Az elmúlt időszakban sokat kellett utaznom. Én is, mint a legtöbb ember akarva-akaratlanul, rádiót hallgattam. Egyszer csak feltűnt egy dal, amit újra és újra lejátszottak. Márti dala az Anna and the Barbies 2013-ban megjelent albumáról. A dal szövege mélyen elgondolkodtatott.
„Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!”
Ami eszembe jutott, azt szeretném most megosztani veled, kedves olvasó. Először egy vak akrobatával folytatott beszélgetés jutott eszembe. Egy riporter kérdezgetett egy vak akrobatát arról, hogyan éli meg a munkáját, sikerét, sikertelenségét. Figyeljük a gondolatokat, melyeket ez az akrobata fogalmazott meg: „Ott állok a trapézon a figyelő tömeg felett és megmarkolok egy hintát. Érzem a krétaszemcséket a kezemen és az izzadságot, a huzatot. Ellendülök a trapézról és a fejembe szalad a vér, ahogy a hintával előre-hátra lengek. Régóta csinálom már. Aztán elengedem – mintha elvágták volna a mormogást. Zuhanok, és hirtelen kitágul, meglassul az idő. Lepereg előttem az életem: borzongat, megijeszt, gyönyörködtet a szabadesés. A saját magamé vagyok, míg zuhanok, nem a hinta lóbál ide-oda. Reménykedem, hogy elkapok közben egy másik hintát. Bízom a hintában. Magamban. Az ösztöneimben. Sok kérdés van a fejemben: Elkapok egy másik hintát? Van másik hinta, vagy csak úgy mondták? Lehet, hogy csak úgy képzeltem? Aztán egyszer jön a nagy, BUMM. Aztán érzem, hogy lezuhantam. Aztán jönnek az újabb gondolatok: Hogyan lehet, hogy még élek? Nem volt másik hinta, vagy én nem kaptam el? Persze, a védőháló. Nem számítottam rá, mégis ott volt. Nem a föld állította meg a zuhanást. Egyben vagyok, bár mindenem fáj. A tömeg sikoltozik, méltatlankodik, hallom. Visszasegítenek a trapézra. Érzem a krétaport a kezemen. Kinyújtom és adnak egy hintát. Ezt jelenti, hogy én egy vak akrobata vagyok…”
Az életünk olyan, mint a vak akrobata játéka. Vagy a környezet vakít meg minket, amikor agyondicsér, máskor leoszt, vagy mi vakítjuk meg magunkat az előítéleteinkkel. Az is előítélet, hogy látunk. Vakok vagyunk, mikor azt gondoljuk, mindent látunk, ami történik, sőt néha még azt is, ami csak történni fog. Mert mi igazán profik vagyunk. Példaképek. Aztán jön az a bizonyos bumm, amikor szembesülni kell. Nem kicsit – nagyon. Az a baj ezzel a játékkal, hogy nem megy. És az a jó ebben a játékban, hogy nem megy. Mellényúlunk, csúszósak a dolgok, amikbe kapaszkodnánk, esetleg nincsenek is ott, ahol látni véltük őket. Elkezdünk zuhanni és abban a végtelen pillanatban rájövünk, hogy végünk. Ennyit tudtunk tenni, magunkra maradtunk. De milyen jó, hogy sok minden hat az életünkre, nemcsak a nehézségek és a rossz dolgok. Vannak kegyelmek is körülöttünk. Kegyelem, rendkívüli lehetőség az, amikor elkapod a hintát, pedig nem lehetsz biztos benne, hogy ott van vagy biztonságos-e. Mi az igazi nehézség? Az, amikor elkezdesz zuhanni… De ott a védőháló. Nem azért van ott, hogy ha belezuhansz, akkor ne mozdulj, ne dönts és elkezd sajnáltatni magad. A háló azért van, hogy ne a föld állítsa meg a zuhanásod és újra tudd kezdeni a mutatványt. Visszamászol, kapsz egy lehetőséget, egy hintát. Aztán ismét zuhansz, de ahogy telik az idő, egyre ritkábban és egyre magasabbról. Kezdjetek el élni! Úgy igazán. Látni, merni, tervezni, dönteni. Kilépni a komfortzónából, lelépni a trapézról. Megragadni a hintát. Kinyúlni a semmibe és bízni. Zuhanni is fogtok, megrémülni és kétségbe esni is. De ott lesz a védőháló. Mert a játék magától nem megy.
Mi mással is fejezhetném be gondolataimat, mint Márti dalával?
„Jó néha sötétben holdat nézni.
Hosszan egy távoli csillagot igézni.
Jó néha fázni, semmin elmélázni.
Tavaszi esőben olykor bőrig ázni.
Tele szájjal enni, hangosan szeretni.
Jó néha magamat csak úgy elnevetni.
Sírni, ha fáj. Remegni, ha félek.
Olyan jó néha érezni, hogy élek!
Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni.”
M.Erzsébet nővér
