Szomszédolás című sorozatunk előző állomása a fűzfői sportuszoda volt (BKH 2017, július). Most folytattuk utunkat, s ezúttal Litérre látogattunk.
Ha Veszprém felé Litéren át megyünk, a királyszentistváni elágazásnál egy táblán a „murvabánya” felirat fogad. A bányát immár évtizedek óta egy különleges és sikeres vállalkozó működteti. Egészen bizonyos, hogy akinek a környező településeken, városokban murvára van szüksége, már találkozott a céggel. Szomszédolásunk során ide látogattunk, Varga Mihály vendégei voltunk.
Mihály, ősz haja ellenére fiatal embereket megszégyenítő módon eleven és dinamikus. Örömmel és büszkén mutatja birodalmát, ahol a bánya irodaépületében ülünk le beszélgetni.
– Szeretnénk egy kicsit jobban megismerni önt, a munkáját. Hogyan mutatná be magát egyetlen mondatban?
– Varga Mihály litéri vállalkozó vagyok, aki imádja a közösséget.
– Korrekt összefoglalás. Fogjunk hozzá részletesebben is!
– Hetvenegy éves vagyok, 1946-ban születtem. Még mindig nagy ambícióval végzem a munkámat, mert nagyon szeretek dolgozni. Igazság szerint ez éltet – nyilván ilyenek a génjeim.
– Mikor kezdte a vállalkozását?
– 1967 májusában.
– Nem tegnap volt.
– Az biztos. Rá egy évre, 1968-ban pedig megházasodtam, mely azóta is tart. Jövőre ötven éves házasok leszünk.
– Gratulálok!
– Köszönjük szépen! Litéren a vezetésnek szüksége volt egy vállalkozó szellemű személyre, aki bizonyos dolgokat elvégez. Megkeresett az akkori tanácselnök, és az iparosok vezetője, Veres Oszkár, és onnantól nagyon gyorsan mentek a dolgok. Hamar kiadták az engedélyt.
– Akkor? A hatvanas években?
– Igen. Öt nap átfutással sikerült intézni a dolgokat. Ami ma, az internet korában már fél nap, vagy pár óra lenne, hiszen akkor még minden papírral külön-külön el kellett mennem minden helyre. Ma már minden az interneten keresztül történik, rendeléseket, utalásokat, a könyvelést is így intézzük. Könyvvizsgálóval dolgozunk, aki helyben működik.
– A hatvanas évek óta folyamatosan a vállalkozó szférában dolgozik?
– Igen, igaz kezdetben csak másodállásban. Akkor voltak a gázvezetési programok, szennyvízprogram; a csövek út alatti átvitelére speciális gépet terveztem, azzal végeztük el.
– Mindjárt a bányával kezdődött a vállalkozás?
– Nem. Géplakatosnak tanultam, utána elvégeztem a középiskolát, majd a műszaki egyetemet. A Nitrokémiához kerültem, mint üzemegység vezető. Gépészeti és vegyi technológiai fejlesztéseket végeztem. Jó volt, szerettem, sok jó feladat volt. Új dolgokat kellett felfedeznem, amit imádok. Jártam az országot, korszerűbb gépekkel és friss fejlesztésekkel ismertettem meg az üzemeket. A vezetés bízott bennem, korrekt viszonyunk volt.
A bányát a későbbiekben nyitottuk. 1994 óta foglalkozunk külszíni bányászattal, elsősorban dolomitot termelünk ki és dolgozunk fel. Az általunk bányászott dolomit a környéken a legkeményebb, aszfaltgyártásra, térburkolatok készítésére első osztályú. Törő és osztályozó berendezéseink Európában is egyedülállóak. Gépeink mobilak, rádió-távvezérléssel működnek, számítógéppel vezéreljük őket. Szerencsére cégünk nyertes pályázataiból európai uniós támogatáshoz is hozzájutott, melyből csúcstechnológiás felszerelést vásárolhattunk.
– Minden igényt igyekeznek kielégíteni. Általában kiknek szállítanak?
– Kisebb és nagyobb cégek is vannak köztük. A piacot a kereslet határozza meg. A piacot pedig dédelgetni kell, mert másképp nem működik. Sokat kell tenni érte, de annak meglesz az eredménye. Ha az üzlet megy, másra is jut anyagi forrás, nem csak a cégre. Ilyenkor lehet támogatni a kultúrát, a szociális területet.
– Milyen a piac? Hogyan képzeljék el azok, akik a gazdaság területén nem járatosak?
– Az egész világ egy nagy piac. Például a nemzetközi nagyvállalatok, ha egy régióban olcsó a munkaerő, oda települnek. De ha nem tetszenek nekik az ottani gazdasági viszonyok, más helyet keresnek a vállalkozásuknak, kedvezőbb háttérrel. Sok helyen gond, hogy nincs megfelelő szellemi tőke, mert az adott ország egyszerűen nem fejlesztette ki, vagy elégtelen. És nincs elég megfelelő képzettségű szakmunkás. Vannak nagyszerű fejlesztők, számítógépes szakemberek, tervezők, de nincs, aki az általuk elgondoltakat elkészítse. Nincs egyszerű közkatona. Hiába van sok tábornok, ha nincs katona.
– A magyar mérnökök mindig keresett szakembernek számítottak, szerte a világon.
– Igen, még ma is nagyon piacképes a tudásunk, de a képzéseiket sok esetben a tőkeerős vállalkozások finanszírozzák, így eleve saját maguknak, a vállalat érdekeinek képzik ki őket. Így működött ez annak idején a Szovjetunióban is: a kutatórendszer több szintű volt, de az egyik szint nem tudta, mit csinál a másik. A vezetés tudta, de a dolgozók nem. Ma is ez zajlik: gyere el hozzánk mérnöknek, mondja egy nagyvállalat csábító ajánlatban, a feladatod az lesz, hogy ennek az adagolóelemnek az egységeit fejlesztgesd, de a többivel ne foglalkozz. A kreatív emberek előbb-utóbb kihullanak egy ilyen rendszerből, és ez nagy problémákat okoz majd. Már most is probléma. Itthon a vasas szakmák képviselői – esztergályos, forgácsoló – nagyon megfogyatkoztak. Van helyettük a CNC-rendszer, de aki ezen dolgozik, híján van azoknak a kombinált készségeknek, amelyeket a régi vasas szakmák művelői még tudtak. Az esztergályos többféle gépen dolgozik, a CNC-t csak be kell programozni.
– Ezt már nagyon sokan érzik a bőrükön, hiszen az országban kevés a szakember.
– Így van. És ez nagy baj. Igaz, ezáltal felértékelődik egy-egy szakma, de késő. Tíz évnek kellene eltelnie, hogy valami változás álljon be. Nem muszáj mindenkinek mérnöknek lenni. Mikor a műszaki egyetemre jártam, ezt nekünk is mondták. Nem kötelező mérnöki munkát végezni. Az egyéb gépészeti munkát is mérnöki szinten kell ellátni.
– Nem hátrány, ha valamennyi területen képzett emberek dolgoznak. A nem mérnöki munkát végzőknek sem árt, ha a munkájukkal kapcsolatban tájékozottak.
– Igen, ezt személyes példával is tudom igazolni. Minél több iskolába jártam, annál inkább rájöttem, hogy nem egyszerű a gépészet. Sok mindenből tevődik össze. A tanult ember nemcsak a szakmát sajátítja el, hanem azon kívül is számtalan dolgot – viselkedést, azt, hogyan kell hatékonyan tanulni, vizsgázni –; és ezektől a nem a területéhez tartozó ismeretektől is több lesz a szakmai munkája.
– Milyen ma vállalkozónak lenni Magyarországon? Egyáltalán: megéri?
– Csak ha nagyon komolyan gondolja az ember és tesz is érte. A magyar kis- és középvállalkozások közül soknak nehéz az élete, szinte a napi fennmaradásért küzdenek. Ennek részben – és nem kis részben – az az oka, hogy ezek is hozzájuk hasonló vagy kicsit jobb képességű vállalkozásoknak dolgoznak be. Így, ha azok gazdagabbak, jobban megy nekik is. Ha egy vállalkozásnak jó, képes kifizetni a jobb minőségű, nagyobb kaliberű szakembereket, és képes jobb alapanyagot vásárolni. Ha valamiből, akár egy termékből vagy szolgáltatásból kispórolják a jó alapokat, gyengébb lesz a minőség, amellyel aztán még az árakat is leszorítják, az árbevételt is csökkentik.
– Belátható időn belül lehet javítani a helyzeten?
– Igen, véleményem szerint lehet. Az államnak néha mintha semleges volna, hogy a vállalkozó akarja vagy nem akarja az adott tevékenységet végezni. Csak az világos, hogy ennyit fizess, ha végezni akarod, a többi nem számít. Száz forint bevételből kilencven elmegy a vállalkozás fenntartására. Mert nagyon magasak az egyéb költségek is. Volt úgy, hogy különböző hatóságoknak illetékre, egyebekre hétszázezer forintot fizettem ki, és amiért a beadványokat egyáltalán megírtam, és a kérésemet még így is elutasították. Ezen kívül a büntetések is nagyon könnyen jönnek: emberségesebb volna, ha előtte figyelmeztetnék a vállalkozót, s a büntetést csak azután szabnák ki, ha az illető felszólításra sem tesz eleget a kötelezettségének. Igen, ha az adózás rendjében is történnének változások – hatvannyolc fajta illeték és adó van ma Magyarországon – ez jóval kevesebb kell, hogy legyen –, meg ha a már említett problémák is megoldódnának, javulhat a helyzet. De azért kétségkívül vannak jó dolgok is. Mint például a földtörvény.
– Milyennek kellene lennie a működőképesség érdekében a vállalkozói környezetnek?
– Elsősorban könnyítésekkel lehetne eredményeket elérni. Ha a bürokrácia elhatalmasodik, azon túl, hogy sok bosszúságot okoz, még el is lehetetlenít mindent. Állásfoglalást kértem az illetékes hivataltól, hogy a nemrég bevezetett EKÁÉR-rendszerrel kapcsolatban ne kelljen számot kérnem, mert a cégnek, amellyel együtt dolgozom, innen összesen három kilométerre van a telephelye, ahová az építőanyagot szállítom. A válasz az volt, hogy 500 millió eurós összeghatár alatt nincs kedvezmény.
– Ez nagyon rosszul hangzik. Ön szerint tehát érdemes lenne mielőbb bevezetni a differenciált bánásmódot.
– Igen. A mindenkori kormány folyton próbálja módosítani, a körülményekhez igazítja. Az ÁFA-törvény viszont huszonnyolc éve nem változott! Ha egy vállalkozás egy hónap alatt eléri az egymillió forintos ÁFA-befizetést, akkor onnantól mindig havi bevallást kell tennie. Ez az egymillió forintos határ az, ami 1989 óta nem változott. De akkor még 6700.- forint volt a minimálbér és 25% az ÁFA. Mikro-, kis- és középvállalkozások szempontjából jogosnak tartanám, ha differenciáltan súlyoznák ezt és más a terheket is. Amennyiben megemelnék, a vállalkozásokat úgy támogatnák, hogy nem kellene havi befizetést tenniük, az összeget a tőkével együtt forgathatnák. Ez fellendíthetné őket. Ha félévente, évente kellene ÁFA-befizetést tenni, nyereségesebbek lehetnének, és több iparűzési adót is fizetnének.
– Van rá kilátás, hogy a koncepció megvalósuljon?
– Több helyen felszólaltam már ez ügyben, de tovább kellene vinnem. Az iparszövetség és Vámosi-Nagy Szabolcs, az Adóhivatal korábbi elnökhelyettese, adószakértő is lát benne fantáziát. Végső soron a politikusok fognak dönteni róla, hogy módosul-e a törvény, avagy sem.
– Ön a vállalkozás és a gazdasági élet területén nagyon jártas.
– Muszáj minden dologra, legalább egy kicsit rálátni. Sok olyan ember van, aki minden idejét a vállalkozásának szenteli, az idejét nem kíméli, éjjel-nappal azzal foglalkozik.
– Úgy sejtem, ön is ezek közé tartozik. Hány embert foglalkoztat?
– Nyolcat. Ez egy családi vállalkozás. Nagyon örülök, hogy a munkámban a családom támogat.
– Mindig ennyi dolgozója volt?
– Változó. Régebben kevesebb is volt, de ahogy növekedett az igény, a létszám is nőtt.
– Milyen a kapcsolat Litérrel, a településsel, ahol ön is él, és ahol a vállalkozása működik?
– Teljesen rendezett a viszonyunk a helyi önkormányzattal.
– S a többi helyi vállalkozás is így lehet vele?
– Itt, Litéren az önkormányzat úgy gondolja – ahogy, tudom, több más helyen is –, hogy inkább legyen egy megrendelt munka akár húsz százalékkal drágább, de helybeli vállalkozó végezze. Ha több szakembert igénylő, nagyobb munkáról van szó, akkor kisebb feladatokra bontva, de szintén a helybeliek vesznek részt benne.
– Tehát Ön szerint errefelé jó a vállalkozói környezet.
– Országos szintet tekintve, ami az általános terheken felül a litéri vállalkozókra nehezedik, középszintű. Az önkormányzatnak valamiből azért fenn kell tartania magát. Ha jól gazdálkodik az államilag kapott támogatással és a helyben begyűjtött adókkal, meg tudja tartani a színvonalat. Iskolánk, óvodánk jól működik; az utóbbit nemsokára bővíteni is fogjuk. Igény van rá, ami azt mutatja, hogy gyarapszik Litér lakossága. Rengeteg fiatal költözött ide. De ehhez önkormányzati és települési szinten is fejleszteni kell.
– Ha körülnézünk a település környékén, nem az öné az egyedüli bánya.
– Litért a geológiai viszonyai teszik erre alkalmassá. Ha nem ilyen volna, minden bizonnyal jól termő vidék lenne, életében a mezőgazdaság szerepelne nagyobb súllyal.
Mint vállalkozó, a közösség érdekében igyekszem mindent megtenni. Véleményem szerint a civil szervezetek nagyon fontosak egy település életében. Támogatni kell a kultúrát, a polgárőrséget, a sportot, az egyéb kezdeményezéseket, hiszen a közösséget gazdagítják. Nagyon jó és színvonalas a néptánccsoportunk; sokfelé viszik településünk hírnevét, sok díjat nyernek különböző versenyeken. Mindez számukra sok munkával jár: heti három-négy komoly elfoglaltságot jelent. A néptánc iránt fogékony és tehetséges gyerekeket már az óvodában, iskolában kiszűrik, így foglalkoznak velük. A Szárazág Néptáncegyüttesben a legkülönfélébb korosztályok táncolnak együtt. – A gyerekek nagyon fontosak. Velük, általuk is változik, előbbre megy a világ, mert ez az élet rendje: az új nemzedékek mindig hozzátesznek valamit a szüleik, nagyszüleik munkájához. Éppen ezért a gyerekeket már kis koruktól kezdve motiválni, ösztönözni kell. Bevezettem egy díjazást a helyi iskola tanulói részére, már régóta, tíz- és húszezer forintot kapnak, amelyet minden tanévzáró végén, a legjobban tanuló alsós és felsős diák kap-hat meg, elért eredményeik alapján. Ezáltal is a jövőt, az ifjúságot támogatom.
– A közösség képes tevékenyen részt venni a saját építésében?
– Igen, vannak kezdeményezések. Régebben ugyan többen, most kevesebben vannak, akik elmennek társadalmi munkát végezni. Ennek közösség-összetartó ereje is van: az így végzett munkában érzi az ember, hogy ezt együtt, a településünkért tettük. Szerveztem én is több ilyet, például csapadékelvezető csatornát építettünk. A munka végén elmentünk egy sörre.
– Említette a Nitrokémiát.
– Igen, ott dolgoztam.
– Mi történt a bezárása után? Hiszen a gyár mára – legalábbis a régi formájában – megszűnt.
– Eleinte próbáltuk életben tartani a tevékenységét, hogy a Nitro 2000 Kft-be a jobb, sikeresebb üzletágakat tömörítettük. De nem sikerült, a cég felszámolás alá került. A ma létező Nitrokémia magnak az a feladata, hogy a régi gyár területén a rekultivációt elvégezze. Amit lehetett, eladtak.
– Fel se merült, hogy a gyárat esetleg egyben privatizálják?
– A 90-es években politika eldöntötte, hogy ezt a veszélyes üzemet felszámolják. 450 fajta vegyszer készült ott, ebből voltak olyanok, amelyeknek a gyártását is betiltották. A vállalat az előző rendszerben országos szinten volt kiemelt, közvetlenül a minisztériumnak rendelték alá.
– Összefügghetett a Nitrokémia kivételes helyzete azzal, hogy a két háború között hadiüzem volt, és lőszert gyártottak?
– Igen. A lőporgyártás megmaradt a háború után, sőt a mai napig is. Emellett most különböző pirotechnikai eszközöket gyártanak. Ma már másképp működik minden. A munkát különböző független cégek végzik az egykori gyár területén.
– Jó döntés volt, hogy a Nitrokémia megszűnt?
– Szerintem nem. A politika rosszul döntött. Különböző koncepciók voltak a cég sorsára vonatkozóan, de a legrosszabb változat érvényesült. A gyár által előállított termékeknek piaca volt. Működött az ioncserélő, nagyon jól, az orosz piacra gyártottak. Később egy amerikai cég szorította ki őket. – Ha rajtam múlik, megpályáztatom a vezetést, és alkalmas, tenni kész embereket választok a gyár élére. Megkapták volna huszonöt évre az üzemeltetést, hogy ha jól működik, utána megvásárolhatják. Így nem lett volna elkótyavetyélve semmi, ráadásul rengeteg embernek lehetett volna munkát biztosítani.
– Nem volt olyan vállalkozó, befektető, akit érdekelt egy évtizedeken át sikeres üzem?
– Olyan volt, aki bizonyos üzemet megvett volna, de nem sikerült egyezséget kötni. Ebben az időszakban Németh Miklós volt a kormányfő. Jó gazdasági szakember volt. Összehívta a nagy vállalkozások vezetőit Budapesten. Ott elmondta, hogy a párt és a kormány nem akar beleszólni a vállalatok munkájába. A működés egyetlen feltétele, hogy a legjobb minőségű termékeket állítsák elő, a legkorszerűbb technológiával. Mindezt a legkisebb mértékű környezetkárosítással. – Valóban meg lehetett volna tartani a Nitrokémiát.
– Eredményes kis- és középvállalkozónak lenni Magyarországon: példaértékű. Így önt és a vállalkozását is nevezhetjük annak. Köszönjük, hogy vendégül látta a Balatonkenesei Hírlapot!
Vasváry-Tóth Tibor
Fotók: Vasváry-Tóth Tibor és www.vargamurvabanya.hu. Köszönet Gyurica Istvánnak a cikkhez nyújtott segítségéért.
XXIX. Évfolyam 9. szám
