részéről kellemetlenségeket, de ezeket leküzdöttük. A két település függetlenül tud egymás mellett élni, bizonyítják ezt a megnyert pályázataink.
Tábori György: Máról holnapra átütő erejű és varázslatos fejlődés nem reális. A lehetőségeinkhez képest próbálunk előrelépni, és vannak is látható eredmények.
2014-ben Akarattya különvált. Nem kerülhetjük meg ezt a kérdést. Minden törekvésünk az, hogy méltányosan meg tudjunk állapodni. Matolcsy polgármesterasszonynak mondtam egyik találkozásunkkor, hogy ha akarattyai képviselő lennék, minden Önök által előterjesztett javaslatot megszavaztam volna. De mivel Kenesén választottak meg, nem értek egyet azzal, hogy Akarattya bármennyivel többet kapjon abból a vagyonból, amely lakosságszám szerint megilleti, Kenese kárára. Ezt felelős képviselő, polgármester, különösen, aki itt született, de a bevándorlóként itt élő sem fogadhatja el. Ragaszkodunk ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, méltányos meg-állapodás szülessen. Lakosságszámarányt tekintve a vagyonból 25 % illeti Akarattyát, 75 % Kenesét. Jelenleg zajlanak a szakértői vizsgálatok, folynak a vagyonregiszteri felmérések. Ha érdemi fejlemény lesz, polgármester úr tájékoztatást fog adni.
Van ehhez valami megjegyzésetek?
Tömör István: Ha van elmozdulás az ügyben, azt a Balatonkenesei Hírlapban meg szoktuk jelentetni. Azért mentünk perre, hogy megtarthassuk mindazt, ami a miénk, amihez jogunk van. Akarattya pedig kapja meg, ami az övé, ami őt illeti. Nem elfogadható, ha az akarattyaiak húznak a térképen egy határt, a keneseiek erről pedig meg sincsenek kérdezve. Reméljük, a bíróság igazságos döntést hoz.
Sörédi Györgyné: Aki Kenesén él, nem gondolkodhat másként, mint az előzőekben elhangzott. Ám tartok a megszülető ítélettől. Reméljük, hogy egy körültekintő, objektív csapat fog dönteni a vagyonmegosztás kérdésében.
Tábori György: Tisztelt, Polgármesterasszony, tisztelt Polgármester urak! Mi a véleményetek arról, hogy az egyes döntések kapcsán érdemes-e, kell-e társadalmasítani, azaz az emberek véleményét külön kikérni? Vagy az a felfogás célszerű és hatékony, hogy a ciklusra megválasztott polgármester és testület éljen a felhatalmazással, tegye a dolgát belátása és felelősségérzete szerint?
Kuti Csaba: Egyáltalán nem értek egyet azzal a megközelítéssel, hogy négy évig csináljon a testület azt, amit tud. Csak azt tudom elfogadni, hogy hosszabb időtávban, legalább tíz évben gondolkodjunk, és abból valósítsuk meg adott négy évben, amit lehet. Rendkívül lényeges, hogy az itt élőknek azzal a részével, akiket érdekel, mi lesz tíz év múlva, minél többet találkozzunk, beszélgessünk. Nemcsak közmeghallgatáson, hanem egyéb fórumokon, alkalmakon. A képviselőknek kutya kötelességük beszélgetni a választókkal, hogy a jövőképüket megismerjék, amit aztán a testületi munkában felhasználnak. Ha így működik a testület, nagyobb az esélye, hogy újraválasztják.
Kürthy Lajos: Egyetértek Csaba hozzászólásával, de ha megvan a döntés, egyértelműen ki kell állni mellette, végre kell hajtani. Az a dolog egyik része, hogy döntés előtt megkérdezem a lakosságot. De nagyon fontos, hogy napi kapcsolatban legyek velük. Ki a legjobb kontroll? A lakosság. De ahhoz, hogy reális képet tudjanak alkotni, több információra van szükségük. Sajnos ezt testületi ülésen sem kapja meg, akit érdekel, mert csak a szavazást láthatjuk. Társadalmasítani kell a feladatokat, mert a kívülállóknak így úgy tűnik, rendkívül autokratikus a vezetés.
Sörédi Györgyné: A választópolgár nemcsak addig az, amíg megválasztja az embert, hanem utána is annak kell tekintenünk. Jóval több beleszólásuknak kell lennie, mikor mi történik. Aki hajlandó közölni a véleményét, akkor is meg kell hallgatni, ha nem értünk vele egyet. Van, hogy értelmes hozzászólás hatására megváltoztatjuk az elgondolásunkat, mert ez természetes. Települési viszonylatban jó, ha több ember gondolkodik közösen, mintha csak néhány. Jó, ha ehhez jobban áramlik az információ. Észrevesszük, ha jó dolgok történnek, és örülünk, ha megjelenik az újságban. Nem mondhatjuk, hogy semmi nem jó.
Tömör István: Köszönöm, hogy elődeim felhívták a figyelmet a valós vagy vélt hiányosságokra. Jelenleg az együttes bizottsági üléseknek az az értelme, hogy a Kulturális Bizottság döntéséről értesüljön a Pénzügyi Bizottság is, nem csak képviselőtestületi ülésen. Így esetleg tudják egymás véleményét befolyásolni. Fontos, hogy a testületi ülésen már közös vélemény alakuljon ki, és aszerint szülessen meg a döntés. Keressük a lehetőségét, hogy minél több ember véleményt nyilváníthasson, de ehhez az embereknek el kellene jönnie a rendezvényekre meg a testületi ülésekre.
A hallgatóság kérdéseinél többek között Kurucz Sándor kért és kapott szót.
Kurucz Sándor: 1949. március 17-én, az ennek a térnek a helyén álló házban, a későbbi kultúrházban születtem. Sajnos elbontották, pedig mindenki véleménye szerint jó volt és működőképes. Azóta nincs igazán hely, ahol összejöhetne a település lakossága.
Kuti Csaba: Azzal nem vagyunk egy véleményen, hogy működőképes volt. Régen postakocsi-állomás és fogadó volt itt. Az épület utolsó állapotában az 1950-es évek színvonalán maradt meg, a 2000-es évekre alkalmatlan volt a fennmaradásra. Azzal a reménnyel bontottuk el, hogy hamarosan megépül a Magdi által is említett városközpont. Nem kultúrházban, városközpontban gondolkodtunk. Legyen egy olyan központi épületünk, amely az egész települést meghatározza. Még nem épült fel, de hiszek benne, hogy ez már nem várat sokáig magára.
Kurucz Sándor: A régi Kultúrház ugyancsak a település meghatározó épülete volt! Tudom, hogy tervezték, s hogy megépítették volna. A kérdés csak az, hogy amíg meg nem épülhetett, a meglévőt miért kellett olyan hamar elbontani? A mai kultúrháznál nagyobb volt a befogadóképessége. Legalább két korosztály felnőtt benne. A fiatalságnak nincs helye, ahol összejöjjön.
Tömör István: Azt se felejtsük el, hogy időközben megváltoztak a fiatalok. Az emberek már nem olyanok, mint harminc évvel ezelőtt. Digitális korszakot élünk, átértékelődött a világ és nekünk ahhoz kell igazodnunk.
Gábor Adrienn: A Kultúra Háza megbízott vezetőjeként szeretnék reagálni a hallottakra. Bármikor helyet biztosítunk, ha a Képviselő-testület vagy Kenese lakossága igényli, akármilyen oldalról történik a megkeresés.
Sajnos olyan a világ, hogy a jó hír nem hír. Botrányokból, negatív dolgokból pedig nem lehet építkezni. Csak alázattal, szorgalommal. A Kultúra Házában azért teszünk, hogy az emberek szemléletén, ha apró lépésekben is, de változtassunk. Hogy olyan programokat kínáljunk, amelyek azoknak a rétegeknek és személyeknek is érdekesek lehetnek, akik eddig nem érezték megszólítva magukat. Szeretném, ha aktív szellemi élet indulna meg a településen, a civilek is intenzívebbek lennének. Látjuk, többük képviselője most is itt van. Arra vállaltam felelősséget és megbízatást, hogy jót, szépet, értékeset adjak. A közművelődési intézmény, a közt műveli. Ha valami rendben, szépen működik, annak nincs hírértéke, de az a maradandó. Hívő ember vagyok, tudom, hogy Isten mindent lát. A jó emberek is látják, mik történnek Kenesén. Szép lassan be fog indulni a közélet, a civil élet is.
Történelmi jelentőségű, hogy polgármestereink leültek beszélgetni. Úgy általában a többi települések vezetői, vagy a rendszerváltás utáni budapesti polgármesterek és államfők ezt például biztosan nem tették meg. Kenese tehát most ezzel a Szent Mihály-napi találkozóval, ebben a tekintetben is jól vizsgázott – sőt, másokat megelőzve.
XXIX. Évfolyam 11. szám
Vasváry-Tóth Tibor – Nagy Krisztina Fotó: Debrecenyi István, Vasváry-Tóth Tibor
