Már több mint húsz éve van nyaralónk Kenesén, a keleti végén, Fűzfő felé; a helyet régen úgy nevezték, Szabadság-telep. A ház 57 éves, használtan vettük, jól bírja magát, csak tetőt kéne cserélnünk, de nincs arra pénze egy nyögdíjasnak. (A tavalyi nagy jégeső igencsak kilyuggatta a palatetőt.) Ezen a területen az utcák a hét vezérről vannak elnevezve. Kis András Balatonkenese monográfiájában látható egy 1940-es kenesei térkép, már azon is rajta vannak a „hétvezéres” utcák.
Sokszor látunk vendégül kül- és belföldi rokonokat, barátokat. Legutóbb Münchenből érkeztek távoli rokonaink, nagyanyám sváb nővérének unokái, egy német házaspár – egy szót sem tudnak magyarul, sosem jártak Magyarországon, a mi unszolásunkra jöttek el látogatóba a magyar tengerhez. Megírtuk nekik „imélben”, hogy hazánkban – némi túlzással – csak Budapest és Balatonkenese városát érdemes megnézni, Kenese felveszi a versenyt a horvát tengerparttal, főleg, ha nagy hullámok vannak. És nincs szúrós tengeri sün! A házaspár sváb nagymamáját még 1946-ban telepítették ki Bonyhádról. Szerencséjük volt, mert Németország nyugati zónájába kerültek, s nem a keleti szektorba. (Ifjabbaknak: a szovjetek által megszállt Kelet-Németország a Német Demokratikus Köztársaság – NDK – nevet viselte, bár minden volt, csak nem demokratikus.) A keletnémetek nem utazhattak Nyugatra, így a keletre-nyugatra szétszakadt családtagok általában a Balatonnál találkoztak anno.
Ha vendégek jönnek, előírom nekik a kötelező kenesei látnivalókat: Tátorján, Tatárlikak, Soós-hegyi kilátó, Soós Lajos költő vörös kőből épült emlékoszlopa, Soós sírja a református temetőben, továbbá az újonnan elnevezett Kálvin téren a református templom (1547-es alapokra épült-szépült, belső tere egyszerű és fenséges), a patinás könyvtár, a Kultúra Háza és a kőhíd, ahol a régi kenesei nyakas kálvinista polgárok szekereket borogattak fel az emléktábla szerint. (A németeknek elmeséltem, hogy az emlékezet úgy tartja, a Tatárlikakba bújt el a lakosság a tatárok és a törökök elől. Az oroszok elől ’45-ben is? – kérdezték. Talán a lányok, asszonyok igen, a szép kenesei hölgyeknek volt félnivalójuk a tatár, kalmük, kirgiz stb. katonáktól.) A vendégeknek megmutattam a Soós-hegyen az országban csak itt termő tátorjánt – őszintén szólva, én nem ismerem fel, melyik az, de egy helybéli lakó megmutatta. Nagyon szép a nemrég emelt Mária-emlékhely és különösen a faragott fapad. Egy kritikai megjegyzés: Soós Lajos emlékoszlopára vésték a költő Balatont dicsőítő, nosztalgikus és gyönyörűszép versét: sajnos a betűk már nagyon megkoptak, alig olvashatók, fel kéne a szöveget újítani. Soós Lajos megérdemelné. És mi is.
Átmentünk a református temetőn, ahol a német rokonok meghatottan nézték a német katonasírokat, melyeket a Német Hadigondozó Szövetség tart rendben, ugyanúgy, mint Európa minden országában. Az elhunyt kiskatonák nem tehettek róla, hogy hősies halálukat a hitleri fasizmusnak köszönhették. Be jó is lenne, ha ilyen szép és rendezett magyar katonatemetők lennének a Dontól Isonzóig. (Néhányat már sikerült létrehozni.)
De nemcsak műemlékekkel él az ember. Tudom, hogy ez nem a reklám helye, de megpihentünk az új Fröccsteraszon, és megmutattam nekik kenesei törzshelyemet, a Fregatt presszót, ahová azért járok, mert július elejétől kapható kedvenc italom, a csapolt barnasör. A „Szitiben”, az Elevenben ötféle fagyit nyaltak német vendégeink. Azt mondták, Müchenben a sör jobb, de Kenesén a fagylalt istenibb.
Még egy panasz, de ez nem reklám. Fiamék s barátaik, hétvégenként lejönnek a nyaralónkba bulizni – mi ilyenkor ki vagyunk tiltva, utazhatunk fel Pestre, amúgy is csak négy ágy van, a többiek sátoroznak vagy az ágyak között hevernek gumimatracon. A fiatalságnak az is jó. Szóval a fiamék nagyon sajnálják, hogy bezárt a Balaton presszó, ahol olcsó volt a Vadász (!) likőr, és sajnos megszűnt a strandra levezető utcában található kis nonstop ABC, ahol szikvizet lehetett kapni. A fiam szerint a fröccs csak szikvízzel jó, buborékos ásványvízzel a tudatlanok isszák. Őszintén bevallom, én nem érzem a különbséget. Tehát tudatlan bunkó vagyok. Mint afféle hülye szülő, mire a fiamék hétvégére lejönnek, beszerzem nekik a műanyag palackos, másfél literes szikvizet, melyet tudomásom szerint csak jó messze, úgy emlékszem a Kapuvári utca végén lehet kapni egy kis ABC-ben. (A katolikus temető utáni buszmegállónál fel balra, amíg az utca el nem éri az erdőt.)
Annak viszont örülünk, hogy az egykori Bistro 12 és Két dudás étterem helyén újra megnyílt egy vendéglő (Kenesei bistro), ahol finom a kaja, de jó drága, 2-3 ezer körül van egy főétel.
Most már elég a vendéglátóipari körképből, maradjunk a kultúránál. Elvittem a német rokonokat a tájházba és a Kultúra Házába egy festészeti kiállításra. (Szégyen, de a festőnő nevét elfelejtettem. Ígérem, utánanézek a neten.) A művelődési program ezzel nem ért véget: a református templomban – bár rokonaink evangélikusok – meghallgattunk egy zenés áhítatot. Két fiatalember, az egyik a helyi kántor játszott bravúrosan két malimbán. Szégyenkezve bevallom, hogy eddig nem hallottam hírét ennek a hangszernek. (Csak a Veszprém megyei Halimbát ismertem, de ott nem fa ütőshangszer van, hanem bauxit, melyet az oroszoknak vittünk ki, kaptunk vissza alumíniumot, mégis nekik volt jó az üzlet. A bauxitbányászat 2013-ban befejeződött, minden bánya szép lassacskán bezárt a rendszerváltás óta. Pedig milyen elit és jól fizető szakma volt bányásznak lenni.)
A német rokonok programjának fénypontja az Edit Piaf est volt. A szél miatt az új KultUdvarról sajnos beszorultunk a Kultúra Háza emeletére, ahol kissé zsúfoltan voltunk ugyan, de mindezt feledtette Bonyár Judit remek előadása. Nem beszélve a két kísérőről, Hűvösvölgyi Péter gitárosról és az orosz Borisz Jaksov zongoristáról. A Kultúra Háza igazgatóhelyettese elmondta, hogy Borisz bekerült a Guinness-rekordok könyvébe, mert ő volt a világon az egyetlen, aki 50 órát zongorázott egyhuzamban. Kenesén csak egy jó órát zenélt, de abból is látszott hihetetlen tudása. Német vendégeink el voltak ájulva a pompás és ingyenes (!) előadástól; azt mondták, hogy Münchenben 2-300 eurót fizethettek volna egy hasonló műélvezetért. Elutazásuk napján nagyon sajnálták, hogy már nem lehettek itt, amikor Sebestyén Márta – még ők is hallottak róla – népzenei koncertje és a „Barokk őrület!” lesz, megint ingyen, a KultUdvaron.
Nemcsak újságíró, de pesti humorista is „vónék” – ez apai örökség, az idősebbek még emlékeznek apámra, Mikes György humoristára a Rádiókabaréból és a tévé Humoristák Klubjából. (Társai voltak Ősz Feri, Somogyi Pali, az állandóan fehér garbót viselő Peterdi Pali, aki a magyar kocogómozgalom atyja volt – tőle származik a mondás: A láb mindig kéznél van.) Jómagam is sokat dolgoztam a Ludas Matyinak, a Rádiókabarénak (van ám Karinthy-gyűrűm is, ez a humoristák legnagyobb kitüntetése, egy vastag, arany pecsétgyűrű), s ki emlékszik még a rendszerváltás utáni, újonnan alakult és gyorsan tönkrement vicclapokra, az Új Szabad Szájra, az Árkus Jóska szerkesztette Új Ludasra, az Új Pesti Izére, a Kurír Elefántra, az Úritökre vagy a szép rózsaszín papírra nyomtatott Pesti Viccre, melynek Kalmár Tibor, a tévé kabaréműsorainak örökös szerkesztője volt a tulaja. A humoros lapok azért szűnnek meg, mert nem kapnak reklámot, a cégek nem szeretnek vicclapokban hirdetni, nehogy az olvasók azt higgyék, kész vicc a termékük. (Egyedüliként a Hócipő még tartja magát, ki tudja „mibül”?)
Szóval a humor. Itt is apám volt a főszereplő. Gyerekkoromban az NDK-ban, a jéghideg Keleti-tengernél, Warnemündében nyaraltunk. A víz uszkve 18 fokos lehetett, majdnem megfagytam benne. S erre mit mondott jóatyám? Fázol a vízben? Fürödjél egy pólóban!
Majláth Mikes László
Majláth Mikes László (Budapest, 1950. május 2.)
humorista, újságíró, jogi doktor.
Édesapja, az ismert humorista, Mikes György nyomdokaiba lépve különböző humoros lapoknak dolgozott. Jeleneteit a Mikroszkóp és a Vidám Színpadon is láthatták a nézők, valamint találkozhattak írásaival a Rádió Karinthy Színpadának műsorában is. Szerzője és konferansziéja a Rádiókabarénak.
Megjelent művei: Tóni ez lenne Európa? Budapest, 1998; Egy depressziós humorista vallomásai, Glória Kiadó, Budapest, 2008; társszerzőként: Bukfenc, Új Ludas Kft., Budapest, 1991
Kitüntetései: Karinthy-gyűrű, 1997
Bonbon-díj, 1998, 1999, 2000, 2001
Joseph Pulitzer-emlékdíj (kollektív), 2000
Marton Frigyes-díj
XXIX .Évfolyam 8. szám
