Ritkán látott tömeg gyűlt össze Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc gyermekmentő szervezet alapítójának előadására március 13-án. A Kultúra Háza színházterme már jóval a kezdés előtt teljesen megtelt; a később érkezők a földszinti teremben, kivetítőn kísérhették figyelemmel az eseményeket – nem kevesebben, mint akik az emeleten voltak részesei a minden tekintetben nagy hatású délutánnak.
Mi Böjte Csaba titka? Közvetlensége? Humora? Embersége? Személye, amely minden esetben elbűvöli hallgatóságát? Gondolhatunk sokfélére, karizmatikus erőre, arra, hogy nagyszerű előadó, mégis mindennek egy az eredője: Csaba testvér a szeretet útján jár.
Szent Ferencről mesélte:
„…Eltelnek az évek, Bernát, Ferenc régi barátja hazatér, és meghívja Ferencet, régi barátját – leültek poharazgatni. Hogy ezen az estén mit beszéltek, mit nem, azt Szent Ferenc életrajza nem említi, de azt igen, hogy Bernát később megleste Ferencet, amint egész éjszaka ágya mellett térdelt és imádkozott. »Én Uram, Istenem, Istenem és Mindenem! Deus meus et Omnia.« Bernát megérezte, hogy Ferencben akkora szeretet, öröm és béke van, hogy tőle az egész ember ragyog. Nekem meg van egy csomó pénzem, hatalmam, tekintélyem – és rosszkedvem van, gondolta. No, Ferenc, hát hogy csinálod? – kérdezte. Ferenc pedig válaszolta: Menjünk el a templomba, kérjük meg az atyát, nyissa fel a Szentírást, majdcsak megmondja neked is a Jóisten, mit tégy, én nem tudom. Elmentek, s a gazdag ifjúnál nyílt ki a Szentírás, ahol azt mondja az Úr: add el mindened, szabadulj meg mindentől, s gyere, kövess engem, szeress engem, légy velem! Bernátnak úgy tűnt, ez jó vásár a Mennyei Atyával, a Szentháromsággal közösségben lenni, és elindult ezen az úton. Azok a fiatalok gyűltek egybe Szent Ferenc vezetésével, akik nagyon-nagyon szerették az Istent. Azt hiszem, azért van ma kevés olyan, aki a szerzetesi, papi hivatást választja, mert inkább üzleti viszonyban vagyunk a Mennyei Atyával, de annyira nem szeretjük őt. – Hogy állok én az istenszeretettel? Mennyi szeretet van bennem? »Uradat, Istenedet imádd.« Erről a kérdésről azért is érdemes lenne elgondolkozni, mert egészen biztos, hogy mindannyiunk szívében ott van a vágy valami végtelen iránt. Szent Ágoston ezt úgy mondta: »Nyugtalan az én lelkem, míg meg nem nyugszik benned, Istenem.« Ez a nyugtalanság ott van a mai fiatalokban is – ennek feloldását keresik a kábítószerben, a tetoválásban, egy csomó mindenben; hajtja őket a nyugtalanság.”
„…Csodálatos dolog a szeretet útján elindulni. A csodák földjére lépsz, ha a szeretet útjára lépsz. Ha belegondolsz te magad is: családodban, barátságaidban mennyi öröm születik. S milyen szomorú dolog egyedül lenni, magányosan, bezárkózva, csalódva. Nagy Szent Teréz mondja: a Mennyország közösség, öröm, együttlét. Neki az Úr megmutatta a poklot, s ő úgy látta, az sötét, magányos, bezárt. Merjünk nyitni egymás felé! Merjünk a szeretet útjára lépni. Merjünk a mi urunk, Jézus Krisztus példájára elindulni, egymást megszólítani! Merjük a másikat behívni egy pohár borra, jó beszélgetésre, egy rövid partira!
Mi szerzetesek vagyunk. Vasárnap délutánonként félreülünk. A gyerekek kérdezték: mit csinálunk? Mondtam: ez rekreáció. Ez egy latin szó; kreáció, azt talán értik – teremtés. Rekreálni – resti, hát abban is ott van a neve, mint ugye restaurant –, újjáteremteni. A gyerekek hitték is nem is. Aztán jöttek hétfőn – meglestek, lebuktunk. Ott semmi kreáció nem volt. Sört ittunk, kolbászt ettünk, jókat nevettünk, még kártyáztunk is a tetejébe. Nahát, megvolt rólunk a véleményük. Próbáltam elmagyarázni: az a közösség, amely hetente legalább egyszer nem tud jókedvűen, vidáman szeretetben, örömben leülni beszélgetni, egy pohár bort meginni, az megszűnik. Ez a szerzetesi közösség regulájának ugyanúgy a része, mint az, hogy imádkozni kell, templomba járni, misét bemutatni. Ez nyolcszáz éves tapasztalat, hagyomány. Az emberiség kiforrott receptje. Ennek mindenki családjában előírásnak kellene lennie. Adja az Isten, hogy merjük, tudjuk az egymás iránti szeretetünket kimutatni. Nem mondom azt, hogy nem szeretjük egymást. Szeretjük. De valahogy szűkmarkúan mérjük az egymás iránti szeretetet. (…) Ne patikamérlegen mérjük ki, hogy éppen csak életben maradjunk.”
„…Meg vagyok róla győződve, hogy ha reformot kellene elindítani, a férfiaknál kellene elkezdeni. A férfiakat kellene valahogy felrázni. Úgy gondolom, hogy Trianon, az első és a második világháború, ’56 hatására túl sok kudarcon ment keresztül a magyar férfi, és kicsit leült. Őket kellene biztatni, bátorítani, lelkesíteni, akkor lenne új világ itt Magyarországon és a Kárpát-medencében.”
„…Hogy a gyerekeinket szeretjük, azt is ki kell fejeznünk. Jöttek hozzánk Dévára egy híres iskolából a tanárok tanulmányi útra. Mikor már ott voltak két napja, kíváncsivá váltak, hogy lehet, hogy a mi gyerekeink nem verekednek, nem káromkodnak, nem szidják egymást? Milyen módszert használunk ennek elérésére? Hallgattam, és végül megkérdeztem: Maguk, ha óra végén bemennek a tanáriba, mit mondanak? Az egyik tanár pedig úgy felelt: »Jaj, hogy ezek a hülye kölykök hogy lefárasztottak!« Hát, mondom, akkor ez a probléma. A gyerekek érzik, milyen lelkülettel megy be hozzájuk valaki. Milyen jó lenne, ha érezném a gyerek iránt a szeretetet a szívemben. A házamba sem lenne szabad bemenni enélkül. Mikor a kulcsot fogom a bejárat előtt, meg kellene állnom, hogy felindítsam a szívemben a szeretetet a feleségem, a gyerekem, a szeretteim iránt. Mint a Szentmisében, ahogy megállunk, bűnbánatot tartunk, ugyanakkor egy lendülettel Isten iránti szeretetünket is felélesztjük a szívünkben, ugyanezt kellene tegyük a találkozások előtt. Ünnep legyen, ha a másik emberrel találkozunk. (…) Amit öntözök, az nő naggyá. Biztos, hogy így lassan betölti a szívemet a szeretet, a ragaszkodás, a bizalom, a jóság. És aki mit vet, azt arat.”
„…Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Hogy állok én az önszeretettel? Mert ez is Isten parancsa. A helyes önszeretet nagyon fontos. Az, hogy most eljöttek egy előadásra, arról is szól, hogy saját magukat megtisztelik. Ha vasárnap szépen felöltöznek és elmennek a templomba, az az önszeretetről is szól. De az is, ha itt a szép Balaton-parton sétálnak egyet. Jézus Krisztus a tanítványait elvitte pihenni, kikapcsolódni, felüdülni. Vajon magamat meg tudom-e ajándékozni pozitív, szép, értékes dolgokkal? Veszem-e a fáradságot, hogy elmenjek akár Füredre, akár Pestre egy jó színdarabot megnézni, megajándékozzuk-e magunkat egy hangversennyel? A lelkünket, szellemünket is üdíteni, frissíteni kell. Ajándék… Igen, testvéreim, magunkat is meg kell ajándékoznunk.
…Képzés. Jön az ősz, az új tanév. Lehet, eszedbe jut, annak idején szerettél valamit, ami elmaradt az életedből. Bepótolhatod. Képezheted magadat, tanulhatsz.”
Az előadás végén Majoros Árpád várpalotai gondolatszobrász, aki a Balaton-parton található Kenese szívét is alkotta, egy maga készítette gondolatkaviccsal köszönte meg Csaba testvérnek kenesei látogatását. „A lehetőség remény. A remény egy szerethető fénysugár. A fénysugár maga az Isten.” – állt rajta a felirat.
„Ne hagyják az örömet, a jókedvet kihunyni a szívükből. Ne engedjék, hogy a búbánat, a szomorúság fészket rakjon az Önök szívében. Csendesedjünk el, imádkozzunk az Úrhoz és kérjük a Jóisten áldását” – búcsúzott Csaba testvér.
Közös imádsággal ért véget az est, amelyről mindenki hazavihetett magának egy személyes, maradandó, saját életére is alkalmazható gondolatot.
Nagy Krisztina
XXX. évfolyam 4. szám
