Hajlamosak vagyunk arra, hogy az apostolok életének nagy belső változásának kezdetét a meghívásuk eseményével azonosítsuk. Mintha ezt támasztanák alá az evangéliumok beszámolói is; ugyanis Jézus nyilvános működésének a kezdetén követésére hív embereket, akik valóban tanítványaivá is lesznek, és akiket maga Jézus is apostoloknak nevez. Utólag nézve a meghívás eseménye valóban olyan kezdet vagy változás ténye a tanítványok életében, mely világtörténelmi és üdvtörténeti események kiemelten fontos szereplőivé teszi őket.
Mégse ez a külsődlegesen leírható eseménysor a fontos, hanem a tanítványok belső szemléleti vagy hitbeli átalakulása. Vajon elegendő volt-e Jézus meghívása, amely átemelte őket az ószövetség szemléletéből az újszövetség örömhírébe? Egyáltalán tudták-e, hogy ki az, aki hívja őket, vagy csupán koruk szokásának és kíváncsiságának engedelmeskedtek? Miről győzte meg őket a Jézus közelségében eltöltött idő megannyi újszerű tapasztalata? Tanítványiságuk idejének végére milyen változás ment végbe belső hitbeli szemléletükben? – Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azért rendkívül fontos, mert segít tisztázni a változás okát. Mi történt e két-három év alatt? Mert minden kétséget kizáróan az apostolok az evangélium hiteles tanúivá és tanítóivá váltak, amit vértanúságukkal meg is pecsételtek. Kérdés: Hitük és szemléletük belső változása már a tanítványi létük alatt bekövetkezett, vagy csak később? Mi volt ennek az időnek a jelentősége és értelme?
Vegyük sorra a kérdések legfontosabb elemeit, s keressük meg rájuk a megfelelő választ, hogy tisztázódhassék bennünk: vajon mit érzékelhettek mindebből a tanítványok?
Először is nézzük a „meghívást”! Ki hívta őket? Mert azt, amit mi tudunk (Jézus, a megtestesült Isten Fia, a Messiás), ők akkor még nem tudhatták. Csupán azt tudták, hogy ez a Jézus egy rabbi Názáretből. A rabbit magyarra mesternek fordítjuk, ami tanítót jelent. Igaz, hogy felsejlett bennük is, meg a kortársakban is, hogy nem egy átlagos rabbiról lehet szó, hanem valami nagyobbról, esetleg prófétáról, aki különleges „erővel” és tudással rendelkezik. Amikor azután Jézus személyes állásfoglalásra készteti őket, még az evangéliumból is kiérződik a kínos csend, amit azután Péter tör meg, mintegy „kivágva magát”: Te „a Messiás vagy”. (Mk 8,29) Hogy ez még mennyire nem megalapozott, az abból is kiviláglik, hogy amikor a Messiásnak mondott Jézus a szenvedéséről beszél nekik, Péter vitába száll „messiásával”, szemrehányást tesz neki; de Jézus markáns válasza sem marad el: „Távozz tőlem, sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8,33)
Egy gondolat erejéig még menjünk vissza a „meghívás” fogalmához. Nemcsak Jézusnak voltak tanítványai, hanem több más neves rabbinak, a jeruzsálemi írástudóknak és farizeusoknak, sőt Keresztelő Jánosnak is. Ezek egy része önként, minden hívás nélkül csatlakozott egy-egy tanítóhoz, mert érdekelte az, amit mondott, majd pedig tovább állt, vagy elmaradt, ha már nem értett vele egyet. Jézushoz is sokan csatlakoztak. Lukács ír hetvenkét tanítvány küldetéséről. János pedig az eukarisztikus beszéd után megjegyzi: „tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele” (Jn 6,66); de már ekkor is világosan elkülönült a tanítványok sokaságától a tizenkettő, akiket Jézus is külön kezelt, s legalább természetes emberi bizalom dolgában közelebb álltak hozzá, és mindnyájan kitartottak mellette. Kérdés, hogy ez a bizalom elegendő volt-e Jézus valódi küldetésének megértéséhez?
A tizenkettő Jézus mellett sok újszerű tapasztalatot gyűjthetett be. Sajátos szakkifejezésként erre a „hatalom” szó a legmegfelelőbb, úgy ahogy azt az evangélium használja. A tanítványok legáltalánosabb tapasztalata az volt, hogy Jézus tanító szavából hatalom, belső erő árad. – Ezt mindenki érezte, de leghitelesebben a nép egyszerű fiai mondták ki. Erről így tudósít Szent Máté: „A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.” (Mt 7,28b-29)
Jézus hatalma nemcsak tanító szavában nyilvánult meg, hanem gyógyításaiban is: hatalma volt a betegségek felett. Nem rendelt, nem tűnt fel csodadoktorként, de segített a beteg emberen, főleg ha az bizalommal kérte őt. Kapcsolatuk lényege a bizalom, vagyis a hit volt. Magának a gyógyításnak jel szerepe volt, az Isten országa elérkezését jelezte. Amikor Keresztelő Szent János Jézus gyógyításairól tudomást szerzett, elküldte hozzá tanítványait, akik nyíltan feltették neki a kérdést: „Te vagy-e az eljövendő vagy mást várjunk?” (Lk 7,20) Jézus a Messiásra vonatkozó próféciák beteljesedésével válaszol: „Menjetek és jelentsétek Jánosnak amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot.” (Lk 7,22; vö.: Mt 11,2-19)
Hatalma volt továbbá a gonosz lelkek fölött is. Meggyógyít ördögtől megszállottakat. Például Gerazában „… egy tisztátalan lélektől megszállott ember közeledett felé. A sírboltokban lakott, és még lánccal sem tudták fogva tartani. … Amikor meglátta Jézust, odafutott hozzá, a földre vetette magát előtte, és hangosan kiabált: ‘Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!’ Mert ráparancsolt: ‘Menj ki tisztátalan lélek, ebből az emberből.!’…” (Mk 5,2-8)
Hatalma van a természet erői fölött is. Ezt akkor tapasztalhatták meg az apostolok, amikor szavával lecsendesítette a vihart: Jézus egész nap egy bárkából tanított. „ … alkonyatkor így szólt (tanítványaihoz): ‘Keljünk át a túlsó partra.’ Erre szétoszlatták a tömeget, és magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is csatlakoztak. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették: ‘Mester – kérdezték, nem félsz, hogy elveszünk?’ Erre fölkelt, parancsolt a szélnek és utasította a tavat: ‘Csendesedj! Némulj el!’ A szél elült, s nagy nyugalom lett. Ekkor hozzájuk fordult: ‘Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?’ Nagy félelem fogta el őket. ‘Ki ez – kérdezték egymástól –, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?’” (Mk 4,35-41)
Hatalma volt mások halála fölött is, ezáltal az élet urának bizonyult. Föltámasztja a barátját, Lázárt, egy ifjút Naim városában és egy Jairus nevű ember leányát.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy a tanítványok egy nagy átváltozáson mennek át, eljutnak egy olyan abszolút bizalomra, hogy amit csak mond vagy ígér Jézus, azt magukévá is teszik. De ez nem így történt. Erről tanúskodik valamennyi tanítványi reakció, ami csak történt Jézus elfogását és halálát követő időben. Júdás annyira képtelennek találja Mestere művét, hogy inkább árulójává válik. Péter átkozódás közepette kijelenti? „Nem ismerem azt az embert.” (Mt 27,74) Az emmauszi tanítványok szomorúan és reményt vesztetten bevallják: „Azt reméltük …, hogy meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21) Tehát küldetésének lényegét nem értették meg, viszont saját (messiási) elgondolásaikhoz konokul ragaszkodtak.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a tanítványi időszak kettős eredménnyel zárult. Az ember részéről teljes kudarc, valamennyi tanítvány csődöt mondott. Tehát ebben a periódusban az ember részéről a nagy változás, a metanoia még nem következett be. Isten részéről viszont megtörtént a teljes célba-érkezés: az evangélium végleges és maradandó meghirdetése, hiszen az amúgy kudarcot vallott tanítványok mégis megjegyeztek mindent, és később hiteles tanúkká és tanítókká léptek elő. Jézusnak semmit sem kellett újból (még egyszer) meghirdetnie. Ma is, és az idők végéig hangzik az örömhír. – Tehát tovább kell keresnünk a nagy megtérés idejét és okát!
Mielőtt tovább haladnánk, „szakaszoljuk” a tanítványok életét a könnyebb megértés érdekében!
- Nyilvánvaló, hogy a tanítványok fiatalsága egy egyszerű provinciális ószövetségi környezetben telt.
- Miután Jézus legszűkebb tanítványi körébe meghívást nyertek, hatalmas szellemi és tapasztalati gazdagság részeseivé váltak, amit magukba szívtak, bár feldolgozni ekkor még nem tudtak.
- A harmadik szakasz a hitetlenség nagy kudarca a Getszemáni éjszakától húsvét hajnaláig. – Bármilyen furcsa, ez volt számukra a metanoia kezdete: tanítványi háttérrel megtapasztalják emberi tehetetlenségüket.
- A negyedik szakasz, a korábban elképzelhetetlennek a megtapasztalása: a Föltámadottal való találkozások időszaka pünkösdig. – Már átjutottak a hit túlpartjára, de még erőtlenek.
- Végül az ötödik szakasz, mely pünkösdkor veszi kezdetét, és egyben bevégzi az átalakulást.
Ami a hitetlenség sötét
éjszakája után történt
A fenti elemzés után nem meglepő, hogy a tanítványoknak a hét első napjának reggelén eszükbe se jutott, hogy ma van a „harmadnap”, amelyre Jézus ígéretet tett. Azon nem lehet csodálkozni, hogy az asszonyok illatszerekkel mennek a sírhoz, hiszen erről a harmadnapról ők nem tudtak. A bárgyú emberi feledékenység (a tanítványok részéről) és a jó szándékú emberi gondoskodás (az asszonyok részéről) egyaránt szembe megy az isteni valósággal. Azt is mondhatnánk, hogy ha rajtuk múlott volna, akkor a „sötét éjszaka” még ma is tartana. Ezen a napon azonban nemcsak a nap, mint égitest kelt fel, hanem a kinyilatkoztatás fénye is bevilágította a világot. Nagyon fontos üzenetet hordoz számunkra, hogy ez hogyan történt.
Előzetes jelek: elmozdított kő; gyolcsok az üres sírban. „Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Péterhez és a másik tanítványhoz (Jánoshoz) …” (Jn 20,1-2) Az elmozdított kő hallatára mindketten a sírhoz siettek, és miután beléptek a sírba látták „…az otthagyott gyolcsot, meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. … (a másik tanítvány is) látta és hitt. Eddig ugyanis még nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból” (Jn 20,6-9) Tehát ekkor még nincs szó személyes találkozásról, csupán egy üzenet értékű jel éri el a tanítványokat. Délután ugyanerről számolnak be az emmauszi tanítványok is: „Társaink közül néhányan kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.”(Lk 24,24)
Az első személyes találkozások: Míg Péter és János a gyolcsok és az üres sír látványa után visszatértek övéikhez, addig „Mária (Magdolna) ott állt a sír előtt és sírt.” (Jn 20,11) A Föltámadott először neki mutatja meg magát, ő lesz a föltámadás első tanúja; abban a kultúrkörben, amelyben a nő tanúskodása az emberek előtt nem számított, Isten azonban elsőszámú tanúvá teszi meg, de nemcsak azért mert nő, hanem a lelkületéért is.
További két megjelenést lehet még az „elsők” között említeni: Szent Pál az első korintusi levélben felsorolja az Úr megjelenéseinek jelentős részét; köztük elsőnek említi, hogy „megjelent Péternek”. (1 Kor 15,3) Erről a megjelenésről többet nem tudunk, de a reggeli üres sír látványa és az esti közösség előtti megjelenés között történt.
A másik megjelenés az emmauszi úton történt két tanítványnak, mely során két fontos dologra figyelhetünk fel. Az egyik a fölismerés. A Föltámadott mint idegen közelít feléjük, tehát valamiképpen más, mint ahogyan korábban ismerték, ugyanakkor szilárd bizonyossággal fölismerhetővé válik számunkra. A másik dolog pedig Jézus részletes magyarázata volt a próféták messiási jövendöléséről. – Íme a három „első” hatalmas jel, mely a remény üzenetét vitte meg a tanítványoknak.
A Föltámadott megjelenése a tanítványok közösségében: Az apostolok közösségében való első megjelenést jelek és személyes üzenetek készítették elő. A közvetlen előzmény a két emmauszi tanítvány részletes beszámolója és együttes tanúságtétele. Ezt követően „… egyszer csak megjelent köztük (Jézus), és köszöntötte őket: ’Békesség nektek!’ Ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak. De ő így szólt hozzájuk: „Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely szívetekben? Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.’ Ezután megmutatta nekik kezét és lábát. De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak. Ezért így szólt hozzájuk: ’Van itt valami ennivalótok?’ Adtak neki egy darab sült halat. Fogta és a szemük láttára evett belőle.” (Lk 24,36-43)
Ez a találkozás szinte minden ide vonatkozó kinyilatkoztatást tartalmaz, és minden kételyt és félelmet eloszlat. Először is Jézus nem kopog, nem kér bebocsátást, hanem megjelenik, mintegy jelét adva, hogy megdicsőült teste nincs alávetve az evilági fizikai törvényeknek. Meggyőzi tanítványait, hogy nem káprázik a szemük, és nem szellemet látnak, hanem őt magát, mint Feltámadottat. Ezért biztatja őket kezének és lábának, valamint sebeinek tapintására, hogy bizalmukhoz (hitükhöz) még „fizikai” bizonyosságot is szolgáltasson nekik. Hasonló megerősítések történnek további megjelenései alkalmával is.
A tanítványok további kételkedései: Az írott evangéliumok beszámolói akkor keletkeztek (50-70 között, Jánosé pedig 90 táján), amikor az apostoloknak már szilárd hite és meggyőződése volt a feltámadásról. Mégis fontosnak tartották (a Szentlélek sugalmazó tevékenységével együttműködve) a sok-sok kételkedésüket is megemlíteni és leírni. Ezek értékes evangéliumi üzenetek számunkra, mert hiteles képet rajzolnak nekünk a megváltásra szoruló emberről.
Íme a „húsvéti kételkedésük” gyűjteménye:
Húsvétvasárnap hajnalán a sírkertben két férfi szólt az asszonyokhoz: „’Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincs itt, föltámadt!’ … Mária Magdolna … és néhány más asszony hozta a hírt … az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik,” (Lk 24,5-11)
Az emmauszi tanítványok „Visszatérve (Jeruzsálembe) közölték a hírt a többiekkel is, de nekik sem hittek.” (Mk 16,12-13)
Húsvétvasárnap este maga Jézus érzékeli tanítványai bizonytalankodását, s ezért „… így szól hozzájuk ’Miért ijedtetek meg, s miért támad kétely a szívetekben?’ … De örömükben még mindig nem mertek hinni és csodálkoztak.” (Lk 24,38-41)
Egy későbbi megjelenés alkalmával Galileában, amikor „… meglátták, leborultak előtte, bár néhányan kételkedtek.’ (Mt 28,17)
Mindezek rávilágítanak arra a hitigazságra, hogy a föltámadás a természetfeletti élethez tartozik, s a természetes ember természetes képességeit, például emberi megértését meghaladja, mert hisz nem is ehhez a képességhez tartozik, hanem egy Istentől kapott más képességünkkel fogadható be, ami a hit.
A kételkedések sorából tudatosan kihagytunk egy fontos eseménysort, Tamás kételkedését. Az alábbiakban az ő példáján keresztül mutatjuk be az apostolok metanoia-ját.
Tamás – és vele a többi apostol – metanoia-ja: „A tanítványok elmondták (Tamásnak): ’Láttuk az Urat!’ De kételkedett: ’Hacsak nem látom kezén a szegek helyét, és oldalába nem teszem kezem, nem hiszem.’ Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: ’Békesség nektek!’ Aztán Tamáshoz fordult: ’Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!’ Tamás felkiáltott: „Én Uram és Istenem!’ Jézus csak ennyit mondott: ’Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem láttak, mégis hisznek.” (Jn 20,25-29)
János rövid, precíz és szemléletes leírása könnyen elképzelhetővé és érthetővé teszi Tamás viselkedését. Nem is ez a fontos, hanem a belső szemléleti és hitbeli változás. Fontoljuk csak meg, hogy mi is történt. Tamás elképzelhetetlennek tartotta, hogy a rabbi feltámadjon. Igen, mert Jézust rabbinak, mesternek, mai kifejezéssel tanár úrnak tartotta. Most, amikor szembesül a Föltámadottal, és ezáltal a föltámadás valóságával, a rabbiból „Én Uram és Istenem!” lesz. Egy pillanat alatt megváltozik saját helyzetének megítélése is: akkor én sem csupán egy rabbi tanítványa voltam, hanem a messiásnak, aki még a halál fölött is Úr és Isten. A felismerést nem magának köszönhette, hanem ajándékba kapta Istentől. Erre a hitre alakult át korábbi emberi szemlélete.
Tanítványtársaival együtt ezt a természetfeletti hitet erősíti meg pünkösdkor a Szentlélek. Tehát nem a korábbi tapasztalataik emberi értelmezését és vélekedését, hanem Isten felismert valódi szándékát és üdvözítő tettét. Ezért pünkösdkor és pünkösd után valamennyi apostol a kinyilatkoztató Isten hiteles tanújává és természetfeletti ajándékainak közvetítőjévé válik. – Ugyanezt jeleníti meg az Anyaszentegyház a világban most is és a világ végezetéig. Az emberiség pedig pontosan úgy küszködik vele, mint maguk a tanítványok és a kortársaik.
Péter meggyóntatása: A Getszemáni éjszakától pünkösdig 53 nap telik el. A mi emberi világunkban az időnek fontos szerepe van. Az események értelme és jelentősége az idő által is asszimilálódik az ember belső valójában. Istennek viszont csak egy „pillanatra”, az „időtlenség” érintésére van szüksége, hogy megajándékozza az embert. Péternek és a többi tanítványoknak azonban nemcsak a krisztusi mű külső tanúivá kellett válniuk, hanem belsőleg is azonosulniuk kellett a Föltámadottal, aminek elengedhetetlen feltétele volt a bűnbánat és az isteni megbocsátás.
Jézus elfogatásának éjszakáján Péter megtagadja mesterét: „Nem ismerem azt az embert!” (Mt 28,74) Ezen a tényen még az se változtatott, hogy ha-
marosan „… keserves sírásra fakadt,” (Mt 28,75) Ezért Péternek Jézushoz fűződő viszonyában – megjelenései ellenére – van egy elvarratlan szál: a teljes kiengesztelődés, a bűn eltörlése. A megjelenések döbbenetes élménye Péter részéről szinte lehetetlenné tehették a kifejezett bocsánatkérést; mindenesetre Jézus ebben is fenntartotta magának a kezdeményezést. Galileában, Tibériás tavánál történt. Jézus úgy intézi, hogy négyszemközt kérdezhesse Pétert: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek? Igen Uram – felelte – tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,15) Ez a párbeszéd háromszor követi egymást. Harmadszorra Péter már világosan tudja külön figyelmez-
tetés nélkül is, hogy „honnan fúj a szél.” Ezért mondja: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” (Jn 21,17) Ezért bátorkodunk Péter meggyóntatásáról beszélni, mely egy különleges és egyedülálló feloldozással végződik: „Legeltesd juhaimat.” (Jn 21,17)
Dr. Balázs Pál
Balatonkenesei Hírlap XXIX. évfolyam 4. szám
