Greccio olasz városkát – mely Assisi és Róma között vadregényes hegyen épült – kevesen ismerik; pedig 1223 karácsonyán olyan dolgok történtek ott, amelyek azóta minden évben az egész világon megismétlődnek. Francesco, akit ma Assisi Szent Ferencnek ismer a világ, elhatározta, hogy a karácsonyt ugyanolyan körülmények között fogja megünnepelni, mint ahogy az Betlehemben annak idején megtörtént. Tervét megosztotta társaival, akik serény szervező munkába kezdtek. Helyszínül Greccio városka fölötti hegyet választották, mely bővelkedik barlangokban, ahol hegyi pásztorok szokták meghúzni magukat télvíz idején. Üzenettel küldte társait a pásztorokhoz, megkérdezve őket, mit szólnának hozzá, ha szenteste vendégek érkeznének hozzájuk: Francesco és társai, hogy együtt ünnepeljék itt fönn a hegyen Jézus születését a barlang lakóival: a pásztorokkal, az ökörrel, a szamárral meg a sok kis báránykával. A pásztorok meglepetésükben alig akartak hinni a fülüknek. A hosszú hideg éjszakák és ködös rövid nappalok nyomasztó hangulata bizony már jó ideje ráült a lelkükre, amit a közelgő magányos karácsony tudata már-már szinte elviselhetetlené tesz számukra…, és íme, most valami csodálatos és sejtelmes ünnep ígérkezik, mert erről a Ferencről már igen sok érdekes dolgot hallottak, bár vele még sohasem találkoztak. Mindenesetre a hír hallatára megpezsdült az élet a hegyen. Kíváncsi érdeklődéssel készülődtek, minden pásztor takarított, rendezkedett, pedig még azt sem tudták, hogy valójában mi is fog itt történni.
A váratlan esemény híre leszivárgott a városkába is. Suttogni, beszélgetni kezdtek róla az emberek, és közben a legtöbben arra az elhatározásra jutottak, hogy bizony ebből az eseményből ők sem maradhatnak ki. – De hát mi is lesz ezen a karácsonyon? – tűnődtek el önmaguk kérdésein a városlakók is; és mivel választ senkitől sem kaptak, kíváncsisággal vegyes izgalmuk szinte tetőfokára hágott, mire szentestére kelve lenyugodott a téli nap a greccioi hegyek mögött. – De mégsem sötétedett be teljesen, mert a téli égbolt csillagos ragyogása visszatükröződött a frissen behavazott táj hófehér palástjáról.
Csend van. Vagy talán mégsem? Kicsiny vidám csapat érkezik a városkába. Batyu a hátukon, vándorbot a kezükben és néhány lámpás. Énekelnek; olyan magával ragadó boldogság árad körükből, amelyet mindenki megérez. Az emberek házacskáik ablakából figyelik a városkán áthaladó csapatot; ők meg csak énekelnek és mendegélnek mint a zarándokok. Elhagyva a várost, rátérnek a behavazott, kanyargó hegyi ösvényre, mely a pásztorok tanyája felé vezet. Magasan járnak, amikor visszapillantva észreveszik, hogy az előbb még csendes, sötét és mozdulatlan városka megindul utánuk. Lámpásaik és fáklyáik fényénél férfiak és nők, öregek és fiatalok sorjáznak a nyomukban. Mire a barlanghoz érnek, már végeláthatatlan sor kígyózik utánuk. Meghatottan fogadják őket a pásztorok, de még az állatok szeméből is valami hálás köszönetféle sugárzik.
Karácsony van. Külsőleg minden olyan, mint annak idején Betlehemben. Barlangistállóban vagyunk pásztorokkal és állatokkal, meg széna, szalma és jászol vesz bennünket körül. Távolról vándorok érkeztek, helyből pedig kíváncsiskodók; de hát valami lényeges mégis csak hiányzik: maga az isteni kisded, aki értelmet ad ennek a különös összejövetelnek.
Egyszer csak elhallgat az ének és csend lesz. A jászol mellett felegyenesedik egy vézna, fiúcska alkatú férfi. Ő az Assziszibeli Ferenc. Beszélni kezd. Mindenkit megszólít, és oly bensőséges szeretettel köszönt, mintha már nagyon, de nagyon régóta ismerné valamennyiüket. Még a báránykákhoz, a szamár testvérhez és az ökörhöz is van néhány személyes jó szava. Közben két testvér egy deszkalapot helyez a jászol tetejére. A batyukból fehér gyolcsterítő kerül elő, mely máris elfedi a gyalulatlan deszka ridegségét. Ráhelyeznek gyertyát, keresztet, sőt még egy aranykelyhet is. Mellé kerül egy kis kenyér és egy kulacs bor. Mindenki figyeli a készülődést. Ekkor Ferenc odalép az egyik testvérhez. Meghajol előtte és kéri, hogy öltse magára a miseruhát. Most derül ki, hogy a barátok mindenről gondoskodtak, még papot is hoztak magukkal, mert az igazi karácsonyt akarják itt most átélni, amikor valóban megjelenik köztünk, emberek között az Isten Fia.
Éjfélre jár az idő. Jelt kell adni. Megrázzák az egyik kolompot, mire valamennyi bárányka megingatja fejecskéjét, s a sok apró csengő csilingelő hangja felülmúl minden korábbi harangzúgást. Greccio barlangjában kezdetét veszi az éjféli mise. Ferenc nem pap, hanem diákónus. Ő szolgál a pap mellett, felolvassa karácsony örömhírét, és átélt lelkesedéssel beszél Isten végtelen szeretetéről, mely az idők teljességében kiáradt minden emberre. Majd a miséző pap kezébe veszi a kenyeret és a bort, és elhangzik fölötte Krisztus örökérvényű szava: ez az én testem, ez az én vérem, mire Greccioban, a hegyen, a barlangistálló jászololtárán megszületik az Isten Fia. Greccioban Betlehem van és Karácsony. Greccioban a Béke Fejedelme valami hallatlan örömmel és boldogsággal ajándékozta meg az odasereglett emberek szívét.
1223. óta sok-sok év telt el, de a greccioi élmény újrateremti önmagát. Azóta állítanak az emberek Betlehemet otthonaikban, templomaikban, a városok terein és utcáin, piacokon, vásárcsarnokokban, kórházakban és a legkülönbözőbb intézményekben. Azóta tudják, hiszik, de mindenképpen érzik az emberek, hogy Betlehem az Üdvözítő nélkül csak tűnő folklór, vele azonban élő és éltető valóság.
Életem során sok-sok Betlehemet láttam Magyarországon is meg a nagyvilágban is. Most mindenesetre egy ellesett pillanat élményét osztom meg a Kedves Olvasóval. A nyolcvanas évek elején két évet Olaszországban töltöttem. Karácsony táján a hazai környezet hiányát érzékenyebben reagálja le az ember, mint máskor. Mindenesetre lenyűgöztek a gazdag fantáziával fölépített Betlehemek mini csodái. Az egyik alkalommal Rómában az Il Gesú templom Betleheme előtt álltam nagyon sok látogató között. Többnyire szülők hozták kisebb-nagyobb gyermekeiket. Karácsony ünnepe volt. Tekintetem a Betlehemről először a gyermekekre, majd szüleikre, főleg az édesapákra tévedt. Döbbenetes élmény volt. Érzékelhetővé vált, hogy gondolataik révén, a lelkük mélyén nagyon messze járnak, talán létrendeket szelnek át pillanatok alatt, és megérkeztek a kimondhatatlan határára, még az igazi Betlehemen is túlra. Hazataláltak. Tiszták, jók és szentek voltak.
Dr. Balázs Pál
c.apát, plébános
Balatonkenesei Hírlap XXVIII. évfolyam 12. szám
