Idén hatvan éve annak, hogy megnyílt a közkönyvtár Balatonkenesén. A könyvtár, mint fogalom és különböző helyszíneinek históriája is érdekes, mely szervesen hozzátartozik településünk történetéhez.
Könyvtárakhoz való személyes kötődésünk révén is úgy éreztük, ez a hatvanadik évforduló remek alkalom, hogy a város könyvtárának történetét végigvegyük és bemutassuk olvasóinknak. Nagy jelentőségű, ha egy településen könyvtár létesül. Hogyan történt? Milyen volt a szervezés, kik hozták létre? Ezekre a kérdésekre a legszakavatottabb hozzáértőktől kerestük a választ: Kenese könyvtárosaitól. Közülük volt, akit már ismertünk, de a legtávolabbi idők, a kezdetek felkutatásához hosszabb út vezetett. Némi segítséggel kapcsolatba kerülhettünk Kenese első könyvtárosával, Makai Ferenccel, aki Pápán él, szerencsére jó egészségben és kitűnő emlékezettel. „Nagyon idős ember vagyok, bár még csak nyolcvanöt éves” – mondja magáról, de beszélgetésünkben ennek nyoma sincs. Élvezetes és értékes minden szó, amelyet tőle hallottunk. Erről most Önök is meggyőződhetnek: az alábbiakban a vele készült beszélgetést, Makai Ferenc visszaemlékezését olvashatják.
– Hogyan nyílt meg a könyvtár a településen? Ön meddig vezette?
– 1955-től 1968-ig voltam könyvtáros Kenesén. Az ötvenes években éreztük, szükség van rá, hogy az emberek olvasnivalóhoz jussanak. Először letéti könyvtár működött; a forgalomnak megfelelően minden héten mentem Veszprémbe, a járási könyvtárba, motorral. Egy hátizsák könyvet vittem vissza és hoztam egy másikat helyette. 1964-ben döntött úgy a megyei könyvtár, hogy a kenesei könyvtáros pozíció félállásos, tiszteletdíjas állássá lép elő. Attól kezdve naponta délután háromtól este hétig voltunk nyitva. Ezalatt folyt a szolgáltatás: kölcsönzés, könyvtári programok. Arra törekedtem, hogy a középiskolákban kötelező olvasmányok mindig meglegyenek. Volt általános iskolai tanítványaim Veszprémbe jártak középiskolába, tudtam azt is, melyikük hová. Nekik a könyvtár mindig rendelkezésre állt a kötelező irodalommal.
– Ön könyvtárosként végzett?
– Tanárként kezdtem.
– Kenesén?
– 1955-ben kerültem a faluba. A feleségemmel érkeztünk, együtt tanítottunk a helyi általános iskolában. Sajnos ő tavaly meghalt. Életem folyamán összesen 41 év 160 napot tanítottam.
– Részvétünk a felesége miatt! – A gyönyörű életpályához viszont gratulálunk!
– Harmincnyolc évet egyhuzamban Kenesén tanítottam. Három iskolát éltem meg. Az első, amikor megérkeztem Kenesére, leszálltam a vonatról, megkérdeztem a forgalmistát, hol van az általános iskola? Mire ő azt felelte: itt minden kocsma iskola, válasszon ki egyet, nem messze vannak egymástól. – A háború alatt az eredeti iskolaépületet bombatalálat érte. 1947-ben a volt református elemi iskolát helyreállították, ott tanítottunk, meg a jelenlegi apácazárda épületének a tanácsház felőli oldalán. 1958-ban épült a Bajcsy-Zsilinszky utcában az iskola, az első új iskola, majd a 70-es években készült el az emeletes, modern épület.
– Mit tanított?
– Földrajz-történelem szakos voltam. Tulajdonképpen az egész életemet Balatonkenesén tanítottam végig, 1955-től 1992-ig, amikor nyugdíjba mentem. Eközben voltam könyvtáros is. 1956-ban kezdtem a letéti könyvtárral, onnantól kezdve egészen 1968-ig vittem. Elvégeztem az alapfokú könyvtári iskolát, tehát nem egyszerűen csak beültem a könyvtárba, hanem igyekeztem szakmailag is képezni magam. Három nyáron a megyei könyvtár által szervezett tanfolyamon vettem részt, és ott kaptam alapfokú végzettségről szóló dokumentumot. Igyekeztem, hogy volt tanítványaim között legyen, aki megszereti a könyvtáros szakmát, ezért a már középiskolás gyerekeket alkalmilag bevontam segíteni, de az sem volt titok, hogy keresem azokat, akik a nyomomba léphetnek. Így került a könyvtárba Takács Hajnalka, aki később a Honvéd Üdülőben volt kultúros – általános iskolásként őt is tanítottam. Mikor befejeztem a könyvtároskodást, ő követett engem. Addigra már a könyvtárosság főállású státusz volt.
– Milyen volt a könyvtári élet a kezdetekkor?
– Tagdíjat nem szedtünk, ingyen lehetett kölcsönözni.
– Így biztos, hogy jobb és hatékonyabb volt az olvasók elérése…
– Annak idején ezt kikötöttem a tanácsnak. A VB titkár, dr. Nagy Andor, roppant intelligens ember volt. Ő megértette a kérés jelentőségét és továbbvitte az ügyet. Azt mondtam, ha nem akarjuk elriasztani azt a kevés embert, aki olvasni akar, tegyük ingyenessé a tagságot.
A kölcsönzés mellett a másik szolgálta-tás, amelyet nyújtottunk, inkább az alkalmi olvasóknak szólt. Rendszeresen tartottam úgynevezett olvasói találkozót. Amikor új könyvek érkeztek, vagy néha egy-egy régi, fontos irodalom került a kezembe, én magam mutattam be őket az olvasóknak. Így előzetesen tudták, miről szólnak a könyvek, amelyekkel a polcokon találkoznak. Hogy kicsit büszkélkedjem, sikerült olvasóvá tenni a kenesei embereket, de sajnos leginkább csak az idősebbeket sikerült bevonni. Fontos tevékenység volt még az író-olvasó találkozók szervezése. Az első i-lyen alkalomra Szentiványi Kálmánt, A völgy emberei és A sárga kezű leányok című regények szerzőjét hívtam meg. Nemrég jelent meg mindkét írás, ezek bemutatóját tartottuk a könyvtárunkban. A regényeknek kenesei és környékbeli vonatkozásai vannak: A völgy emberei sok tekintetben Keneséről szól, itt és Berhidán játszódik. A sárga kezű leányok pedig a peremartoni gyár létesítése utáni időket mutatja be. Az ott dolgozó hölgyek keze a foszfortól sárga színt kapott, innen a cím. Csoóri Sándor és Lipták Gábor is volt még vendégünk, de igazából felsorolni sem tudom, hány írót, költőt hívtunk. Tanári mivoltomból adódó kapcsolataim folytán is igyekeztem sokakat bevonni a könyvtár életébe, írókat, írással foglalkozókat, főleg Veszprém megyéből. Például Kelei Györgyöt, aki Balatonfüreden él, de sokáig a Veszprémi Napló szerkesztője volt, többször köszönthettük Kenesén.
– Ekkoriban a könyvtár önállóan működött?
– Nem, már akkor is a kultúrház része volt. Könyvtárosságom idejének nagy részében Jákfalvy József tanár úr volt a kultúrház igazgatója. A letéti könyvtár kereteit nagyon hamar kinőttük, mert sikerült úgy fellendíteni a forgalmat, hogy szükségessé vált a bővítés. Eleinte egyetlenegy szekrény állt a rendelkezésünkre, amelyben a könyveket tartottuk. Egy tanácsülésen aztán felszólaltam. Akkoriban a már említett dr. Nagy Andor volt a VB titkár. Ő mellém állt, csatlakozott a kérésemhez, és a tanács megszavazta, hogy pénzt kapjunk a fejlesztésekhez. A megyétől és a járástól semmi pénzt nem kaptunk. Azt, hogy Kenesén könyvtár létesülhetett, a kenesei tanács gazdálkodta ki, a falu működtette, saját bevételeiből.
Bár üveges, zárt szekrényeink voltak, a támogatásnak köszönhetően már tudtuk úgy rendezni az állományt, hogy a könyvek tematikusan, azon belül pedig szerző és cím alapján kerüljenek elhelyezésre. Ez lehetővé tette, hogy félig szabadpolcos könyvtárként működjünk. Nyitva tartás után a könyveket el kellett zárnunk, mivel az azóta már nem létező művelődési ház épületének egy terme volt a könyvtár, és egyéb célra is használták. Délelőtt az iskola, zárás után pedig mint klubterem működött.
– Később a helyük is több lett?
– Igen. Sokadmagammal nagyon sajnáltam, hogy a régi kultúrházat lebontották. Emblematikus épülete volt Kenesének, kár volt eltüntetni. Ott kezdődött a mai kenesei könyvtár története is. Az épület valamikor vendéglőként kezdte a pályafutását, az volt a Kurucz vendéglő. Az utolsó tulajdonosa Kurucz István, született kenesei ember, egy régi helyi családból. 1955-ben lett az épületből kultúrház. Az első kultúrotthon-igazgatót Takács Ivánnak hívták, őt
Kovács Ervin követte az igazgatói székben, majd Jákfalvy József következett. – Nagyon szép és jó emlékeim vannak a kenesei évekről, a tanításról és a könyvtárosként eltöltött időről is. A Balatonkenesei Hírlap indulására is emlékszem, Flink Kornél hívta életre. Egy ideig másokkal együtt kollégámmal, Kecskés Józseffel mi is aktívan részt vettünk a készítésében.
– Flink Kornél októberben lenne hetvenöt éves. Mostani lapszámunkban a hatvanéves könyvtár mellett róla, és a Balatonkenesei Hírlap újraindításáról is szó lesz.
Makai Ferenc, Balatonkenese első könyvtárosa nyolcvanöt éves. Isten éltesse őt sokáig!
Vasváry-Tóth Tibor
A beszélgetés elkészítéséhez nyújtott segítségéért köszönetünket
fejezzük ki Györgydeákné Takács Hajnalkának és Mecseki Lajosnénak.
XXIX. Évfolyam 10. szám
