2018. március 2-án különleges, izgalmas kiállítás nyílt Veszprémben, a Várban található Csikász Galériában.
Györgydeák György születésnapján a Tegnap ok és manapok / Magánmitológia címmel rendezett kiállítással tisztelegtek a művész 60. születésnapja alkalmából. Zsúfolásig megtelt a galéria összes terme, ahol családtagok, barátok, művésztársak és érdeklődők találkozhattak Vele, művein keresztül. 30 év anyagát öleli fel az életmű periódusait bemutató kiállítás.
A megnyitón Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója méltatta Györgydeák György Balatonkenesén élt képzőművész életművét, majd barátai, Porga Gyula polgármester, illetve Kő Boldizsár képzőművész emlékeztek meg az emberről, a barátról, a művészről. Porga Gyula szerint: „Gyuriról beszélni olyan nehéz, mint Gyurival beszélni. Vele hallgatni lehetett jókat. Kevés olyan ember van, akivel hallgatni jó. A hallgatás nem csak csendet jelent.”
Kő Boldizsár elmondta, hogy édesanyját, a Balatonkenesén élő Péterfi Gizella festőművészt mély barátság fűzte Györgydeák Györgyhöz, nagyra becsülték egymás művészetét – s ő rajta keresztül ismerte meg Gyurit. Elmondta, hogy „a művész szerepe, feladata, hogy segítsen az embereknek tájékozódni. Gyuri képei, szobrai zsigeri titkokat hordoznak, belső érzéseket váltanak ki belőlünk. Gyuri soha nem akart megfelelni az elvárásoknak, nem törődött azzal, ki mit mond, mit gondol róla. Olyan volt, mint egy szerzetes: fölfelé, befelé figyelt.”
Tóth Eszter, a kiállítás kurátora meghatottan mesélte el, milyen érzéseket váltott ki belőle egyéves leltározó, feldolgozó munkája során a Györgydeák-hagyaték.
Györgydeák György tíz évig dolgozott a veszprémi Bakonyi Múzeumban grafikusként, 1991-től a Cigányfúró című folyóirat művészeti szerkesztője, több éven át a Művészetek Háza munkatársa volt. Párhuzamosan több műfajban alkotott (grafika, síkplasztika, objekt, alkalmazott grafika, festmény) szabadon átlépve a műfajok határait. Mintha gondosan ügyelt volna arra, hogy mindig kilógjon a keretek közül. Megszámlálhatatlan sok kiállítása nyílt megye-, ország-, világszerte. Kiállított Berlinben, Helsinkiben, New Yorkban is. Heti és havilapokban rendszeresen jelentek meg grafikái. Több könyvet illusztrált.
Részlet a kiállításon található tájékoztatóból:
„Közel állnak hozzá a groteszk és a junk art eljárásmódjai, a prehisztorikus művészet elvont ember- és állatábrázolásai, valamint a gyerekrajzok világa. Művészete az individuális mitológiák jelentéskörében is értelmezhető. Műveinek nyelvezete lazán kódolt, nyílt rendszer, sodró és manipulatív, melyet az ösztönösség és az ötletszerűség vezérelnek. 1989-től a Veszprémi Művész Céh tagja volt. Alkotásait több ízben nívódíjjal jutalmazták. Élete utolsó szakaszának nagy sikere volt a váltakozva Magyarországon, Finnországban és Erdélyben megrendezett nemzetközi művésztelep létrehozása. Műveit, ahogy egész életét, átjárta a humor, a kalandvágy. Munkái, mint ahogy az egész élete, a Balatonhoz és a természethez ezer szállal kötődnek. Györgydeák uszadékfából, madzagból, kócból, szögekből, homokból, gipszből, agyagból, avítt használati tárgyak darabjaiból, foszlásnak indult textilneműkből, bútortöredékeiből, gyerekeinek eltört játékaiból…, és még sorolhatnánk, mi mindenből állította össze Bübüjeit, és táblaképeinek nagy részét, egyszóval mindent fantáziájának szolgálatába állított, amit mi elhasználtunk és elhajítottunk. A művész magánmitológiájának elmesélésére egy sajátos elnevezésű műfajt talált ki: a Bübüt. A művész által kitalált kategória zavarba ejtően fura, bájosan bumfordi szobrainak, avagy bábuinak megnevezése. Legtöbbjük inkább állatokra emlékeztet, illetve néhány madárszerű tüneményre – némelyikük viszont inkább emberféleségre. De leginkább mitologikus lények, mint amilyen a művész Lauz nevű szereplője, vagy a versbeli Eototo és Aholi, vagyis az indiánok jó szellemei, de bármely természeti nép bálványaira, vagy történelem előtti kor istenségeire is hasonlítanak. Györgydeák családjához, felmenőihez fűződő kapcsolatát a síkplasztikáin őszinte és kitárulkozó módon jeleníti meg. Sajátos groteszk kollázsai, asszamblázsai mellett a kortárs grafika műfajában erős kontúrú tusrajzaival, zsákembereivel és saját evolúciójában teremtődött állatfiguráival alkotott maradandót. Könyvillusztrációi követik tusrajzainak változásait, megőrzik grafikáinak bőbeszédűségét, játékosságát, érzelmes, szürreális vonásait.
Élete végén visszakanyarodik a kezdetekhez, hisz gyermekkori álma, hogy eljusson a Szaharába. A tasszili sziklafestményeket már gyerekként áhítattal tanulmányozza. A Szahara egy olyan életrajzi töredék, amely egész munkásságára nagy hatással van, s kései munkáin közvetlenül az expedíció hatását érezzük.”
Már 10 éve nincs köztünk. Mindössze 50 évet élt. Hiányát valamelyest enyhítik ránk hagyott alkotásai, az a több mint 2600 db, amelyből most katalógus készül, egy igazi Györgydeák-könyv, amely felöleli teljes művészetét.
Gyerekkorától jól ismertem, és később egy család tagjaiként együtt éltünk abban a bizonyos, sokat emlegetett, nagy vízparti házban, amely oly sok inspirációt adott neki. Ott éltünk együtt, 30 éven át egy fedél alatt, néha egyszerre négy generáció. Amikor eszembe jutnak azok az idők, leginkább a mindig valamit alkotó, kezében folyton valamit – akár egy kenyér-, nád-, gyékény-, kő-, vagy fadarabot – tapogató-gyömöszölő-gyúrogató, közben pedig a Balatonnal mindvégig szerves egységet alkotó, szemlélődő, és benne elmerülő Gyurit látom. Látom, amint Cseh Tamás dalait hallgatva agyagozik, látom, amint a parton hallgatja a csendet, a békákat… Rajzolja karakterisztikus, girbe-gurba vonalakkal azokat az épületeket, amelyek neki „visszaköszönnek” (Balatonkenese 2009-es falinaptár, Veszprémi tekercs).
Szeretett otthon lenni, ő is úgy gondolta, hogy Kenese a világ közepe. Szinte mindig
alkotott. Festett, írt, vagy szobrot, plasztikát készített leginkább helyi (a házban, vagy a ház körül talált) anyagokból. Öntörvényű volt, őszinte, munkáját tekintve sohasem megalkuvó. Nem festegetett populáris Balaton-tájképeket, még felajánlott jó pénzért, megrendelésre sem! Ő egész életében amolyan györgydeákos volt. „Csak” olyannak lenni volt képes, és nem is akart másmilyen lenni. Többen különcnek, én inkább különlegesnek tartottam. Mi más is lehetne, ha valaki odaül a zongorához, teljes átéléssel játszik egy hosszú, nehéz, gyönyörű darabot úgy, hogy soha nem tanult zongorázni? Nem könnyű ilyen ember mellett élni, és nem könnyű ilyen embernek sem bárki mellett élni, bárkihez alkalmazkodni, mert annyi minden feszegeti belülről, hogy muszáj örökké arra figyelnie. Mondták rá: „nehéz ember”. Én azt mondom, nem volt könnyű ember. Gyakran jöttek hozzá, sokan látogatták, próbálták megfejteni titkait. Aki a rá jellemző hallgatásából is értett, kitűnően „elbeszélgethetett” vele. Őszinte, érző szívű, gyereklelkű, mégis bölcs, alkotó ember maradt mindvégig. Tudatában volt annak is, hogy nem biztos, hogy megéri, hogy megértik.
Kiállítása a Várban május közepéig tart. Érdemes megtekinteni a 30 évet felölelő zseniális összeállítást, mely a 2600-nál is több alkotásból több mint 200-at mutat be.
Tíz-tizenkét éves lehetett, amikor rendkívüli módon érdeklődött a csillagászat iránt. Akkor azt mondta nekem: „Csillagász leszek, és találni fogok egy új bolygót!”.
Megtalálta!
Györgydeákné
Takács Hajnalka
XXX. évfolyam 4. szám
