Egy jó ideje már megszoktuk, hogy november elejétől február végéig karácsonyi vásárok és farsangi vigasságok sorozatával találkozunk üzletekben, a városok utcáin és terein, valamint sok más ilyesmire alkalmas helyiségben és térségben. A dolog természetéből következik, hogy ezeket élvezik az emberek, mert esznek, isznak, gyönyörködnek és ajándékoznak, szórakoznak és gyarapszanak. Önmagában ezzel nincs is semmi baj, csakhogy ezek a külsődleges dolgok elfedik az ember legbensőbb személyes világát, amely ezáltal árnyékban, illetve sötétségben marad; mert hát arra is szükség lenne, hogy ne csak kívülről, az ilyenkor már korán sötétedő világban gyúljanak a fények, hanem jó lenne, ha arra is sort keríthetnénk, hogy a lelkünk mélyén is fényt gyújthassunk. Ehhez szeretnénk néhány gondolattal hozzájárulni.
Minden embernek négy alapvető relációja, illetve viszonyulása van. Vegyük elsőnek az emberekhez fűződő kapcsolatunkat! Ez a legközvetlenebb családi viszonyulástól az esetleges találkozásig terjed, amely gyakorlatilag két-háromszáz személyes kapcsolatot ölel fel. A második helyen említsük a természetes környezethez való viszonyulásunkat, s végül két nagyon intim kapcsolatot, amelyeket mindenki egészen személyesen és önmagában él meg: viszonyulásunkat önmagunkhoz, és viszonyulásunkat az Úristenhez. Mind a négy reláció – ha bevalljuk, ha tagadjuk – létezik, és vagy szép rend van az emberi lélek mélyén, vagy káosz.
Mivel mi, emberek nagyon bonyolult lények vagyunk, és olykor akarva-akaratlanul zavart szenvedünk el kapcsolatainkban, időnként fényt kell gyújtanunk lelkünk mélyén, hogy minden a maga helyére kerüljön.
Erre a legtöbb ember azt mondja: jó, rendben van; de hát mit kell tennem? Persze az is felmerülhet sokakban, hogy már nehogy más avatkozzék be az én lelkem ügyébe…! Ettől azonban nem kell félni – mert ha van is ilyen –, az mindig kívülről való okvetetlenség lesz, és az is marad. Viszont mindenkinek van egy csodálatos belső segítsége, a saját lelkiismerete, amelyet kívülről soha senki sem ismerhet, csak mindenki a saját magáét. A lelkiismeretünk olyan, mint egy velünk született kis testvérünk, aki a világon az egyedüli, aki mindig igazat mond, és sohasem hazudik. Akkor is a javamat akarja, ha hibáimra figyelmeztet, mert végtelenül szeret és segít engem. Szóval én és a lelkiismeretem, mi ketten tudjuk meggyújtani a lélek fényét, amihez belső csend és odafigyelés kell. – S ha felgyullad ez a fény, akkor észre fogom venni, hogy mindez a Teremtő és Üdvözítő Isten színe előtt történik.
Amikor advent első vigíliáján meggyújtjuk a koszorú első gyertyáját, akkor az a külső pislákoló fény követelje ki belőlem a belső világosság igényét is!
Dr. Balázs Pál
c.apát, plébános
XXIX. Évfolyam 12. szám
