Osgyán László kiállítása a Kultúra Házában
Osgyán László művelődésszervező nemrég kezdett dolgozni a balatonkenesei Kultúra Házában. Május 19-én nyílt festménykiállítása.
– A megnyitón részt vevőknek kivétel nélkül nagyon tetszett, amit a teremben láttak. Nagyszerű kiállítást hoztál el nekünk. Hogyan kezdtél festeni? Gyerekkorod óta tart?
– Az indíttatásom visszakapcsolódik a mostani munkámhoz. Amikor elvégeztem a művelődésszervező főiskolát, a művelődéstörténet tantárgy hatására fordultam a képzőművészet felé. Először rajzolni, majd festeni próbáltam. Ez 1998-ban volt. Huszonnyolc éves voltam akkor. Hivatásszerűen persze nem ezzel foglalkoztam, de onnantól kezdve kíséri az életemet. Tanárhoz vagy tanfolyamra soha nem jártam, mesterem nem volt, amit tudok, azt saját magam tanultam. Volt időszak, amikor sok kiállításom volt, művésztáborokba jártam, a képeimmel díjakat nyertem.
– Kik hatottak rád a leginkább? Példakép, követendő személy?
– Érdekes kérdés ez. Ha valakit követnék, az minden bizonnyal meglátszana a képeimen is. Nem konkrét személyek vannak, hanem inkább művek és korszakok, amik megfognak. Az impresszionizmusnak a Monet-val kezdődő vonulatát például nagyon szeretem. Tanulmányoztam az impresszionisták tevékenységét, életútját – szinte minden művész különböző stílusokban festett. Van Gogh-nak vannak festményei, amelyek a pointillistákhoz köthetők, meg van olyan, ami Pissarróra emlékeztet. Ő is végighaladt a stílusokon, adoptálta a kor divatját. Picassónak, aki egy spanyol akadémián végzett, az első festményei hasonlatosak voltak, mint Munkácsy Mihályé, például A siralomház című festmény. Teljesen konzervatív, fekete és fehér, barna, sötétzöld színek. Olvastam, hogy az akadémián, ahol tanult, akadémistán kellett dolgoznia: ruhaszárító kötélre vattát ragasztottak, az volt a minta, ahogyan a felhőket kellett ábrázolnia. Így tanult. Teljesen más lett a stílusa, miután elkezdett a saját látásmódjával festeni. Én rögtön ezt kezdtem csinálni. Nem másoltam Van Gogh-ot, nem másoltam Monet-t, hanem úgy festettem, ahogy gondoltam és láttam. Paál László is festett erdőt, de az teljesen más, mint ahogyan én látom. Eddig kicsit mindenhol kívülállónak éreztem magam: a stílusomat soha, sehol nem tudták igazán beazonosítani. Hatása tekintetében leginkább impresszionizmus, de technikájában nem annyira. Expresszív festészeti stílussal impresszionista hatásokat nem nagyon szoktak létrehozni.
– De a romantika is benne van. Mondhatjuk akkor, hogy eklektikus?
– Igen, úgy érzem, éppen ez az egyediség a képeimben. Ha van egy elképzelésem, a tiszta festéket elkezdem kevergetni és amit szeretnék kifejezni, megvalósítani, azt felviszem a vászonra. Nem szerkesztem meg a képet és nem matematikai pontossággal dolgozom. Sosem határozom el előre, hogy mondjuk egy verőfényes, napos képet fogok készíteni, hanem csak festem, ahogy érzem. A képre egymás után kerülnek a festékrétegek, amikor kopogósra szárad, folytatom.
– A képeid mégis valamiféle örök napfényt jelenítenek meg. Ez lenne az a transzcendencia, amit Adrienn is említett a megnyitóbeszédében?
– Lehet. Ott az agy, amiben megszületik az elképzelés, és a gondolat útján, a testen át, a kézen keresztül a külvilágba jut, odakerül a vászonra. S mindez úgy, hogy majdnem nem is tudok róla. A hétköznapi cselekvések mögött olyan folyamatok játszódnak le az ember agyának aktív élethez nem használt részében, aminek néha még a magunk számára is meglepő eredménye van. A köznapi énemnek nincs is hozzá köze.
– Ez a szinte megfoghatatlan fény az éjszakai képeiden is ott van.
– Az éjszakai képeknek is megvan a maguk sajátos hangulata, mely egyszer, valamikor lenyomatot hagyott bennem. Szolnokon éltem: az éjjeli képekben benne van, amikor fiatalon, hajnal kettőkor ballag az ember hazafelé az esős, pocsolyás belvároson át; innen-onnan kijönnek ilyen-olyan alakok – ezt a hangulatot akartam visszaadni. Sötét van, valamelyest csend is, ragyognak a fények – az épületek, az utcalámpák fényei – és ez hat rám.
– Akkor ebben is beköszön az impresszionizmus, a benyomások, hangulatok fontosságában.
– Valóban. Amit ezen túl az impresszionistáknál csodáltam, az az, hogy megmozdították a képeket. Mozog a levél a fán. Hullámzik a víz. Ragyog a napfény a felhőkön. Az élettelenből élő lesz. Ha valakinek jó a kézügyessége, még nem biztos, hogy művész. Jó kézügyességgel élethűen le tudok rajzolni dolgokat, de az még nem művészet. Hiányzik belőle valami. A művészet ott kezdődik, amikor az ábrázolt témánál több van egy képben. Amikor a rajzoló vagy festő életet tud vinni az élettelenbe. Amíg ez nem történik meg, csak egy nagyon jó kézügyességű emberről beszélhetünk.
– A látottak alapján neked sikerül elmozdulnod a mozdulatlanból. S az, hogy ezt a képeiden még egységesen is valósítod meg, az az igazi különlegesség.
– Nem tudom máshogyan csinálni. A festménynek lendületet, mozgást kell vinnie az élettelenbe. A fotó egy pillanatnyi, statikus, alvó állapotot jelenít meg. Sok festő fotót akar festeni. A képeikből ugyanannyi jön vissza, mint egy fotóról. Én a képeimmel túl akarok lépni a statikuson. Természetesen magammal szemben is szigorú vagyok. Olyan képet nem adok ki a kezemből, ami nem ment át az én saját belső zsűrimen.
– Ecsettel festesz?
– Részben sokféle ecsettel, időnként kézzel is.
– Milyen festéket használsz?
– Olajfestékkel festek és többszörös, nagyon vastag rétegben. Régebben keltek is el festményeim, de a belőlük származó bevétel szinte teljes egészében ment is a művészellátóba – ugyancsak festékre költöttem.
– Szoktál helyszínen, látvány után festeni?
– Az élményt kell beszívni, ami utána, festés közben előjön. Ha valamilyen nevezetességet festek, mondjuk egy közismert épületet, az sem úgy néz ki, mint egy fényképen. Nem konkrétumokat festek; amit ábrázolok, az az, amilyen hangulatot kelt bennem egy utcarészlet, egy épület vagy egy táj, de törekszem, hogy a benyomáson túl a helyszín felismerhető legyen. Ha a fotót megnézed, azzal nem egyezik a képem, de ha arra ránézel, mégis látod, hogy az Párizs. Ugyanez Velencével is. Visszajön a hangulat, anélkül, hogy olyan lenne az épület, ahogy valójában van.
– A képeiden embereket nem ábrázolsz gyakran.
– Van néhány képemen, de visszafogott vagyok az emberábrázolást illetően. Túl személyesnek tartom. Lehet, fogok még embert festeni, ha leküzdöm ezt a belső ellentmondást. Nem tudok úgy hozzányúlni egy archoz, hogy ne gondolnám azt, az valakinek a magánügye. A természetet, a városokat, az utcákat magamban érzem. Ha valakit ábrázolunk, az szerintem magánügy. Át kell lépnem egy határt, hogy a stílust és a gondolatvilágot egy arcban is meg tudjam jeleníteni. És ugyanúgy szeretném megjeleníteni, mint ahogyan a felhőket is: élőnek.
– Balatoni képek? Láthatunk a kiállításon néhány balatoni képet.
– Egyelőre nincs belőlük sok. A közelmúltban költöztem Polgárdiba. Festettem már a Balatont, de azért van viszonylag kevés képem róla, mert a Balaton-érzés még nem jött át egészen; nem foglalkoztam vele annyit, hogy megérjen bennem. Ha eltelik bizonyos idő, az ember érzi, hogy megint többet, mást tud kiadni magából.
– A festéshez milyen körülményekre van szükséged? Csend, nyugalom vagy zenét hallgatsz közben?
– Teljesen változó. Nincs meghatározott módszer. Van, hogy elvonulok egy órára és festek. Félreteszem, megszárad… Ha úgy hozza a hangulat, folytatom. Ezért van nagyon sok befejezetlen festményem. Az időhiány miatt nem tudok többet foglalkozni velük.
– Jövőbeli tervek?
– A jövő? Tudom, hogy természetesen tudnék még fejlődni, szeretnék jobban elmélyülni a festésben, ám az élethelyzetem most nem olyan, hogy csak ezzel foglalkozzam. Számomra a festés olyan tevékenység, amit nem lehet abbahagyni. Mint egy késztetés: ha éhes vagy, enned kell.
Nemrég kezdtem dolgozni Kenesén, ami azért nagyon jó, mert itt is a kultúrával foglalkozhatom. Nagyon örültem, hogy lehetőséget kaptam itt dolgozni. Az már csak ráadás, hogy mindeközben a saját művészeti irányultságomat, megszerzett tudásomat is kamatoztathatom. Ezt fontosnak tartom. A kultúrház átépítés előtt áll. Több hely birtokában komolyabb képzőművészeti életet tudnánk itt kialakítani. Nem az lenne a lényeg, hogy kizárólag a technikai alapokat megtanítsuk: a művészet szellemiségét lenne jó átadni. Ebben benne van minden, amiről eddig beszélgettünk: a művészet nem arról szól, hogy a festéket kevergetjük és szépen lerajzoljuk, amit látunk – hanem arról, ami mögötte van. Ezt szeretném átadni a kenesei embereknek, a fiataloknak, gyerekeknek. És akár nemcsak a keneseieknek, hanem a környező településeken élő érdeklődőknek is. Jó lenne egy bázist létrehozni, s nem a híg, populáris kultúrát erősíteni Balatonkenesén, hanem adni egy stabil, komoly alapot, ami az igazi művészetről szól. – S itt nem kizárólag a képzőművészetekre gondolok, hanem zenére, irodalomra, színjátszásra. Számomra érték minden, ami nem a hétköznapi élet menetébe tartozik.
– Kedves Osgyán László, Isten hozott Kenesén, gratulálunk a kiállításhoz, és érdeklődve várjuk a folytatást!
Vasváry-Tóth Tibor
A kiállítás június 26-ig tekinthető meg a Kultúra Házában.
Balatonkenesei Hírlap XXIX. évfolyam 6. szám
