Február 10-én esküvői fotókból rendezett tárlat nyílt a Kultúra Házában, melyen a látogatók igazi esküvői relikviákat is láthattak, Tájházunk gyűjteményéből. A megnyitó után pedig természetesen a házasság került a középpontba a Boldogít-e még az „Igen”? című beszélgetésen.
Egy nagyon kedves kiállítás nyílt a házasság hete alkalmából településünkön, esküvői fényképekből összeállított tárlat. A lakosok adták össze, többnyire régi, múlt századi fotók láthatók a kiállítóterem falain körben, van család, ahonnan a nagyszülők, szülők és a felnőtt gyermekek esküvős képei is kikerültek.
Ez a kiállítás – és ez az itteniek legtöbbjére igaz, de erre kiemelten is – leválaszthatatlan a közösségről, melyben született, hiszen róluk szól! Olyan kezdetekről, melyeknek a vége is látható, mert itt élték végig az életüket. Ha egy helybeli végigsétál a termen, felismeri az arcokat, tudja a családok neveit is, ismeri az itteni lakosok generációkon keresztül összefonódó történeteit.
És máris ott vagyunk a házasság egyik alapvető jellemzőjénél, hogy tudniillik az nem pusztán két ember életének összekapcsolódása, hanem abba bizony visszük bele az egész családunkat.
Ezt régebben könnyebb volt látni, tudni, hiszen vidéken több nemzedék is élt sokszor együtt, a nagycsalád közössége könnyebben gondoskodott pici gyermekekről és idősekről egyaránt. Ebben a kapcsolati hálóban kellett helyet találni, boldogulni.
Mára atomizálódtak a családok, a fiatalok, amint tehetik, elköltöznek, legtöbbször a munkavállalás miatt muszáj is. És ezért azt gondolják, hogy maguk mögött tudtak hagyni szülőket, anyóst-apóst, régi rossz mintákat, dirigálást, beleszólást, minden ilyesmit. Kézzelfoghatóan talán igen. Persze, vannak szeretetteljes találkozások, látogatások, unokára vigyázások, hol milyen a kapcsolat, de akár el is lehet menekülni messze.
Valójában azonban nem. Mert belül visszük őket magunkkal. A berögzüléseket, az örökölt géneket, hordozott családi mentális-lelki hagyatékot, mindent, amit szerettünk-becsülünk, de azt is, amit utáltunk, amik elől tényleg menekülnénk. És ha önismeretben nem jutunk el odáig, hogy ezzel szembesüljünk, akkor magunkban sem fogjuk felismerni ezeket a működéseket, és rengeteg belső vagy kapcsolati feszültség forrása lehet.
Mintha az anyádat hallanám, mintha az apádat látnám! Te jó ég, mintha az anyámat mondanám, mintha az apámként mozdulnék! Ismerős, ugye?
A bibliai „elhagyja apját és anyját és lesznek ketten egy” akkor nem is lehetséges? Nem lehet még egészséges és szükséges mértékben sem „elhagyni”, vagyis túllépni, függetlenedni, szabadulni, fejlődni? Isten Igéje mégis valamiképp erre vezetne…
Talán ami lehetséges, az az, hogy ennek a kettős valóságában és ne feszültségében éljünk. Hogy tudjuk felismerni és tetten érni, feldolgozni és elfogadni önmagunkban „anyánk szavát és apánk mozdulatát”, szembenézni akár több nemzedéknyi örökséggel is, hogy mindezekkel együtt mégis szabaddá váljunk „elhagyni” – épp amennyire kell.
Régi fényképek nem csak otthonok és kiállítótermek falán lógnak, hanem a lelkünk belső falain is. De minden fényképalbumot végig lehet lapozni és át lehet rendezni, sőt, akár fel is lehet tenni a polcra…
Némethné Sz. Tóth Ildikó
