Bennünk, keresztényekben kétféle érzésvilág váltogatja egymást. Lelkiismeretünk mélyén és katolikus környezetben igen jól és felszabadultnak érezzük magunkat, de amint kilépünk e körből, védtelennek, idegennek, olykor pedig megvetetten elmarasztalva találjuk magunkat, szinte mindenkitől, minden helyen és minden fórumon. Ennek legszembetűnőbb oka, hogy nagyon másképp élünk, gondolkozunk és hiszünk, mint a bennünket körülvevő világ, amely gyorsan, radikálisan és néha sértő módon szembeszegül ezért velünk. Persze mi is tudjuk magunkról, hogy bennünk is vannak hibák, mindazonáltal eltúlzottnak és igazságtalannak érezzük a világ velünk szembeni reakcióit; s hogy ezt elkerüljük, sokszor – sajnos – anonimitásba burkolódzunk előle.
Keresztény életérzésünk és öntudatunk megerősítésére olvassunk el egy részletet az úgynevezett Diognétoszhoz írt levélből*!
Íme a részlet: „A keresztényeket nem különbözteti meg a többi embertől sem a táj, sem a nyelv, sem az életmód. Nem laknak ugyanis külön városokban, nem beszélnek valami szokatlan nyelven, nincs semmi különcködő életmódjuk. Tanításukat nem okoskodásból vagy kíváncsi emberek izgágaságából merítették, és semmi emberi bölcselkedésre sem esküsznek, mint sokan mások.
Ott laknak a görögök és barbárok városaiban, ahogyan kinek-kinek a sorsa megszabta. Öltözködésben, táplálkozásban a lakosság szokásaihoz alkalmazkodnak, de más szempontból egy csodálatos és mindenki számára hihetetlenek látszó életmódot folytatnak. Saját szülőhazájukban úgy élnek, mint jövevények; mindenben részt vesznek, mint polgárok; mindent eltűrnek, mint idegenek; minden idegen táj a hazájuk, és minden haza idegen föld nekik. Házasságot kötnek, mint mások; gyermekeik születnek, de nem dobják ki magzataikat. Közös az asztaluk, de az ágyuk nem.
Testben vannak, de nem a test szerint élnek. A földön élnek, de hazájuk az égben van. A fennálló törvényeknek engedelmeskednek, de életmódjuk felülmúlja a törvényeket. Mindenkit szeretnek, őket azonban mindenki üldözi. Nem is ismerik, és mégis elítélik őket, megölik őket, de életre támadnak. Koldusszegények, és mégis sokakat gazdagítanak; mindenben hiányt szenvednek, mégis mindenben bővelkednek. Megszégyenítik őket, és a szégyenben éri őket a dicsőség; rágalmaik visszahullnak amazokra. Megrágalmazzák őket, és épp a rágalmak közt éri őket a dicsőség. Hírnevüket megtépázzák, de fényesen bebizonyul igaz életük. Szidalmazzák őket, de ők áldással felelnek erre. Megvetik őket, de ők tiszteletet adnak mindenkinek. Jót tesznek, és mégis, mint gonoszokkal bánnak velük. Ha kínozzák őket, örülnek, és mintha életre támadnának. A zsidók úgy hadakoznak ellenük, mintha pogányok volnának; a pogányok is üldözik őket, de maguk a támadóik sem tudják, hogy miért bántják őket.
Egyszóval: ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek jelen van a test minden tagjában, a keresztények is ott vannak a világ városaiban. A lélek ott lakozik a testben, de mégsem a testből való; a keresztények is itt vannak a világban, de ők sem e világból valók. A láthatatlan lélek a látható testben van: a világban élő keresztények is láthatók, de vallásosságuk láthatatlan. A test haraggal támad a lélek ellen, mert akadályozza élvezeteiben, pedig semmi jogtalanság nem esett rajta; a világ is gyűlöli a keresztényeket, mert ők visszautasítják élvezeteit, holott a világot nem sértették meg.
A lélek szereti az őt gyűlölő testet és tagjait; a keresztények is szeretik üldözőiket. A lélek be van zárva a testbe, de ő tartja össze az egész testet; a keresztények is úgy vannak a világban, mintha börtönben volnának, de mégis ők tartják össze a világot. A halhatatlan lélek mulandó hajlékban lakozik; a keresztények is e mulandó világban zarándokolnak a mennyei örökkévalóságra várva. A lélek jobbá lesz, ha étellel és itallal nem kényeztetik el; a keresztények is folyton gyarapodnak, noha nap nap után üldözik őket. Isten olyan fontos őrhelyre állította őket, ahonnan nem szabad elmenekülniük.”
A levél stílusa olyan, mintha a közelmúltban vetették volna papírra; tartalma és mondanivalója világos, őszinte és egyszerűen tiszta érvelést mutat. Pedig térben és időben tőlünk nagyon távol és régen keletkezett, a görög nyelvű pogány, zsidó és már keresztény miliőben, a II. század vége felé, úgy a 180-as, 190-es évek táján. A lakosság nagy része még pogány, akik között a zsidó diaszpóra népe mellett már keresztények is élnek. A levélből kiemelkedik a keresztények békés, tiszta életre törekvő, becsületes életének leírása, mely minden jóakaratuk ellenére többnyire rosszalló feszültséget vált ki pogány környezetükből, amely olykor vértanúságot kiváltó áldozatot követel tőlük. – Mindazonáltal a keresztények saját állapotukat az üdvösség reményében, nagy lelkierővel és bensőséges derűvel vállalják, és nagylelkűen felajánlják rosszakaróik megtérésére is.
A levél címzettje Diognétosz, egy jószándékú és érdeklődő görög pogány ember, aki már eddig is megsejtett valamit a keresztényekben lakozó „kegyelmi erőből”. Az ismeretlen keresztény szerző egyszerű szavakkal feltárja előtte a keresztény életforma belső titkát, és világosan felsorolja mindazokat a különbségeket, amelyekben életük különbözik a pogányokétól. Nem sínföli a pogányok életét és világszemléletet, és nem dicsőíti a keresztényekét, írása nyomán mégis felragyog a nagyszerű különbség a keresztények javára.
Nekünk, mai keresztényeknek, azért érdemes magán a témán és a levél tartalmán elgondolkodnunk, mert a hosszú évszázadok eltelte után – a járulékos elemeket leszámítva – mit sem változott a valóban keresztények és a kívülállók viszonya. A régi keresztény nemzedékek tanúságtétele hatalmas erkölcsi erőt sugároz felénk, amely így együtt maga a normális élet (még a világ javára is!).
Dr. Balázs Pál
* Megtalálható többek között a Zsolozsma húsvéti idő V. hetének szerdai napján. A Diognétoszhoz írt levél ismertetése pedig Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma I. 236-37. lapján, Szent István Társulat, Budapest, 1980
XXX. Évfolyam 2. szám
