Gábor Adrienn 2017 decemberétől a Kultúra Háza öt évre kinevezett intézményvezetője. Vele beszélgettünk kultúráról, szakmáról, no és arról, hogyan érzi magát Kenesén.
– Rendezvényeken, eseményeken már sokan, sokszor találkozhattak veled. Bemutatnád magad az olvasóknak kicsit közelebbről? Vagy kérdezhetem úgy is: mi a mesterséged címere?
– Gábor Adrienn vagyok, 44 éves, háromgyermekes családanya, feleség, intézményvezető, korrektor, gyerekzenész, elvetélt „világhírű barokkénekes” – ugyanis húszévesen még annak készültem. Ötévesen persze prímabalerina szerettem volna lenni, de annak objektív és szubjektív akadályai voltak [nevet], így inkább maradtam egyszerű, mezei bölcsész. – Mesterségem címere: multipotenciális túlélő. Sok mindennel foglalkoztam már, így nem tudom megmondani, igazából mi is vagyok. Leginkább egy érdekes életutat bejárt, összetett személyiség, sokféle iskolával, küldetéssel, közszolgálati céllal a hátam mögött. És természetesen rengeteg tervvel, munkával, kihívással. A végzettségeim és az aktuális szellemi vágyaim mentén mindig az vagyok éppen, amire szükség van, és amiben jól érzem magam. Alapjáraton komoly, magamnak való ember vagyok, igyekszem nem csak a felszínt karistolni. A blődségek nem szórakoztatnak, ezerszer inkább befelé és fölfelé figyelek. Olyan emberek között szeretek lenni, akikkel félszavakból megértjük egymást, és akik képesek megnevettetni. Sokan nyersnek és keménynek tarthatnak, holott csak őszinte vagyok és maximalista.
– Miket tanultál, milyen képesítéseket szereztél?
– Felnőttképzési és művelődési menedzser diplomám van, párhuzamosan egyetemi szintű ének-zenetanár, karvezetés szakot végeztem, a diplomakoncertet magánénekből teljesítettem (a másik opció a karvezetés volt, de azt sosem szerettem). Van ezeken kívül koragyermekkori zenepedagógus diplomám, illetve felsőfokú újságíró végzettségem, és bónusznak ott a politikai szakértő közgázos diplomám, politikai kommunikáció szakirányon, ahol ösztöndíjas voltam. Ez azért érdekelt, mert akkoriban kormányszóvivőnek készültem, de minimum tévés politikai műsorvezetőnek. Van egy televíziós szerkesztő-műsorvezető végzettségem is a PPKE – Magyar Televízió Akadémiáról. Ez egyfajta ösztöndíjas „elitképzés” volt, és rendkívül büszke vagyok arra, hogy a legnagyobbaktól tanulhattam. Mi alkottuk a „régi” HírTV alapító csapatát. Két éve párkapcsolati coach, házassági tanácsadó is vagyok, de amióta Kenesén vagyok, ez nem fér bele az életembe. Sokféle nyelvet is tanultam, három nyelvvizsgám van, de igazából már csak angolul beszélek, mert a többit nem használom.
– Akkor nem unatkoztál az elmúlt években.
– Ó, sosem! Huszonegy évig jártam a különféle egyetemekre, de nem azért, mert megbuktam, hanem mert imádom az egyetemi közeget és a kihívásokat, és ki akartam hozni magamból a maximumot. Arra is büszke vagyok, hogy meghívtak az ELTE Tanító- és Óvóképző Karára, ahol két éven át óraadóként tanítottam – és ha lett volna státusz, akkor bizony máshogy alakult volna a sorsom. De jó ez így is.
A doktori azért még tervben van, mert az tenné fel a pontot a pályám i-jére. Jártam már korábban doktorira, Szegedre, de másfél év után anyagi okokból megszakítottam a tanulmányaimat. Viszont szeretnék még újra egyetemen tanítani, ahhoz meg kell a PhD mint „jogosítvány”. Ha ez az életutam része, úgyis meglesz valamikor! – ezzel biztatom magam. Anyagilag persze az egyetemi katedra sem éri meg, de ez sosem volt szempont: csóró, közszolgálati karakter vagyok… [nevet]
– Jelenlegi munkád rendkívüli sokszínűségedet és eddigi tevékenységeidet képes mind magába olvasztani.
– Igen, szintézisnek érzem a feladatot: kamatoztatni tudok mindent a korábbi életemből. Nem unalmas, és ez jó, mert nem tudok szalagmunkát végezni. Szellemi szalagmunkát sem. Korábban, amikor tévében voltam felelős szerkesztő, azt éreztem ilyen szintézisnek. Muszáj ingergazdag környezetben lennem – és ezalatt kizárólag a szellemi ingergazdagságot értem. Soha nem egy vágányon gondolkodtam, soha nem egy dolgot csináltam egyszerre. Ráadásul sokféle munkát kell végeznem egy munkakörön belül, különben halálra unom magam. Nyughatatlan vagyok, „pörgök”.
– Unalomra itt egészen biztosan nem lesz módod. Hogyan kerültél Kenesére?
– Egyszerűen: megpályáztam a kiírt pozíciót. Tíz évig otthonról dolgoztam, a saját vállalkozásomban: gyerekzenével és korrektúrázással foglalkoztam. A hangok és betűk szerelmese vagyok. Hat évvel ezelőtt, amikor megismertem második, egyben utolsó férjemet, Szabolcsot, újra „megcsaládosodtam”, méghozzá mozaikcsalád lettünk. Hirtelen lett egy nagylányom is, Petra. Ő azóta már nagykorú, egyre inkább külön utakon jár. Három évvel ezelőtt megszületett a közös gyermekünk, Domán, és úgy gondoltam, törvényszerű, hogy az ember a változásokat a munkájában, a hivatásában is kövesse. Elég volt a tíz év négy fal közötti munka. Rájöttem: itt az ideje váltanom. Elkezdtem körülnézni a munkaerőpiacon. Balatonszemesen akkor ürült meg a kulturális intézményvezetői poszt. Oda terveztem pályázatot benyújtani. Aztán megláttam, hogy Kenesén intézményvezető-helyettest keresnek. Rákerestem a neten, és megláttam a Kultúra Házát, ezt a csodálatos műemléképületet. Megfogott, mert hangulata volt. És az érzéseim be is igazolódtak, amikor első alkalommal jöttem Kenesére – addig ugyanis csak átutazóban szeltem át a várost a 71-esen. Nagyon megtetszett az egész település, szép kis ékszerdoboznak látom, úgyhogy inkább Kenesére szavaztam.
– Benyújtottad hát a pályázatod Kenesére?
– Így történt. Személyesen hoztam el, hogy egyúttal körülnézzek, hová is jönnék, ha én nyernék. Találkoztam Polgármester úrral és Jegyző úrral, és meglepett, hogy a találkozásunk tulajdonképpen már állásinterjú volt. Jó egy órát beszélgettünk. Megtudtam, hogy öten pályáztunk, végül engem ért a megtiszteltetés, hogy kiválasztottak a feladatra. Bizalmat kaptam a város első emberétől, majd az ősszel kiírt intézményvezetői pályázaton a testület többségétől is. Jólesett, megköszöntem, és azóta itt dolgozom. Március 23-án múlt egy éve, hogy itt vagyok. Jó érzés, hogy tíz év vállalkozói lét után, kismamaként vissza tudtam térni a munkaerőpiacra. Egy nőnek, anyának visszatérnie a munka világába, szinte lehetetlen, vagy csak nagy kompromisszumok árán lehetséges. Ezeket a kompromisszumokat persze mi is naponta megkötjük. Siófokon lakunk – úgy szoktam mondani, hogy Somogyba járunk aludni, de Veszprém megyében élünk, mert a kisfiam az itteni bölcsődébe, Zalán fiam meg Balatonfőkajárra jár iskolába. A férjem a veszprémi börtönben dolgozik, huszadik éve hivatásos katona, BV-s. Most van folyamatban az áthelyezése, a Honvéd Üdülőbe jön. Az életünk folyamatos logisztikázás és zsonglőrködés az idővel.
A pályázatomhoz mellékelt motivációs levélben is leírtam: stabil, megbízható ember vagyok, és stabil, megbízható munkahelyet szeretnék, ahol ki tudom bontakoztatni a képességeimet, és ahol hagynak szabadon, békében dolgozni.
– Mint kívülállónak, munkád kapcsán mi volt az első benyomásod Keneséről?
– Kedves, élhető településnek látom. Örülök, hogy egyre nagyobb az igény a kulturált szórakozásra. A nyári rendezvényeink közönsége, a nyaralók és a pár napot itt töltő turisták meg a környékbeliek igazán értékelik a produkciókat, amelyeket idehozok, értékelik a koncepciót, amelyet meglátnak a rendezvények mögött. Számtalan pozitív visszajelzést kapok.
– Mi a koncepciód?
– Alkotó ember vagyok. Számomra alkotás, amikor megtervezek, létrehozok egy jó rendezvényt, és alkotás, amikor kiváló kollégáimmal percről percre megvalósítjuk az adott programot. Amit üzenni szeretnék, azt a fellépőim személyén, művészi produktumán és/vagy kimondott szavain keresztül „mondom el” – és néha elejtek egy-két személyes megjegyzést is konferáláskor. Remélem, vannak nyitott fülek – főleg szívek – az üzeneteimre Kenesén is. A visszajelzések azt mutatják, hogy vannak. Szép számmal jönnek el az emberek, még a beszélgetős műsorokra is, de nem feltétlenül csak a keneseiek. Kritikai észrevételem, hogy a keneseiek nehezen mozdíthatók. Igazából nem is tudom, kit kellene ahhoz idehívnom, hogy tömeges szintű érdeklődés legyen egy olyan program iránt, amelynél le kell csendesedni és kicsit más dimenziók felé nyitni.
Persze, az biztos, hogy nem vagyok hajlandó rosszat, bóvlit hozni Kenesére, mert alapjáraton tisztelem az embert, mint Isten alkotását, így a kenesei embert is, és azt is, aki idelátogat. Tisztelni pedig úgy tudom, hogy értéket, minőséget adok. Akik tavaly felléptek itt – gondoljunk csak például a Kossuth-díjas Sebestyén Mártára –, és akik idén jönnek, mind-mind értéket képviselnek.
Soha nem lehet mindig, mindenkinek megfelelni, és ez nem is célunk. Van egy irányvonal, egy értékrend, amit képviselek, és ami mentén a kollégáimmal tevékenykedünk. Ezekből a dolgokból nem tudok, nem akarok és nem is fogok alább adni. Akik eljárnak a rendezvényeinkre, tudhatják, hogy mindig kapnak valami nagyon jót, nagyon szépet, nagyon emberit.
– Kiforrott meggyőződés és életelv.
– Értékelvű, istenhívő ember vagyok, vallásgyakorló katolikus. Hiszem, hogy az embernek az életével folyamatosan jót kell tennie. Bármilyen körben mozogtam, kicsiben vagy nagyobban, igyekeztem mindig jót tenni. Mindenhol megtaláltam a szépet és jót, és azt igyekeztem közel hozni az emberekhez. Minden egyes fellépésemmel, rendezvényemmel, cikkemmel, általam szerkesztett anyaggal, műsorral, ami képernyőre vagy nyomtatásba került, ugyanezen értékrend mentén üzentem a nézőknek, a közönségnek. Én ilyen „közvetítő ember” vagyok. Hiszek a jóban, a szépben, és az Igazságot keresem. Nagybetűvel.
Sokat adok az érzésekre; agyongondolkodó és agyonérző ember vagyok. Emiatt roppant nehéz az életem, mert vagy túlkombinálom, vagy túlérzem a dolgokat. De nem tudok másmilyen lenni, ilyennek teremtett a Jóisten.
Ami rendkívüli módon bosszant, az a kétszínűség, az áskálódás, az irigység és a rosszindulat. A napi munkánk során mi is találkozunk ilyen viselkedésformákkal. Ha elkeserítenek a dolgok, kisírom, kikiabálom, majd kiimádkozom magamból, aztán veszek egy nagy levegőt és megyek tovább. Túlélek.
– Kenesére érkezve, miután megismerkedtél az itteni kulturális koncepcióval, mi volt a fő gondolatod? A Közművelődési Intézmény esetében egy háromlábon álló intézményről beszélünk: a rendezvényeket szervező kultúrházról, a könyvtárról és a tájházról. Mit találtál az egyes területeken? Ehhez képest tervezel-e elmozdulást, és ha igen, milyen irányban?
– Kulturális szakmai és közösségi szempontból látom, mik a jó dolgok Kenesén, mik az erények és mik a hibák. Érkezésemkor bedobtak a mélyvízbe. Amikor jöttem, március végén, még nem volt a településnek éves rendezvényterve. Egy hónapom volt rá, hogy megismerjem a rendszert, a viszonyokat, és gondoskodjam a programokról, hiszen szorongatott a szezon közeledte. Érkezésemkor az intézmény gazdátlan volt. Az intézményvezető, vagyis te, tartós betegállományban voltál. Valakinek kézbe kellett vennie a dolgokat, ezért is írták ki a pályázatot, én pedig teljes erővel vetettem bele magam a feladatba. Az első hónapban egészen más tudatállapotban léteztem, mint addig bármikor. Sok háttérmunkánk van a törvény szerinti iratok és ügyek naprakészen tartásával. A tavalyi év – a rendezvényszervezés és -kivitelezés mellett – azzal telt, hogy feltérképeztem a helyzetet: hol tartunk, hol kellene tartanunk, és mi az irány? A munkánkkal az a probléma, hogy az emberek csak a jéghegy csúcsát látják, pedig a kellemes rész nagyjából csak 10%, a többi viszont kőkemény adminisztráció. Lassan felszámoljuk a hiányosságokat, és remélem, hamarosan teljes figyelmünkkel a klasszikus értelemben vett népművelői, közösségfejlesztői munkára koncentrálhatunk. Ehhez azonban nem vagyunk elegen!
Három intézmény egész éven át tartó, magas színvonalú működtetéséhez négy munkavállaló egyszerűen kevés. A tavalyi évet – három hónap híján – hárman csináltuk végig, és azt egyikőnk sem kívánja vissza, mert nagyon kemény volt. Valamennyien tetemes túlóramennyiséggel és ki nem vett szabadnapokkal léptünk át 2018-ba. A túlóráink idén is rendre gyűlnek, amikor viszont csúsztatnánk, hiszen mi is a szokásos 160 órára vagyunk felvéve közalkalmazottként, nem pedig 200-ra, akkor meg jön az áskálódás. Költői kérdés: ha az senkit nem zavar, amikor este, hétvégén vagy ünnepnap dolgozunk, akkor miért fáj az, amikor egy szimpla hétköznap vagy félnap pihenünk? Azt érzem, ha kettővel többen lennénk, az sem lenne elég a három intézményre – legalábbis ahhoz a fajta közösségi élethez és színvonalhoz, amit elképzelek.
Kiváló kollégáimmal: Osgyán Lászlóval, Monostory Margittal és az új munkatársunkkal, Csiker Szilviával hiszünk abban, amit csinálunk. Úgy lehet valamit jól csinálni, ha az ember szereti azt a tevékenységet, amit végez. Mi itt nem anyagi megfontolásból vagyunk, hanem azért, mert értelmes, hasznos, szeretnivaló és kreatív munkát szeretnénk végezni.
– Az önkormányzatnak is meghatározott anyagi lehetőségei vannak. Az intézményeknek együtt kell gondolkodnia és működnie a fenntartóval, hogy abból, ami van, a lehető legjobbat tudják kihozni.
– Így igaz. A kultúra finanszírozása soha nem volt rentábilis. Ha az állam, az önkormányzat, vagy akár egy szervezet szeretné rentábilisan működtetni a kulturális intézményeit, rendezvényeit, azt csakis keresztfinanszírozással vagy üzleti alapon lehet. Alig várom, hogy elkészüljön a tágas báltermünk, meg hogy legyen egy igazi, elkerített szabadtéri színpadunk, hogy belépőjegyes koncerteket is szervezhessek, amelyeknek a bevételét visszaforgathatom más produkciókba, közösségi alkalmakba. Ez a keresztfinanszírozás.
– Ezért van nagy jelentőségük például a pályázatoknak. A fenntartó sok esetben csak a konkrét fenntartást, a közüzemi számlák fedezetét tudja rendelkezésre bocsátani. Ha egy településen még emellett is jut pénz kultúrára, azt az intézményeknek és az ott lakóknak is nagyon meg kell becsülniük.
– A pályázatokkal az a baj, hogy leginkább civilekre írják ki azokat, vagy legtöbbször magas önrészt kérnek a megvalósításhoz. Nem tíz meg húsz százalékot, hanem ötvenet. Bízom abban, hogy az uniós pályázatok új ciklusa, illetve a gazdasági prosperitás ismét olyan lehetőségeket nyitnak meg, amelyekkel több pénz juthat a kenesei kultúrára is. Figyeljük a pályázatokat, és most, hogy már négyen vagyunk, hangyányival nagyobb kapacitásunk lesz pályázni. Tavaly levegőt se kaptunk.
– Hogyan jelenik meg a mérce a rendezvényszervezés területén?
– Alapvetően zenész vagyok, ami azt jelenti, hogy teljesen mindegy, milyen műfajban, de két hangból meg tudom állapítani, hogy egy énekes, együttes jó-e vagy sem. Amikor egy dal maximum négy akkordból áll, rendkívül sablonos, „olcsó”, és belőle tizenkettő egy tucat, az nem színvonal. A hamis éneklés meg egyenesen a halálom.
– Mi a helyzet a könyvtárban?
– Csodás régi épület, varázsos atmoszféra, jó érzés belépni! De óriási probléma, hogy szűkösen vagyunk. Sok az elavult kötet, selejtezni és leltározni fogunk, ezzel együtt pedig vásárolni-vásárolni-vásárolni kellene, meg az új könyveket katalogizálni. A meglévő katalógus sem hibátlan, szinte elölről kell kezdenünk a szakmai munkát. Nem véletlenül neveztem ki Osgyán Lászlót intézményvezető-helyettesnek, azon belül könyvtárvezetőnek: pár hónappal ezelőtt szerezte meg a másoddiplomáját, könyvtáros képzésben.
– A tájház?
– Szeretem, szépnek és fontosnak tartom. Örülök, hogy Kenesén van tájház! Ha egy idegen megkérdezi, mit lehet a településen megnézni, elsőként mondom: a gyönyörű tájházunkat.
Amikor március 15-én Vér Lászlóné Irénke néni megnyitotta az „50 éve kezdtük, ünnepeljünk együtt” című kiállítást, beszélt a tájház múltjáról, jelenéről és az általa festett sötét jövőről, meglehetősen kínosan éreztem magam. Mindenki tudja, hogy a tájház a közművelődési intézményhez tartozik, így az intézmény vezetője felel érte. Olyan volt, mintha személyesen nekem címezte volna a tájházzal kapcsolatos kritikákat, holott nem én döntök arról, hogy be tudunk-e nyújtani épületkarbantartásra pályázatot, 50%-os (!) önrésszel. Én is látom, tudom magamtól is, hogy sok pénzt kellene fordítanunk a tájházra, és fontos lenne egy megbízható muzeológus vagy múzeumpedagógus szakember alkalmazása. Minden bizottsági és testületi anyagban, amit tőlem kérnek, leírom, élőszóban pedig el is mondom, hogy mik a teendők, és merre kéne haladnunk. Igen, a Tájházba kéne egy fiatal, legfeljebb középkorú, hosszú távon ott tevékenykedő munkaerő, aki szereti azt a fajta munkát, ami ott adódik. Ha Kenese nem tudja kitermelni magából az új Irénke nénit és az új Laci bácsit képzett szakember formájában – legyen az muzeológus, múzeumpedagógus, néprajzos vagy helytörténész, történész –, akkor ide csak idegen jöhet. Irénke néni és Laci bácsi hatalmas munkát végeztek, az egész életüket erre áldozták – nem véletlenül díszpolgáraink –, tisztelettel elismerem a munkájukat és nagy szeretettel fordulok feléjük! Sajnos azonban eljárt felettük is az idő, elfáradtak, a stafétát ezért át kellene adniuk. Tőlük tudom, hogy ők ezt már nagyon várják. Én is nagyon várom, hogy felvehessem a megfelelő múzeumi szakembert a tájházba! Tévedés azt gondolni, hogy csak a szezon két hónapjában van munka; nem a látogatók fogadása ugyanis az igazi szakmai kihívás, hanem a leltárkönyv megfelelő vezetése, a digitalizáció, a restaurálás és az állagmegóvás.
Amíg a Vér házaspár aktívan működtette a tájházat, az „lélegzett”, még akkor is, ha ezek az idegennek holt falak és holt tárgyak, régen eltávozott kenesei ősök személyes holmijai vagy munkaeszközei. Ők mindenről tudják ugyanis, kié volt, a tulajdonos teljes élettörténetét ismerik – és ez megismételhetetlen! Tisztelettel kérem, ezt vegye tudomásul Kenese népe! Nem lesz még egy Irénke nénink és Laci bácsink, de lehet kiváló szakemberünk, aki lelkületében idevaló, itt is marad, akit elfogad a település, és aki szabadon – főleg szakszerűen – tud működni. A tájház eleddig nem múzeum volt, hanem konkrét emberek itt hagyott tárgyainak gyűjteménye. A tájház tele van legendával, élettörténettel, amelyekről lehet mesélni, akár meg is lehetne írni. Ha elmennek a ma még élő „ősök”, velük mennek a régiek történetei is. Onnantól a tájházunk is már „csak” múzeum lesz.
– Meg kellene írni azt a könyvet…
– Bizony! Egy analógia: ma már nem tudunk igazán népi gyermekjátékot, népdalt, népzenét gyűjteni, mert nincsenek már meg a nagy öregek, az adatközlők, akik még birtokolták a népzenei kincset, a zenei anyanyelvet. A 21. században legfeljebb csak emlékezők és visszatanítók lehetünk.
– Erről szólt az Utolsó óra gyűjtés, amelyet 1997 és 2001 között a Fonó Budai Zeneházban, Kelemen László, a Hagyományok Háza későbbi főigazgatója vezetésével végeztek. Zenei felvételek készültek a Kárpát-medence még élő, hagyományos falusi népzenei együtteseivel, amelyek aztán egy CD-sorozaton jelentek meg. – Az „utolsó óra”-jelleg nemcsak a népzenére vonatkozhat, hanem mindenre, ami a régi életről szól, így a települések régmúltjának életéről is.
– Rendkívül közhelyes lesz a kifejezés, amit használni fogok: a „felgyorsult világban”, amiben élünk, a régi közösségi alkalmak, együttlétek emlékei már csak a múlt lenyomatai lehetnek. Nemcsak a tárgyakról beszélek, hanem az emberi kapcsolódásokról: amik régen megvoltak a fonóban vagy a nagycsaládban, a 21. században már nincsenek meg. Az a világ elmúlt. De van más, másféle. A digitalizált 21. században is sok érték van, csak észre kell vennünk. Azt szoktuk mondani, hogy a hagyományt nem ápolni kell, mert nem beteg, nem őrizni kell, mert nem rab, hanem éltetni és élni kell. Noha városi gyerek voltam, és most is városban élek, sokat tudok a paraszti életről. Anyai nagyapám kitelepített felvidéki parasztember volt, édesanyám eredetileg kertész üzemmérnök, édesapám szőlész-borász végzettségű. Édesanyám a mai napig nagy tételben palántázik, a növényeit őstermelőként eladja. Lehet, hogy a gólya eltüsszentette magát, amikor engem hozott, mert rossz helyre pottyantott le: nekem ugyanis elég annyi föld, amennyi egy virágcserépben elfér. Digitális bennszülött vagyok, vállalom. Ennek ellenére a földművesség, a paraszti kultúra iránti vonzalmam mindig is megvolt, és utolsó szívdobbanásomig meg is marad: imádom a magyar népzenét, néptáncot, a népi iparművészetet, a viseleteket; magam is népi gyermekjátékok visszatanításával foglalkoztam egy évtizeden át, és az egyetlen novellám is egy falvacskában játszódik, valamikor a 19. század végén.
– Milyen lesz a 2018-as esztendő? Hamarosan megkezdődnek a nagyobb programok.
– Kevesebb programunk lesz sajnos, mint azt terveztem, viszont mindegyik remek eseménynek ígérkezik! Április 28-án a Tájházban lesz egy szép rendezvényünk, a VI. Tájházak Napja, amellyel az országos rendezvénysorozathoz csatlakozunk. A Prima Primissima- és Magyar Örökség-díjas Petrás Máriát várjuk. Utána következik a többi rendezvény: május elsején a hagyományos főzőverseny – idén gazdag színpadi programmal –, és a pünkösdre is nagyon készülünk: május 19-én a Közalapítvány jótékonysági futóversenyébe szállunk be szervezőként és lebonyolítóként, illetve délután megrendezzük saját programunkat, a Pünkösdi KultPikniket.
– A jelek szerint életed minden területén a maximalizmus jellemez.
– Hidd el, amennyire áldás ez, olyannyira átok is! [nevet]
Amikor a pesti ferences templom szólistája voltam, egyszer megállított egy idegen asszony, és azt mondta, becsüljem meg a hangomat, mert Isten fényességét közvetítem vele. Ez akkor megrendített, egyúttal kijelölte az utam. Egy idő után nem templomban, a karzatról, de tíz éven keresztül kisgyerekeknek és az édesanyjuknak énekeltem. Bejöttek a foglalkozásaimra a mamák szétzilált fejjel és lélekkel, és egy óra múlva boldogan, kisimult arccal távoztak. Ilyenkor úgy éreztem, aznap sem volt értelmetlen felkelnem, ma is adtam magamból. Ugyanezt csinálom Kenesén: adok magamból. Adni pedig nem lehet félgőzzel, mert abban nincs sok köszönet. Isten nem félig fényes. Azokat az embereket hozom ide, akik a saját műfajukban a legjobbak. Böjte Csabát, a Misztrált, Csókay Andrást, Herczku Ágit, Tátrai Zsuzsannát, a Kossuth-díjas Hűvösvölgyi Ildikót, a Szent Mihály-napi Sokadalomra a Kossuth-díjas Szvorák Katit és Kudlik Júliát. Természetesen a keneseiek is lehetőséget kapnak a megfelelő alkalmakon.
– Kenese üdülőtelepülés, a turizmus fontos szerepet játszik az életében. A bevétel minden területen lényeges. A népszerűbb, populárisabb műfajok nyilvánvalóbban nagyobb közönséget vonzanak. Szerinted hogyan hozható össze a magas művészi érték és a piacképesség?
– Piacképességről a kultúra vonatkozásában sem itthon, sem az ún. „fejlett nyugaton” nem beszélhetünk. A kultúra mindig viszi a pénzt. De ez nem baj. Az oktatás és az egészségügy is viszi a pénzt, ugyanakkor mégis meghálálja a befektetett tőkét.
– És szükségünk van rá…
– Így van. Abból indulok ki, mi az önkormányzat koncepciója. Kenese családbarát település, a város örömmel fogadja az idelátogatókat, mégis csendes, élhető kisváros kíván maradni, nem akar fesztiválvárost csinálni magából. Nincs különbség, hogy nyár van vagy tél, a produkciónak színvonalasnak kell lennie. Lehet a szórakoztató műfajon belül is olyanokat találni, akik értenek a szakmájukhoz. Nem a percemberkék „teljesítményében” hiszek, hanem azokban az emberekben, akik évek, évtizedek óta magas szinten művelik a tudományukat, művészetüket, legyenek bár énekesek, hangszeres művészek, popzenei előadók, táncművészek vagy képzőművészek.
Egy közművelődési intézménynek a „közt” kell művelnie. A nevében is benne van. Nem szórakoztatnia kell, hanem művelnie. Palléroznia, felemelnie! Nekünk nem kell közpénzből kiszolgálnunk azt a fajta rétegigényt, amely kizárólag a bulizást preferálja. A populáris szórakozási igények kielégítésére ott a külsős Balaton Fesztivál, én meg idehozom a Mydrost, az Eclecticát meg a Barrio Latino-t. Tudom, hogy őket is imádni fogják! Kínálni kell a kultúrát, hogy legyen rá kereslet. Ez a tételmondatom.
A fizetőképes réteg már csak életkora okán sem hallgat, néz meg akármit. A tizen-huszonévesek, a közép- és főiskolások, egyetemisták szórakoztatása sok kellemetlenséggel jár – meg kell nézni egy Balaton Sound-ot, egy Volt Fesztivált, Sziget Fesztivált, Ozorát… Kenesén van csendrendelet, aminek értelmében 23:50-ig be kell fejeznünk a rendezvényt, hogy az emberek pihenése biztosítva legyen. Ez eleve kijelöli a kereteinket. Egyébként egy-egy celebzenekarnak akkora a gázsija, hogy az egész éves rendezvényköltségvetésünkből legfeljebb 3-4 koncertre futná. Ezen is el lehet gondolkodni.
– Határozott elképzelések mentén haladsz.
– Így van. Ez a rögösebb, de vállalom. Hogy jó úton járok-e, azt mindig a tekintetem tisztasága árulja el. Nyugodt a lelkiismeretem.
– Sok sikert kívánunk az előttetek álló időszakhoz, és találkozunk a rendezvényeken!
– Sok szeretettel várunk benneteket és minden kedves kenesei polgárt, és nagyon köszönöm, hogy szót kaphattam ebben a remek médiumban!
XXX. Évfolyam 5. szám Nagy Krisztina
