Bayer Emil versei havi rendszerességgel jelennek meg lapunkban. Kapcsolatunk két évvel ezelőtt, levélben kezdődött: egy napon küldeményt találtunk postaládánkban, mely szerény bemutatkozó levél mellett egy szép verset tartalmazott. Szerencsére telefonszámot is írt, így a megkeresésnek részünkről nem volt akadálya. Ám az élet néha nem várt dolgokat hoz: habár itt élünk egy településen, nem is messze egymástól, a személyes találkozásra sokáig nem kerülhetett sor. Maradtak a telefonbeszélgetések, melyekből hamarosan egy érdekes, csodálatos élettörténet kerekedett ki. Élete, mondhatni, a múlt század történelme: annak hét évtizedét élte át, s már szerencsére az új évezredből is hosszú távot megtett. Bölcsességét egymástól nagyon eltérő korszakok formálták, érlelték, s ő nagyszerűen boldogult közöttük. Emil bácsi mindig vidám, élettelt és fiatalos hangja a telefonban is ugyanúgy képes erőt tölteni az emberbe, mint versben elmondott, hitéről tett vallomásai, így már nagyon vártuk a személyes találkozást. Ami nemrég végre bekövetkezett. Nála és feleségénél, Márta néninél vendégeskedtünk.
Emil bácsi már telefonos megismerkedésünkkor kért, tegeződjünk. Ahogy akkor fogalmazott, kilencvenhat év egyáltalán nem az az életkor, hogy ne kérhetné ezt. Tisztelettel megköszönve eleget tettünk a kérésnek, ezért van beszélgetésünkben a közvetlen hang.
– Hogy vagy, Emil bácsi? Reméljük, minden rendben!
– Nem fáj semmim, szedem a gyógyszereket, orvosnál két éve voltam utoljára. Augusztus 31-én, éjjel negyed egykor töltöm be a 98-at.
– Gratulálunk az eddigiekhez is!
– Ha az én drága jó mennyei Édesatyám megengedi, hamarosan belépek a 99-be. 1919-ben születtem. Ikergyerek voltam, testvérem három napot élt. Magam is vékony csontú kisember voltam, sok mindenen mentem keresztül, de még megvagyok. Soha nem hittem volna, hogy eddig élek; eszembe se jutott.
– Rendkívül szép kor. És nagyszerű ilyen szép környezetben tölteni, mint a házatok és környéke. Milyen Balatonkenesén élni? Ha jól tudom, nem régi a kapcsolatod, kapcsolatotok a településsel.
– Szeretem a várost, mondhatom, hogy könnyű volt megszoknunk. Itt is ugyanúgy emberek élnek, mint máshol. Egy szomorúságom van: tervben volt, hogy a Kossuth utcát, ahol lakunk, leaszfaltozzák, de ez egyelőre még nem valósult meg. Nehezen mozgok, a feleségemnek se könnyű. Jobb lenne, ha rendben lenne az út, talán többet el tudnám hagyni a házat.
Nagyon jó a kapcsolatunk a környezetünkkel; sajnos a szomszédunkban nemrég halt meg egy idős néni, de tartjuk a frontot, a barátságot. Járnak hozzánk, s olvassák a firkálmányaimat is, amelyek, mint tudod, már régebbiek. Két éve jószerivel talán egy vagy két versem született. Sajnos nincs sok erőm, nincs ihletem.
– Erőt és újabb ötleteket kívánunk! Biztosan van és lesz is még mondanivalód a számunkra. Az életműved viszont eddig is szép és nagyon gazdag. Verseken kívül novellákat, prózai műveket is írtál, bár fő kifejezési formád a líra, mint arról a Balatonkenesei Hírlap olvasói is meggyőződhetnek.
– Az első versemet tizenkét évesen írtam. Utána hosszú évek teltek el versírás nélkül. Nem tudom, ez honnan jött; a budai Duna-parton, egy padon írtam. Szép piros rózsák volt a címe. „A napokban szép piros rózsákat vettem, / És a gyönyörű, piros virágtól boldogabb lettem. / De a rózsák elhervadtak, engemet cserben hagytak; / Én meg életemet tovább élem, s morzsolom a napokat.” – A verseimet nem tudom recitálni, de ez megmaradt. A tizenkét éves gyermek, aki morzsolja a napokat! Ezt nem lehet mire vélni.
– Komoly gondolatok ennyi idős korban.
– Furcsa volt, ahogy a sorok megszülettek bennem; ma is emlékszem rá. Nem voltam egy búvalbélelt gyerek, inkább a vidámság jellemzett, de akkor valahogy ezt kellett írnom. A gimnázium nyolc évét Budán, a nagyszüleimnél töltöttem. Alagon születtem – ma már újra Dunakeszihez tartozik – és apám, aki ott volt orvos, nem akarta, hogy naponta bejárogassak Budapestre. Veszélyesnek ítélte, ezért a tanév mindig Budán kezdődött számomra. Nagyapám érdekes ember volt: néha felidézem, hogy tizenkilencben, a múlt században együtt ült Rákosival. Azzal a különbséggel, hogy Rákosi a földszinten, egy cellában, ő meg az emeleten, az igazgatói irodában. Nagyapám régi vágású ember volt. – Német sarjak vagyunk, családunk onnan származik. A régi világban, az osztrák uralom miatt nagyon sok német szó járta; ma is sokszor arra téved a szám, német szót mondok.
– Gyermekkorodtól beszéltél németül?
– Középiskolában angolt, németet és latint tanultunk. A latinból a sok memoriter után inkább a közmondások maradtak meg. Nomen est omen – és a többi. Az angolt anyanyelvi szinten tudtam. Országh László, a nagyszótár szerkesztője volt a tanárom. Mivel később nem gyakoroltam, angolul ma már keresnem kell a szavakat. A német jobban megmaradt. Nem beszélek anyanyelvi szinten, de nem lehet eladni engem. Bármiről, bárkivel, bármikor szót tudok váltani. Korábban Balatonlellén volt nyaralónk, ahol nagyon sok német vendégünk volt.
– Emil bácsi, mikor voltál középiskolás?
– A harmincas években.
– Kisdiákként, a Duna-parton ücsörögve eszedbe jutott, hogy költő leszel?
– Nem. Orvos szerettem volna lenni, természetesen apám kívánsága is ez volt. De ahogy József Attilának volt egy Horger Antalja – remélem, mindenki ismeri a történetet, ha másból nem, a Születésnapomra című versből –, úgy nekem is jutott egy. Az orvosi karon akadtam össze az én Horgeremmel, aki egy jó nevű kémiaprofesszor volt. Mogorva ember, én meg, bár jórendűen érettségiztem, utáltam a kémiát, ugyan valamit azért tudtam. A többi tárgyból nem vizsgáztam rosszul. Sok mindent tanultunk: élettant például, amit nagyon szerettem, abból jelesem volt. De hát ott volt a kémia és a fizika. Gróh professzor első alkalommal feltett egy kérdést, én nem tudtam a választ – elégtelen. Másodszor is ugyanez volt, elvágott, mint a rongyot. A harmadik vizsgám is elégtelen lett, pedig előtte korrepetáltam, és korrepetitorom szerint kétharmadra tudtam az anyagot. A professzor azonban egyet kérdezett, már büntetett is. Nem volt kíváncsi arra, tudok-e valamit. Apám próbált segíteni, bár nem ért vele szegény, semmit. A kispesti főorvosnak panaszkodott, baráti alapon, hogy Gróh professzor mit csinál velem. Azt mondja erre a doki: a feleségem Gróh feleségének jó barátnője, majd én elintézem! Hát, ha valami el volt intézve, ez el lett. Nyilván szólt az asszonynak, így még ha tudtam volna, akkor se engedett volna át Gróh professzor. Nehogy azt higgyék, hogy protekciós vagyok. A harmadik kudarc után már csak miniszteri engedéllyel lehetett volna újra nekimenni a vizsgának, ahhoz meg nem volt kedvem. Ekkor mehettem volna Szegedre, ott nagy rokonságunk volt és van, biztos jobban ment volna a dolog – de a lelkesedésem elmúlt. Apám nagyon toleráns volt, nem dühöngött, tudomásul vette. Lehet, a Jóisten rendelte így, hogy nem lettem orvos, mert fizikailag nem bírtam volna a strapát. Más bemenni a hivatalba, dolgozni nyolc órát, mint éjszaka is készenlétben állni és rohanni a betegekhez. Így lettem közgazdász, amihez szintén sokat kellett tanulnom, mire azt mondhattam, az vagyok. Később pénzügyi vezető lettem. Megtiszteltek azzal, hogy rövidebb ideig a Számviteli Főiskolán, majd évtizedekig a Pénzügyminisztérium Továbbképző Intézetében taníthattam. Országosan vizsgáztattam. Nagymamát, az én drága páromat is atanítói munkában ismertem meg, noha ő református lelkészi képesítéssel rendelkezik. Szerettem tanítani, emberségesen tanítani. – Mindenesetre az én Horgerem tanítását egy életre megjegyeztem: tanítványaimat, ha nem tudták a kihúzott kérdést, tovább kérdeztem. Ha láttam, hogy valóban semmit nem tudnak, csak akkor buktattam. Egyébként nem. Ha valaki valamit már tudott, legfeljebb kapott egy hármast.
– Ez nagyon szép. Ilyen fontos munkák és pozíciók mellett, a gazdaság és a pénzügy világában hogyan jutott idő a versírásra?
– A pénzügy, a könyvelés száraz dolog, a két világ mégis nagyon jól megfért bennem. A kettő nagyon furcsán kapcsolódik, igen.
– A vers búvópatakként volt jelen az életedben?
– Igen. Megmaradt, s végigkísért, mind a mai napig. Az írást nem tanultam, kurzusra nem jártam. Tudtam viszont azt, hogy az összecsengő mondatoknak azonos szótagszámmal kell rendelkezniük. A Jóisten mindig adott ötletet, ihletet. Balatonlelle, a Balaton, nyári esték, a hitem – és sok más téma. Egyik ugrott be a másik után. Volt olyan versem, hogy az írása előtt letérdeltem, és kértem Isten segítségét. Általában bekapott egy téma az agyamba, s hajnalonta tettem össze a szavakat – még szótagoltam is sokszor – tehát mire én leültem verset írni, már félig készen is volt. Leírtam filctollal, nagybetűkkel, akkor jött a szótagolás – itt kell korrigálni, ott kell korrigálni –; mire megvolt, leültem az írógéphez és másoltam. Nagyon szerettem gépelni, ez a hivatásommal is járt. Hogy hogy nem, ma már öt írógépem van, mind a múlt század harmincas éveiből. Ha volna még egy szobám, kiállítást rendezhetnék belőlük. Rám ragadtak valahogy az időben. A fiam is megajándékozott kettővel.
– S nemcsak verseid, prózai írásaid is vannak.
– A firkálmányaim: írtam cikkeket és novelláim is születtek. Ötven-kilencben kaptam a pecsétes, fényképes újságírói igazolványomat. Ez a Közép-Dunántúli Naplónál volt, Veszprémben. Érdekes módon nem a versek vagy a szépirodalom miatt kerültem kapcsolatba az újságírással – motorsport-tudósításokat írtam. Gyűjtöm az írásaimat, bárhol jelennek meg. Pilisen van egy fogadott gyermekem, aki egy Izzó parázs című újságot ad ki, abban is jelennek meg verseim. Rend-szeresen publikáltam a Szent Keresztben. Nagyon jó író-olvasó találkozásaim voltak, sokfelé az országban. Többször a lellei könyvtárban, Mátraházán, a lelkészüdülőben. Oda mindig vittem az írásaimat. Tíz asztal volt az ebédlőben, és ha mentünk szilveszterkor vagy húsvétkor, minden asztalra tettem a verseimből, cikkeimből. Élvezettel olvasták.
Föltaláltam valamit, de persze lehet, hogy mégsem én vagyok a szellemi atyja a távirányításos interjúnak. Nehezen mozogtam, meg különben is: kocsink már nem volt, mert nem vezethettem, ezért úgy oldottam meg, hogy interjúalanyomnak feltettem a kérdéseket egy A/4-es lapon, hézagokat hagyva, és levélben elküldtem. Ő megválaszolta, visszaküldte, és megjelent. Ekkoriban nagyrészt a Szent Kereszt című országos havilapban publikáltam. Zömmel református lelkészek voltak, akikkel ilyen formában „beszélgettem”. Hallgattam vasárnap az igehirdetést, és amikor tetszett a mondanivaló, magja volt annak, ami elhangzott, leültem, leírtam a kérdéseimet és postáztam. Mindenki örömmel válaszolt. Így született a távirányításos interjú műfaja. Nem tudom, más gyakorolta-e ezt, nekem bejött.
– Készült már így nálunk is beszélgetés: az interjúalany, akinek e-mailben – mert már más világot élünk – leírtuk a kérdéseket, hogy ezekre keressük a választ. Készüljön, ha szeretne, egy előre megbeszélt időpontban majd felhívjuk. Erre ő fogta magát, és írásban válaszolta meg a kérdéseket. – Ettől függetlenül a feltalálás dicsősége Emil bácsié.
– Köszönöm! Fölmerült persze, túl a szenvedélyemen – vagy minek nevezzem a versírást – néhány hobbim is, mint általában mindenkinek. Az egyik a bélyeggyűjtés, amire, hogy úgy mondjam, már elemi iskolában szagot fogtam. Gyönyörű nagy gyűjteményem van, amihez sajnos már évek óta hozzá se nyúlok. Matchboxokat gyűjtöttem, mert a járművekért nagyon odavoltam. Egész életemet kísérték motorkerékpárok, autók. Az első motorom egy 100-as Csepel volt – ma már csak múzeumban látni. Édesapám, már említettem, nagyon jó ember volt, csak szigorú. Nem mertem tőle semmit kérni; mindig szegény anyámat kínoztam, beszélje meg vele, ha valamit szeretnék. Jól érettségiztem, így kértem egy motort. Ez volt a 100-as Csepel, a még sebváltó nélküli motorkerékpár. Kuplungja volt, be kellett húzni, darálni, elengedni, és a motor beindult. Nagyon mulatságos volt az első találkozásom vele: a kerékpár-kereskedő kihozatta Dunakeszire. Ráültem, mentem haza, Alagra – ez olyan három-négy kilométer. Behúztam a kuplungot, és daráltam odáig, hogy majd elindul. Csak azt hagytam ki, hogy a kuplungot el kellett volna engedni! – Voltak másfajta motorkerékpárjaim is, utána gépkocsik: Trabant, Wartburg, Citroën, Renault. Utoljára Fiatunk volt. De akkor már olyan egészségi állapotba kerültem, hogy jogosítványt nem kaphattam, és nem is akartam. Rendszám nélküli robogóim még voltak később, és a háromkerekű most is ott áll kinn, de már rég ültem rajta.
– Nagyon sokoldalú ember vagy. Versek, bölcselet, komoly gondolatok az egyik oldalon, pénzügy, számvitel és közgazdaságtan a másikon – a kettő között pedig a gépek szeretete, a motorozás…
– S mindeközben az emberek szeretete, a jóságban való hit. Az életemet végigkísérték az érdekes találkozások és az érdekes kérdések. Az emberek sokszor valamiért vonzódtak hozzám és kérdeztek. Ezeket a furcsa találkozásokat, beszélgetéseket semmiképp nem tudom a véletlen számlájára írni. Ilyen volt, amikor a Rókus kórházba jártam kezelésre. Ülök a folyosón, jön két öreg néni. Az egyik valósággal lökdöste a másikat: menj, kérdezd meg az urat, talán ő tudja. A néni félve jött, majd feltette a kérdést: a temetők kapuja fölé ki van írva, hogy feltámadunk. Ha végiggondolom a világtörténelmet, milliók és milliók haltak meg. Hol férnek majd el a feltámadáskor? Nem tudtam, hogyan kaptam éppen én, éppen akkor, éppen ott ezt a kérdést, de nem értem rá ezen gondolkozni. Elég schlagfertig voltam, mindig gyorsan válaszoltam, így vettem egy mély levegőt és azt mondtam: tessék elképzelni, a világűr, a világmindenség hihetetlenül nagy. Istennek semmi se lehetetlen, a sok millió, milliárdnyi ember el fog férni, Isten gondot visel mindenkire. Megnyugodott, elfogadta.
A másik ilyen eset – különösek az emberek, sosem tudok betelni ezzel – az egyik rokonunk édesanyjával esett meg. Lellén ültünk, a kis teraszon. Beszélgettünk, elhallgattunk. Egyszer úgy oldalról rám néz, azt mondja: te nem szeretsz engem. Mondhattam volna, hogy hát sajnos, túlságosan nem – mivel egy olyan emberről volt szó, akire még a legjobb indulattal is csak azt mondhatom, hogy a szeme se áll jól –, de nem akartam megbántani. Azt senki nem érdemli. Rögtön mondtam: ugyan már, ne mondj nekem ilyet, te Isten gyermeke vagy. Én is Isten gyermeke vagyok, tehát mi testvérek vagyunk, és a testvéreknek szeretniük kell egymást. Én téged, természetes dolog, hogy szeretlek. Elállt a szava.
A harmadik emlékezetes beszélgetésem a drága jó lányommal – aki idén lesz nyugdíjas, így megy az idő – történt. Ült a motoromon hátul, mentünk az estében. Valahogy fölvetődött benne Isten léte, nemléte, van-e egyáltalán? A múlt rendszerben járt iskolába, csoda, hogy egyáltalán felmerült benne. Elmondtam neki, amit másoknak is, máskor. Vegyünk egy egyszerű asztalt. A fa nő az erdőben, a favágók kivágják, megy a gatterba. Léceket csinálnak belőle, ahonnan az asztaloshoz kerül, aki kiméri, elkészíti belőle az íróasztalt. Ez elég bonyolult művelet. Akkor ez a csodálatos világ, az ég a csillagokkal, a Föld, a bolygók, a Nap csak úgy lettek volna maguktól? Hát még az íróasztal sem lett magától. Ennek kell, hogy legyen egy teremtője, tervezője és gyártója, és ez az Isten. Lányom ezt elfogadta. Ma is hívő lélek.
– Nem voltál teológus, Emil bácsi, mégis csodálatos válaszokat adtál ezekre a végső kérdésekre. De a jelekből ítélve hitéletet gyakorló, bibliaolvasó ember voltál és vagy.
– Nincsenek kimondottan teológiai ismereteim, de mivel sokat forogtam ilyen közegben, magamra szedtem sok mindent. Gimnáziumban még volt hittan, később a feleségem révén, aki végzett református lelkész, nagyon sok lelkész barátom támadt. Én katolikus voltam, anyám után, de jártam a református templomba a feleségemmel. Mondtam a lelkésznek, nagyon fáj, hogy a párom kimegy úrvacsorát venni, és én nem mehetek. A pap válasza: semmi gond, Emil bácsi, jövő vasárnap kijössz, és ugyanúgy veszel úrvacsorát, mint a többiek. Ettől én olyan boldog voltam, hogy el se tudom mondani. Hamarosan, úgymond, „beiratkoztam” a református anyakönyvbe, azóta vagyok református. Ennek már bizony csaknem ötven éve.
– Ebben a lelkésznek is szerepe volt – egészíti ki Márta néni –, mert a református templomban nagyon jó igehirdető volt. Együtt jártunk az istentiszteletekre, mivel mikor összekerültünk, abban egyeztünk meg, hogy az egyik héten az egyikünk templomába megyünk a másik héten a másikunkéba. De annyival többet kaptunk mind a ketten attól a protestáns igehirdetőtől, hogy egyszerűen Emil sem kívánkozott máshová. Azt mondta, ha már így van, legyen a dolog hivatalos. Persze ez sosem a papíron, hanem a szíven múlik.
– Azért annak is igen nagy jelentősége volt számomra, hogy Nagymama, a drága feleségem eredendően református lelkész.
– Én semmit nem tudtam a világról az 1940-es évek végén – fűzi közbe Márta néni. – Negyvenkilenctől ötvenháromig jártam a teológiára. Akkor az egy külön világ volt. Mintha egy üvegbúra alatt éltem volna: semmi külső dolgot nem olvastunk, csak a tanulással foglalkoztunk. Olyan professzoraink voltak, hogy azt nem lehet elmondani. Nagyon szép időszak volt. A Szentírást olvastuk eredetiben, a külvilágból semmi nem jutott el hozzánk. Egy újságot el nem olvastam az öt év alatt. Hallgatólagosan még az is megvolt évfolyamtársainkkal, hogy moziba is csak operafilmbe megyünk, úgynevezett világi filmre nem. Egyszer kaptam valakitől egy operabérletet, aki hivatalból kapta. Minden előadást láttam. Budafokon laktunk, fenn a hegyen, opera után éjszaka értem haza. Egy lélek sem volt sehol, az egyik oldalon kukoricaföld… Vallástanár akartam lenni, de abban az évben, amikor végeztem, akkor szűnt meg Magyarországon a hittanítás!
– Gondolom, mivel a felsőoktatásban közgazdasági vonalon tanultál, ott sem volt olyan filozófiai képzés, ami az érdeklődési körödnek megfelelt volna. Hogyan szerezted meg az ismereteidet?
– Nagyon sokat olvastam. Verne Gyula tíz kötetével még gyerekkoromban megajándékozott anyám, innen pedig egyenes út vezetett engem Jókaihoz, Mikszáthhoz és a többiekhez. Verseket és prózát, szépirodalmat is olvastam. – Nem akarok ebbe a témába belemenni, de mindaz, ami ma a világban van, ami a szemünk láttára esett és esik szét, az irodalomban is nyomon követhető. Régi szerzőket szívesen olvasok, régi filmeket még megnézek, de ezt a felfordult életet már nem nagyon értem és fogadom el.
– Volt az irodalommal kapcsolatos álmod, terved, netán az irodalomban példaképed?
– Példakép? Egyértelműen Arany János. Sokat eszembe jutnak mostanában ezek a szavai: „Hála Isten! este van megin’. / Mával is fogyott a földi kín.” A regényírók közül Jókai Mór a kedvencem, de nagyon szeretem Adyt és József Attilát is.
– Aki tulajdonképpen kortársad…
– Bizony.
– Említetted a Balatonnal való kapcsolatodban Lellét…
– Van egy házunk Lellén, ma már az egyik unokánké. Fiunk mérnök, házakat épít – az is az ő munkája. Sok szép nyarat töltöttünk el ott, mindannyian nagyon szerettük. Kenese úgy jött a képbe, hogy a fiam épített itt egy kis nyaralót, és hogy hogy nem, megrögződött. Elhatározta, hogy mivel már megöregedtünk, jobb lenne, ha a közelében lennénk. Azelőtt Telkiben laktunk, de oda eljárkálni, segíteni nekünk, komplikált volt. A saját házát eladta, kinézte ezt az épületet, az emeletet berendezte magának és a párjának, a földszintet nekünk. Kenesével kapcsolatban olyanfajta vonzás, hogy na, akkor mi most ide akarunk jönni, nem volt. A fiam vonzódott Keneséhez, mi vele és rajta keresztül kerültünk ide, ám azóta persze mi is nagyon megszerettük. A harmadik évünket töltjük itt.
– Emil bácsi, hogyan kell ilyen szépen, békében, bölcsességben és jól, tehát keresztényi módon tölteni ezt a szép kort?
– Keresni kell mindenben a jót. Isten jelenlétét. Aztán irodalmat olvasni. Jó irodalmat. Lehetőleg régi írókat, régi költőket elsősorban. Egy kicsit a múltba temetkezni, megismerni, milyen volt a régi világ, milyen volt az irodalom a királyi Magyarországon, a Horthy-korszakban, a két háború között. Ezektől csak gazdagodik az ember. – Szeretettel üdvözlöm a lap minden olvasóját, megtisztelnek, ha a verseimet elolvassák. Megköszönöm, hogy beszélgettünk, beszélgethettünk.
– Ez számunkra is megtisztelő! Emil bácsi, Isten éltessen sokáig! Kívánjuk, hogy olvashassuk még verseidet, szép gondolataidat.
Sok mindenről szót ejtettünk volna még, amire reméljük, egy más alkalommal visszatérhetünk, de az idő elszaladt, Emil bácsinak pihennie kellett. Jó egészséget kívánunk neki és feleségének, Márta néninek is, bízva abban, lesz még alkalmunk, hogy a beszélgetést folytassuk. Addig pedig itt vannak nekünk Emil bácsi versei, írásai, melyben szépséget és megnyugvást találhat, aki a gyors egymásutánban sorjázó hétköznapokban elfárad. Márta néni és Emil bácsi hite, egymás iránt való szeretete, életük harmóniája mindannyiunknak példát és biztatást jelenthet: van még jó és szép a mai világban.
Nagy Krisztina
Balatonkenesei Hírlap XXIX. évfolyam 7. szám
Bayer Emil: Gondolatok
Míg Istenem naponta elhozza
számomra a békés, csendes,
nyugodalmas estét,
gondolatban letérdelek és
megcsókolom Hazám agyonszabdalt,
meggyötört testét.
Míg embermillióknak
nem jut falatnyi étek,
odakint tombol
a pénz hatalma
és a vétek.
Szent Bibliánk mutatja
jövőnket, jelenünket
és a multat:
de ez is sokakat bosszant,
mosolyra késztet,
vagy éppen untat…
De eljő egyszer
a Feltámadás,
feltámadnak a holtak
és eljön Jézus dicsőségben,
ítélni elevent, holtat.
Igen, igen,
így leszen –
gondolkodj el
mindezen!
De én, míg Istenem naponta elhozza
számomra a csendes, nyugodalmas estét,
gondolatban letérdelek és megcsókolom
Hazám agyonszabdalt,
meggyötört testét…
