– beszélgetés Hűvösvölgyi Ildikóval
Augusztus 4-én a Könyvtárak éjszakája alkalmából igazán jeles vendéget köszönthettünk Balatonkenesén. Azon a forró szombat délutánon Hűvösvöl-gyi Ildikó örvendeztetett meg bennünket csodálatos Weöres Sándor-estjével, a kéttagú Neo-Folk zenekar kíséretében, a könyvtár udvarán. Én pedig különösen szerencsésnek mondhatom magam, mert aznap dupláztam a nagybetűs Élményekből: ugyanis a nagyszerű előadás előtt beszélgettem egy jót a népszerű Kossuth-díjas színművésznővel…
– Kifejezetten örültem a mostani meghívásnak, mert ez idáig úgy alakult az életem, hogy sokkal többször jártam a Balaton másik oldalán, és emiatt ez a szakasz, tehát a tó keleti kapuja és az északi part eleje általában kiesett – kezdi derűsen Ildikó. – Ezzel együtt szép emlékeket is őrzök erről a vidékről, ugyanis amikor 1975-76-ban a Veszprémi Petőfi Színház tagja voltam, sokszor autóztam errefelé a 71-es úton. És annyira szerettem – most is szeretem – ezt az egész miliőt! Tavasszal, nyáron, ősszel és télen is lenyűgözött a mi tengerünk, hiszen a Balaton minden évszakban gyönyörű.
– Ha már a nyarat említetted: hogy telt, telik az idei vakációd?
– Épp a napokban meséltem az egyik ismerősömnek, hogy nagyon furcsa nyár volt az idei: kifejezetten dolgosan indult, ugyanis júniusban és júliusban a Billy Elliot című musicalt játszottuk az Erkel Színházban, emellett a Turay Ida Színház produkcióival léptünk fel több helyen az országban. Számomra mégis az augusztus eleji költözésünk jelenti a nyár fő eseményét-attrakcióját.
– Ezek szerint fontos fordulóponthoz érkeztél.
– Negyvenkét éve mentem férjhez, és nem sokkal ezután vettünk egy házat Budapesten, a Gugger-hegy tetején. Gyönyörű helyen laktunk, a teraszunkról csodálatos kilátás nyílt a városra. A mellettünk lévő erdőből a vaddisznók, a rókák, a fácánok egészen a kertünkig lejöttek, vagyis egy jó darabig hihetetlenül szoros kapcsolatban éltünk a természettel. Akkoriban üdülőövezetnek számított a terület, mára viszont az egész beépült luxusvillákkal. Nagyon a szívemhez nőtt az a környék, és mindig is úgy gondoltam, hogy abban a házban fogok élni életem végéig. Csak aztán a sors közbeszólt… (Mosolyog.) Időközben született egy kis unokám, a most másfél éves Bence, és a nagyobbik lányomék Ürömre költöztek, egy fantasztikusan szép helyre. Az utca, ahol laknak, maga a béke szigete: sok a zöldterület, minden rendezett, minden gondozott, mindenki vigyáz a saját portájára. Nagyon hangulatos, barátságos az egész környék. És hogy milyen a sors! Egy évvel ezelőtt a lányomék egyszer csak örömmel újságolták, hogy pont velük szemben, az utca túloldalán a vejem egyik ismerőse árulja a házát…
– Ti pedig kapva kaptatok a remek alkalmon?
– A férjemmel (Kisfaludy András dokumentumfilm-rendező – a szerk.) elmentünk megnézni az épületet, és az első percben beleszerettünk. Igen ám, de ahhoz, hogy költözni tudjunk, előbb el kellett adnunk a budapesti lakásunkat, ami egy jó darabig eltartott. Már arra gondoltam, hogy ennek biztosan így kell lennie, és a Jóisten mégsem akarja, hogy Ürömre költözzünk, mígnem a nyár elejére elkelt a házunk. Attól kezdve felpörögtek az események, én pedig viharos gyorsasággal szortíroztam, pakoltam és dobozoltam, hogy augusztus elején beköltözhessünk az új otthonunkba.
– Mire belakjátok a házat, addigra elindul a következő színházi évad.
– Annál is inkább, mert a Turay Ida Színházban már augusztus 20-án elkezdjük próbálni az új szezon első bemutatóját, a Cabaret-t. Ami ráadásul nem akármilyen Cabaret lesz, mert a kisebbik lányom, Kisfaludy Zsófia játssza benne a főszerepet!
– Milyen érzésekkel vágsz bele a közös munkába?
– Kellőképpen izgatott vagyok! Eddig még csak egyszer, a Madách Színházban, a Macskák című musicalben szerepeltünk együtt. Zsófi öt esztendeje állt be és vette át Bombalurina szerepét, és abban az évben, a harmincéves jubileumi előadásban álltunk együtt a színpadon. Egyébként szoktunk fellépni együtt, ami nekem mindig nagyon nagy boldogság. Van egy önálló estünk, Mellettem az utódom címmel: egy musical-operett-sanzon összeállítás, ahol a dalok közben beszélünk magunkról meg az életünkről. Ezzel együtt igazából a Cabaret lesz az első igazi közös munkánk, és mivel Schneider kisasszonyt játszom benne, a lányom pedig Sally Bowlest, sok közös jelenetünk van, úgyhogy borzasztóan várom, hogy elkezdjünk próbálni.
– Ahhoz mit szóltál, hogy a kisebbik lányod követett a színipályán?
– Alapjában véve nem lepett meg a döntése. Mivel annak idején zenekonzervatóriumot végeztem zongora-ének szakon, és a zene mindig az életem fontos része volt, mindkét lányunkat taníttattuk zongorázni, és emellett járattuk őket művészi tornára meg balettra is. A nagyobbik, Nóri, később kölyökidős volt (az 1990-es évek népszerű ifjúsági sorozta – a szerk.), és talán vágyott is arra, hogy színésznő legyen, de végül a magyar–kommunikáció szakot végezte el. A kisebbik lányomat, Zsófit, a Jóisten gyönyörű hanggal áldotta meg, ő már kiskorában sokat énekelt. A zongorázásért kevésbé lelkesedett, mert nem szeretett gyakorolni! A szolfézsról nem is beszélve… Ezzel együtt szépen játszott a hangszeren, és ma már kifejezetten hálás nekem, hogy annak idején nem engedtem, hogy abbahagyja a zenélést. Egyébként elsőre ő sem a művészi pályát választotta: előbb közgazdászként diplomázott, és csak utána határozta el, hogy színésznő szeretne lenni.
– Te pedig abszolút támogattad őt ebben a döntésében?
– Olyannyira, hogy három évig tanítottam Zsófit zenés mesterségre a Madách Musical Tánc- és Zeneművészeti Iskolában, ahol a lányom az én osztályomba járt. Láttam, hogy tehetséges… Ha nem lenne az, biztos, hogy lebeszéltem volna őt a színészetről. Ráadásul a tehetségén túl Zsófinak vas-akarata is van, és rengeteget dolgozik. Pályakezdőként egyáltalán nem volt könnyű helyzetben, mert amennyire előnyt jelentett neki az, hogy az én lányom, legalább annyi hátránnyal is járt számára ez a szituáció: ismert ember gyermekeként talán még nehezebb érvényesülni a pályán. Mostanra már szerencsére túlléptünk ezen, és Zsófinak ma már nagy sikerei vannak, sok helyen játszik. A Budapesti Operettszínház mellett Győrben és Sopronban is számítanak a munkájára, és én igazán büszke vagyok rá.
– Az előbb, amikor az unokádról meséltél, a szokásosnál is jobban csillogott a szemed…
– El nem tudom mondani, mennyire vágytam már egy unokára, és most, hogy ez megadatott, nem tagadom, lubickolok a nagymamaszerepben. Óriási élményt jelent nekem minden egyes perc, amit az én hiperaktív Bencécskémmel tölthetek. (Mosolyog)
– Miközben munkád is akad bőven, és a sűrű nyár után nagyon is mozgalmas hónapok várnak rád.
– Mondhatni, kimondottan kemény ősz elé nézek. Túl azon, hogy decemberig zsinórban próbálok, már negyedik éve tanítok klasszikusbalett-növendékeket a Magyar Táncművészeti Egyetemen. E-mellett a Billy Elliotban is játszom, úgy-hogy valóban munkával teli időszaknak nézek elébe. Tulajdonképpen decemberig nincs megállás: a Cabaret című musical októberi bemutatója után november 10-én újabb premier vár rám. Az Ártatlan vagyok című, nagyon helyes olasz vígjátékban kaptam egy jó kis szerepet. A decemberi bemutatóm pedig a Hyppolit, a lakáj lesz, Mikó István rendezésében, aki maga is szerepel az előadásban: Schneider Mátyást alakítja, én pedig a feleségét, Arankát. Pistivel állandóan összeboronálnak minket, számtalanszor játszottunk már férjet és feleséget a színpadon. Régóta tartó, jól működő házasság a miénk! (Nevet).
– Jelenleg a fővárosi Madách, a Turay Ida, a Pesti Magyar és az Erkel Színházban játszol, emellett több önálló ested is van, ezekkel rendszeresen fellépsz szerte járod az országot. Itt, Kenesén hamarosan a Weöres Sándor-esteddel örvendezteted meg a tisztelőidet.
– A Reményik Sándor-estem, a Csendes csodák volt az első, amit rengeteg helyen előadtam már – egy fantasztikus zenész, Csáki András gitárművész közreműködésével. – 2003 óta járom vele az országot. A 2013-as Weöres Sándor-est, Az éjszaka csodái volt a második a sorban, tavaly pedig elkészült az Arany János-estem, Arany asszonyok címmel. Illetve, van egy negyedik műsorom is, egy összeállítás, a Kaleidoszkóp, amelyben több magyar költő művét szavalom. De mind közül a Weöres Sándor-est a legkomplexebb, merthogy Sanyi bácsi egy csoda!
– Két művésztársaddal együtt érkeztél Balatonkenesére, tudnillik a NeoFolk Duó kíséretében állsz színpadra a hamarosan kezdődő esteden. Honnan az ismeretségetek, és mióta léptek fel ebben a felállásban?
– A kísérőim, Bonyár Judit és Hűvösvölgyi Péter 2004 őszén alapították a NeoFolk zeneakart. A duójuk egyik érdekessége, hogy Judit és Péter nemcsak alkotótársak, hanem házastársak is. Ráadásul Peti a nővéremnek a fia, vagyis az unokaöcsém, úgyhogy családi szálakkal többszörösen átszőtt a mi triumvirátusunk (Nevet). A közös munka öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor is engem meghívtak egy fellépésre Tusványosra, ahová Juditék elkísértek, és ott kiderült, hogy milyen jól tudunk együtt dolgozni. Nekik már akkor is volt jó néhány megzenésített Weöres Sándor-versük, és azok kapcsán szinte egyszerre vetődött fel bennünk, hogy csináljunk egy Weöres Sándor-estet… Így született meg ez a mostani összeállítás, amelynek egyik fontos ismérve, hogy a zene nagy hangsúlyt kap és szinte végig jelen van benne. A verseket az éjszaka köré csoportosítottuk, majdnem mindegyikben szerepel az álom, az éjjel vagy a sötétség, mert – ezt talán kevesen tudják –, Sanyi bácsi ugye mindig éjszaka írt/alkotott… Petiékkel egyébként nagyon sokat dolgoztunk ezen a mű-soron, és dramaturgiailag úgy komponáltuk meg, hogy egy nagy zenés-verses szövevény kerekedjen ki belőle, miközben igyekeztünk hűen visszaadni Sanyi bácsi verseinek a gondolatiságát, a strófák játékosságát. A műsor közel nyolcvan perces: nehéz anyag, mégis nagyon szeretem. Annak idején, 1971-ben Az éjszaka csodáival felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ha most gyorsan kiszámolod, idestova negyvenhét éve az életem része ez a költemény. Ezért is különösen kedves a szívemnek.
Szűcs Anikó
A képek az augusztus 4-i Weöres Sándor-esten készültek.
Fotó: Nagy Krisztina
