Kovács Ervinnél, a Balatonkenesei Polgárőr Egyesület alapítójánál vendégeskedtünk, hogy 90. születésnapja alkalmából köszöntsük, és bemutassuk őt lapunk olvasói számára – annak is, aki ismeri, és annak is, aki még nem. Ervin bácsi élete – aki nem csak a polgárőrség létrehozója volt – szorosan összefonódik Keneséével. Közösségért önzetlenül végzett tevékenységével olyan példás életművet alkotott, ami mindenki számára tanulságos és követendő példa lehet.
– Isten éltesse Ervin bácsit 90. születésnapján!
– Köszönöm szépen!
– Mesélne a Balatonkenesei Hírlap olvasóinak az életéről? Mi fért az eddigi kilencven évbe?
– Nagyon sok minden. 1928-ban születtem, és 1931-ben költöztünk Kenesére. A szüleim elváltak, anyám pedig hazaköltözött velünk a szüleihez. „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”, szólt akkoriban a dal. Nagyapám, nyugalmazott rendőrtiszt, akkor kétszázhetven pengő nyugdíjat kapott, ami igazán szépnek számított. Ebből ötünket és a házat is fenntartotta, iskoláztatott, ruházott a testvéremet és engem. Anyám nem sokkal korábban combcsonttörést szenvedett, megnyomorodott, nem tudott dolgozni. Gyerekkoromtól segítettem nagyapámnak, amiben tudtam. Egy barátommal virágot árultunk a kórház – a későbbi nevelőotthon – betegeinek, és volt, hogy egy délután hat pengőt szedtem össze vele. Egy pár bakancs árát.
– Akkor még biztos teljesen más volt Kenese…
– Szép volt itt az élet, nagyon. Innentől, ahol most is lakunk, egészen a Honvéd üdülőig jó, ha nyolc ház volt. Magas fű mindenhol; hullámzott, mikor fújt a szél. Tele volt az egész terület gyümölcsfákkal, a gazdák a lekvárnak, pálinkának valót onnan gyűjtötték be. Nagy teleken volt, hogy a Balaton jege elvitte a kerítésünket; aztán egy szeles húsvéton egészen a ház lépcsőjéig csapott ki a tó vize. Ismertem mindent és mindenkit.
Amikor mentem a faluba, nagyapám mindig megkért, hozzak egy esti újságot. Délután háromnegyed ötre ért ide a pesti vonat, az szállította a postát. Futottam föl a trafikba, még játszottam is a mozdonyt közben. A kórházzal szemben lakott Kiss bácsi – igazi öreg kenesei. Előttem egy aktatáskás férfi haladt. Kiabált neki Kiss bácsi: „Hahó, úriember! Nem haragszik meg, ha szólok? Hová megy?” Az aktatáskás megállt, nézelődött: „Jöttem a dolgomat intézni” – felelte. „Ugye, pesti, fiatalember?” – folytatta Kiss bácsi. „Igen.” „Ha pesti, jöjjön be hozzám! Leülünk az asztalhoz – van egy kis friss sonka – eliszogatunk, aztán mehet a dolgára.” – Ilyen volt akkoriban az élet és az emberek Kenesén. Mára a világ nagyon megváltozott, nem csak itt, mindenhol. A legtöbben azt nézik, hogyan tudnak belekötni, belerúgni a másikba.
– Hová lett a Kiss bácsi-féle mentalitás?
– Az a korosztály, amelyik még így élt, így gondolkodott, kihalt.
– De a lelkület talán újjáéleszthető.
– A mai ember másképp érez, másképp gondolkodik, de reménykedjünk. – Aztán számomra is következtek az iskolás évek. Futballoztam a kenesei csapatban, nagyon szerettem. – Egyszer levente bajnoki döntőmérkőzést játszottunk, Tabon. Kapus voltam, és azon a meccsen két tizenegyest védtem ki. A meccs után Tabról Siófokig vonattal jöttünk, onnan hajóval haza. Siófokon, a cukrászdában megünnepelt a csapat a két tizenegyesért: két krémes volt a fizetség. Jobban örültem, mintha bármi mást kaptam volna. És még ma is emlékszem rá. – A csapatból, amiben akkor játszottunk, négy NB I-es játékos lett, és három vagy négy NB II-es. Komoly futballisták, nemzetközi szinten is elismertek.
Kenesére jártam elemibe, Fehérvárra polgáriba, utána pedig tanítóképzőbe, Pesten. Addig igazából nem tartoztunk egyik réteghez sem – nem voltunk középosztálybeliek, sem feljebb valók. De, mint tanítóképzőst, már bevettek a kaszinóba is.
– Ha jól tudom, Ervin bácsi sosem lett tanító – már legalábbis nem a szó szerinti értelemben…
– Így történt, mert közbejött a háború. A vége felé Keneséhez közeledett a front – itt volt a Margit-vonal. Tizenhét éves voltam akkor, és a bátyámmal együtt hamarosan besoroztak. Nem részletezem, de nemsokára Győrben, majd Rajkán találtuk magunkat; valamivel később pedig a horvátországi Mariborban. Onnan Felső-Szilézián át Gillersdorfba kerültünk. Mondhatom, hogy szerencsém volt, mert oda érkezve maláriát kaptam, kórházba kerültem. Bevittek a szanitécek a közeli katonakórházba. Még jóformán le se feküdtem, már dörögtek az ágyúk: addigra odaértek az oroszok. Mindenkit gyorsan kórházvonatra pakoltak, amivel csatangoltunk egy ideig. Végül megálltunk, és közölték, annyi vonat áll előttünk a síneken, hogy legalább két napig nem fogunk tovább menni. Volt velünk egy Farmadi Géza nevű németkéri fiú, aki perfekt beszélt németül. Ketten lementünk az Elba partjára, ott játszottunk, és elszundítottunk a napon. Megyünk vissza: nincs vonat, egy darab se. Mondták, menjünk utána, utolérjük a következő állomáson. Erdős, bokros csapáson haladtunk keresztül, ahol egyszerre egy asztalt láttunk, mellette katonák. Néztük őket messziről: nem tűntek oroszoknak. Újra mellém szegődött a szerencse: amerikai hadifogságba estünk.
– Barátságosabb helyzet, mintha az oroszokéba estek volna…
– Sajnos sokan jártak úgy, köztük a bátyám: őt keletre vitték. A táborban, mivel nem volt igazán mit csinálni, faszéndarabokkal rajzolni kezdtem – földre, falra. És mit? Természetesen nőket. Egy táborszemle alkalmával az egyik amerikai tiszt kérdezi: ki rajzolta ezeket? Először nem mertem jelentkezni, aztán mégis. A tiszt utasítást adott, hogy vigyenek ki a hangárokhoz, lássanak el élelemmel, és rajzolgassam a hangárok, a repülőgépek oldalát. Repülőgépre nem nagyon kellett mást rajzolnom, mint aktokat… Egyébként nem lehetett okunk panaszra: labdarúgó-mérkőzések voltak, színház… Sok akkori színésszel voltam együtt – például Hajmássy Miklóssal, Kabos Gyulával.
Egy nap úgy gondoltuk hárman-négyen, hogy megpróbálunk hazajönni. Nem kérdezte senki, hová megyünk, miért, így szerencsésen hazatértünk. Kilencven kilóval érkeztem meg a fogságból – a bátyám később harmincegy volt, amikor megjött.
– De megjött…
– Igen. Ám ötven éves korában meghalt.
Nagyon megváltozott világra érkeztünk vissza. A tanítóképző megszűnt, nagyapámnak elvették a nyugdíját. Szegény, azt mondta nekünk: gyerekek, egyikteknek el kell menni dolgozni. Keresse meg a pénzt, hogy legalább egyikőtök rendelkezzen felsőfokú végzettséggel. Aztán ha végzett, és már dolgozik, az összeget visszafizeti. Természetes, hogy a bátyám lett az, aki befejezte a tanulmányait, hiszen ő már ötödéves volt. Kire maradt a feladat? Énrám. Sokféle munkát végeztem: voltam vasúton krampácsoló, majd a pályamesteri irodában írnok. Végül Fűzfőre kerültem és ott ragadtam negyven évig, hála Istennek.
– Mi volt a munkája?
– Tizenhat évig futballoztam itt, Kenesén, amikor pedig tanítóképzős diák voltam, Pesten. A foci árán jutottam Fűzfőre, ahol az anyagkönyvelési osztályon kezdtem. Szép fokozatosan, lépcsőről lépcsőre előbbre jutottam, közben végeztem a tanfolyamokat a minisztériumban, egymás után. Végül egész komoly beosztásba kerültem: önelszámolási vezető lettem a gépkocsiüzemnél. Közben állandóan rajzolgattam, és egyszer valaki úgy gondolta: ha már ilyen jól tudok rajzolni, adnak egy irodát, legyek a vállalat dekoratőre. Elvégeztem egy grafikus-dekoratőri iskolát, és onnantól én készítettem a Nitrokémia kiállításait a nemzetközi vásárokon, egyéb megjelenéseken.
Pünkösti Árpi író, a Veszprémi Napló ipari rovatvezetőjeként tudománytechnikai dolgokkal foglalkozott. Ő is észrevette, hogy rajzolok. Megkért, legyek a társa: írt egy cikket, én pedig illusztráltam. Ebben is léptem egyet-egyet előre, később az újságban folytatásokban megjelenő regényeket illusztráltam: Rejtekhely az Elbán, Big Joe foglyai. Naponta jelentek meg, én pedig rajzoltam hozzá.
– Milyen volt a háború utáni élet Kenesén? Azt már említette, hogy nagyon átalakult…
– Ugyanazt lehetett érezni, mint az egész országban. Ötvenhét tavaszán a faluban kifestettek egy falat mindenféle lázító gondolattal: Halál Kádárra és hasonlók. Egyik hajnalban zörögnek, jön a rendőrség. Házkutatás, előállítás, mondják, öltözzek fel, és hozzam magammal az előző esti ruhámat. Fölvittek a rendőrségre. Ott már várt egy tiszt, kérdezi: „No, ki adta az utasítást?” Nézek rá: milyen utasításról beszél? „Nem tudok semmiről, még azt se, miért hoztak ide” – feleltem. Abban a pillanatban végigvágott gumibottal. Ez volt az első ütés. Már attól elveszítettem az eszméletemet egy rövid időre, nem beszélve a többiről. Főleg akkor, amikor azt mondtam: „Ne haragudjon, az én nagyapám rendőrtiszt volt, de ő nem így kezdett hozzá egy nyomozáshoz.” Akkor helyben vagyunk, gondolta „beszélgetőpartnerem”, hát horthysta rendőrtiszt volt! – Ezért is megkaptam, rendesen. Éjjel engedtek haza Veszprémből, koromsötétben; egy barátommal jöttünk hazafelé. Két hétig olyan volt a hátam, mint a vízrajzi térkép. – A rendőrség aztán később hivatalos iratot küldött, amiben elnézést kértek a történtekért, arra hivatkozva, hogy törvényen kívüli állapotok voltak.
Utána még kétszer voltam az ÁVO vendége, és miért? Miért vitték be akkoriban az embereket?
A gépkocsiüzemben jöttek a munkatársak: Főnök, vége a munkaidőnek, ugorjunk át a kantinba egy pohár sörre! Átmentünk. Még jóformán ki sem mérték a sört, a rádió rendkívüli hírekben mondta be, hogy kitört a koreai háború. Megjegyeztem, hogy ha a mandulaszeműek ölni akarják egymást, hadd tegyék, nem ránk tartozik. Nem telt bele öt perc, megütögeti valaki a vállamat. Hátranézek, ott áll három ÁVÓ-s. Igen, elvittek, és akkor se kínáltak meg se kávéval, se cigarettával, hanem valami mással. Megmagyarázták nekem, hogy a koreai testvérnépünk, és jobb lesz, ha máskor nem mondok ilyeneket. A másik eset: a levonási osztályon Philips rádiókat lehetett előíratni, alig pár forintot vontak le érte havonta. Egyszer szólnak, menjek át, mert megjött a rádióm. Leballagok, de már jönnek elém: a nagyüzemi párttitkár titkárnője elvitte a rádiódat, mondja a munkatársam, arra hivatkozva, hogy te úgyis csak zenét hallgatnál rajta, neki meg a pártoktatásra kell, hogy tanulni tudjon. Visszamentem a helyemre, a kollégám kért, ne csináljak semmit, mert csak baj lesz belőle. Azért én csak felhívtam a tisztelt elvtársnőt, és megmondtam neki: lehet, lesz még olyan az életben, hogy ezt nagyon szépen meg tudjam neki köszönni. Megint nem kellett sok idő, alighogy visszaültem az asztalomhoz, csörög a telefon, a kollégám suttogva közli: „Hívnak az ÁVÓ-ra, azonnal menj le!” Na, mondom, mégiscsak baj lett. Mindjárt azzal kezdte a tiszt, aki egyébként ’56 után is Fűzfőn maradt: „Mit mondott maga?! Hogy ha megváltozik a rendszer, jaj az elvtársnőnek?!” Csak néztem. – Így teltek a mindennapok az ötvenes években.
– A kenesei közösségi élet szervezésébe hogyan folyt bele?
– Negyvenkét év társadalmi munkát végeztem. Jutalmat, elismerést sosem vártam érte, mert nem ezért csináltam. Kezdtem, mint az Iparoskör cserkésze, majd voltam sportvezető, kultúros, polgárőr, a bélyegszakkör elnöke, dobos, tanácstag és önkormányzati képviselő.
– Dobos?!
– Egy zenekarban, amivel mulatságokon, táncesteken játszottunk. Nagy sport- és kulturális élet folyt Kenesén. Színházi előadásokat rendeztünk, én festettem a hatalmas díszleteket. Két helyen, a Napfény és a Kurucz vendéglőben is állt színpad. Azzal kaptam meg a nem függetlenített – tehát juttatás érte nem járt – kultúrigazgatói kinevezésemet, hogy tegyem rendbe a kultúrotthont. Egy hét alatt összeszedtem egy társaságot, akikkel az egész házat kifestettük, ingyen, még festéket sem kértünk.
A sportban nagyon sokra vittük. Először játékosként, később edzőként, majd elnökként voltam jelen a focicsapat életében. Sikerült olyan csapatot faragni, amilyet ma is csak kívánni tudok Balatonkenesének. Még mindig lehetne profitálni abból, hogyan csináltuk akkor, mi volt a titka, miként működött. Nincs miért szégyenkeznünk, a csapatunk nagyon jó volt. Játszottunk Siófok, Füred, Almádi, Zirc, Várpalota csapatával; szinte hihetetlen, hány és milyen helyekre hívtak minket próbajátékra.
Egy nem voltam soha: semmilyen pártnak a tagja. Nagyapám mindig azt mondta: bármit csinálhattok, gyerekek, de pártba soha ne lépjetek be. Ehhez tartottam magam.
– Ervin bácsit nemrég a Polgárőrség közgyűlésén is köszöntötték születésnapja alkalmából. Hogyan jött létre a szervezet? Egyáltalán: hogyan vetődött fel, hogy szükség lenne rá?
– Egy gyilkossággal kezdődött. Az állomásnál lakott egy kertész, Tábori Feri, ő volt az áldozat. Mint később kiderült, saját rokona gyilkolta meg: pénzt kért tőle, ő nem adott, mire megfojtotta. A veszprémi városi kapitány, Németh Béla jött nyomozni az ügyben, aki maga alakította Veszprém megye első polgárőr csapatát, Dózsavárosban. Mi többen igyekeztünk segíteni a rendőrség munkáját. Eközben vetődött fel, hogy nálunk is elkelne egy ilyen szervezet. Kuti Csaba, Kenese akkori polgármestere azonnal vevő volt az ötletre, és felkért, hozzam létre Kenese csapatát. Sikerült, hatvannégy emberrel alakultunk meg. Huszonegy éven keresztül álltam az élén.
– Volt munka bőven, gondolom…
– Természetesen. Akkor még sokkal nagyobb területet kellett átfognunk, mivel Akarattya és a külterületek is idetartoztak. Nem volt gépkocsink, még ruhánk sem – zseblámpánk is csak akkor, ha vettünk magunknak. Gyalog, saját ruhában, de minden éjjel mentünk szolgálatba. Sokszor egész éjjel egy területet jártunk, mindig be volt osztva, mikor ki megy.
– Sokan ezért támogatták kezdettől fogva a szervezetet Kenesén, mert az volt az általános vélemény, hogy nagyon nagy cselekedet ekkora feladatot felvállalni, önzetlenül, társadalmi munkában.
– Hasznos volt, örömmel végeztük. És próbáltuk rendezni sorainkat, hogy jobb legyen a helyzetünk. A kenesei hírlapban is közzétettük a felhívást: „egy utca – egy pár bakancs”. Nem azt mondom, hogy egy-egy utcából mindenki adott, de végül összejött annyi, hogy lábbeliket tudjunk vásárolni – a járőrözésben akkor is hamar koptak a cipőtalpak. Elmentünk könyörögni a honvédelmi miniszterhez: tudna-e segíteni, hogy a katonaságtól leselejtezett ruhákhoz jussunk? „Honnan jöttek?” – kérdezte ő. „Keneséről” – mondtuk. „Na, hát másnak nem szívesen, de maguknak igen. Menjenek el Táborfalvára, vigyék ezt a papírt, ott felöltözhetnek.” Így lettek az egyesület első ruhái. Utána már tudtunk annyi támogatást szerezni, hogy szép lassan felöltöztettük rendesen minden tagunkat.
Ugyanez volt korábban a sportkörben is, amikor elnök voltam. Puskás Öcsiék gyakran jártak Kenesére. Akkor is itt voltak, mikor a 6:3 után a visszavágóra készültek, a Honvéd Üdülőben edzettek. Sebes Gusztáv, az edzőjük kérdezte, nincs itt olyan ember, aki tud sakkozni? Mert menjen át az üdülőbe a válogatotthoz, már annyira unják egymást a játékosok. Így barátkoztunk össze. Felvetettük, hogy szeretnénk melegítőruhákat a csapatnak. Segítettek. Egy bemutató- meccset szerveztünk – a fiúk lelkesen mondták: „Jövünk Kenesére focizni!” Január negyedikén került rá sor, tiszta jég a pálya, rettenetes hideg volt, mégis kivétel nélkül itt volt az egész Aranycsapat, egyikük sem mondta, hogy erre a pályára nem lépnek rá. Rengeteg néző jött el a mérkőzésre. Nagyon jó barátok lettünk. Annyira, hogy Öcsi a kérésemre segített belépőhöz jutni az angol-magyar visszavágójára. „Legyetek Pesten, az EMKÉ-ben szombaton este, ott meg fognak keresni benneteket ez ügyben.” Ott ültünk szombaton este nyolckor a legjobb barátommal, de már kilenc is elmúlt, sehol senki. Gondoltuk, jól van, így alakult, mehetünk haza. Fél tíz tájban egy hajlott hátú figura jött be, és mondogatta maga elé: „A keneseieket keresem!” Megtalált bennünket. Nem két, hanem tíz jegyet hozott, akkor, amikor egy jegy fél vagyonba került. Mi megtartottuk a magunk kettőjét, a többit boldogan elosztogattuk.
– Elnézve ezt a rengeteg dicsérő oklevelet, kitüntetést, a tevékenységeit felsoroló listát, és hallgatva ezeket a nagyszerű történeteket, megkérdezem: hogyan lehet ilyen tevékeny életet élni úgy, hogy Ervin bácsi ma is friss, fiatalos és jókedvű?
– Sok jó ember vett körül, mindig. És sok olyan is, aki lehetett volna jobb ember, ha nem játszotta volna, hogy más, mint aki.
Vannak az életben dolgok, amikre az ember nem számít, de át kell vészelni valahogy. A humor sok mindenen átsegített. Pedig még a feleségem is mondja néha: ne haragudj, de soha nem tudom, hogy most viccelődsz, vagy komolyan mondod! – Neki egyébként sok köszönettel tartozom, mert ahány kávét ő a hozzánk betérő vendégeknek lefőzött, bárkinek becsületére válna.
A gyerekeimnek és az unokáimnak – egy lányom és egy fiam, meg hat unokám van – azt szoktam mondani: Gyerekek, keressétek az élet szépségét, de ha ti keresitek, akkor nektek is adni kell. Legyetek mindenkihez jólelkűek, barátságosak. Ha megsértenek? Menjetek tovább, ne törődjetek vele, ne a bosszúra gondoljatok. Abba sok energiája elvész az embernek, és a végén ki jár rosszul? Ő maga. A közösségi munka? Az pedig olyan, amivel az ember nemcsak a közösségért, hanem saját magáért is sokat tesz.
Nagy Krisztina
XXX. Évfolyam 6. szám
