Beszélgetés Jurcsó János képviselő úrral, a Településfejlesztési és Turisztikai Bizottság elnökhelyettesével
Jurcsó János, településünk iskolájának történelemtanára az egyedüli függetlenként jutott a képviselő-testületbe a 2014-es önkormányzati választások alkalmával. A Félidőben utolsó részében ő mondta el tapasztalatait, beszélt tervekről, Kenese lehetséges fejlődéséről.
– Milyen volt az Ön számára a képviselőként töltött elmúlt időszak?
– Egyszerre könnyű és nehéz az utolsó körben megszólalni és összefoglalni, amit gondolok. Ami szép és jó volt, azt előttem képviselőtársaim már elmondták. Függetlenként kerültem a testületbe, ilyen értelemben kakukktojás vagyok. A választókon kívül másnak, pártnak, szervezetnek nem tartozom felelősséggel, és ez számomra hallatlan előny. Nem vagyok és nem is akarok egy pártnak sem a tagja lenni. Nincs rajtam nyomás, a testület elé kerülő kérdésekben szabadon dönthetek. Puskás Róbert képviselőtársammal a korunknál fogva találom meg a közös hangot, vannak hasonló gondolataink, a kiábrándultság miatt időnként pedig Kocsis Jenővel.
Amikor ez a testület elkezdte a működését, nagy álmokkal és tervekkel vágtunk neki. Tudom persze, így szokott ez lenni másokkal is, aztán az élet monotonitása és szürke hétköznapjai sok dolgot megváltoztatnak. A mi esetünkben sajnos többet változtatott meg, mint amennyit kellett volna. Ha mindazt, amit szerettünk volna, el akarunk érni, a ciklus második felében nagyon bele kell húznunk a munkába, mert van mit behoznunk. Önmagunkat osztályozva az érdemjegyet az elégséges és a közepes közé tenném. Azért, mert mi vagyunk az a tanuló, aki lehet, hogy készült valamit otthon, de nem tud kommunikálni. Nem tud előadni, és a tanár hiába próbálja belőle kihúzni a válaszokat. Lehet, hogy ezért kicsit rosszabb az érdemjegyünk, mint amit valójában kapnunk kellene, de ez a mi hibánk. Itt már nem adottságokról van szó, hanem felkészültségről, vagy éppen akaratról. Ebben nagyon nagy hiányosságot érzek. Ha egy kicsit agilisabbak vagyunk, ha kicsit máshogy állunk a dolgokhoz, ha egymás között jobban kommunikálunk, akkor nem itt tartanánk, ahol most. A legnagyobb hiányosságunknak a kommunikációt érzem. És úgy gondolom, ezen nem segített a hivatal kommunikációs szakemberének alkalmazása sem.
– Részben máris válaszolt az egyik szokásos kérdésre: mi az, ami Ön szerint nem megy olyan jól, mi az, amit másképp csinálna?
– A legnagyobb problémánk, hogy nem beszélünk, nem kommunikálunk. Ülünk egy hivatali elefántcsonttoronyban, és nem érdekel minket, mit mondanak az emberek, majd mi tudjuk, hogy mi a jó nekik. Mi a lakosság választása alapján vagyunk ott, ahol vagyunk. A település képviseletét bízták ránk, de ez nem azt jelenti, hogy mi lennénk a település. Feladatot bíztak ránk, amit nem úgy kell megoldanunk, hogy „majd mi meghozzuk a döntést, és eszi, nem eszi, nem kap mást”, hanem az emberekkel kommunikálva kellene határoznunk. Ennek én nagyon nem látom, még csak csíráját sem. Tehát amit alapvető hibának érzek, az a kommunikáció – melybe beletartozik a belső kommunikáció is –, az átgondolt stratégia és tetteink eleganciájának hiánya. Nem tartjuk a kapcsolatot a lakossággal, amikor meg igen, az sem túl szerencsés módon történik.
A másik, amitől igyekszem távol tartani magamat, az az a fajta attitűd, hogy mindenhez értő embernek higgyem magam. Én nem vagyok az, de néhányan igen. Nem restellem kikérni mások véleményét, és ami még bigottabb, meg is fogadom. Azért kérdezem meg, mert én nem értek az adott kérdéshez. Nekem nagyon nehéz megszoknom másoknál, hogy nem így állnak hozzá. Emberek anélkül jelentenek ki dolgokat, hogy értenének hozzá vagy tudnának róla. Mert bizony vannak dolgok, amiket föl kell vállalnunk: nem értünk hozzá. De mindenre vannak szakemberek, akiktől kérdezhetünk. Többször elmondtam: bármi, amit meg akarunk csinálni, olyan, ami a települést hosszú évtizedekre meghatározza, arról kérdezzük meg mások véleményét. Viszont ne úgy tegyük, hogy kimegyünk az utcára és megkérdezzük – ehhez marketingszakemberre van szükség. Ha valami mellett le kell tennem a voksomat, azt alá kell tudnom támasztani. Nem várhatom az emberektől, hogy az egyes kérdéseket információk nélkül ők döntsék el, hanem elmondom, szerintem arra a kérdésre mik a lehetséges jó válaszok, mi a megfelelő választás – mely véleménnyel lehet vitatkozni, vagy el lehet fogadni – de véleményt kell mondanom. Továbbá az sem mindegy, milyen stratégiával mondom el ezt a véleményt. A marketingnek az a lényege, hogy ne én akarjak eladni valamit – el kell érnem, hogy meg akarják venni tőlem. Egy településnél bármilyen fejlesztést ilyen elvek alapján kell előadni. Ez nem azt jelenti, hogy manipuláljuk az embereket. Amikor valaki elé leteszünk egy tányér ételt, nem mindegy, hogy az hogyan néz ki. Nem mindegy, hogyan tesszük elé. Vajon mikor eszi meg a vendég szívesebben? – Adjuk meg a választás lehetőségét az embereknek. Legyen lehetőségük elmondani a véleményüket. Amíg ez nem történik meg, addig egyhelyben toporgunk.
– Abban a szerencsés helyzetben van, hogy képviselőtársai már elmondták a véleményüket, így azokra is reagálhat. Tud olyat mondani, ami Ön szerint feltétlenül kiegészítésre szorul vagy másképp látja?
– Gyakran elhangzik: nincsenek ott a fiatalok, nincsenek ott az értelmiségiek a városi rendezvényeken. Két dolgot kell elfelejteni: azt, hogy a gyerek díszlet, illetve hogy elvárt megjelenések vannak a városi rendezvényeken. Meg kellene kérdezni a fiatalokat, a családosokat és az értelmiségieket is: mikre kíváncsiak? Nyaralás szempontjából legyünk a családosok városa? Nézzük meg a programjainkat, a lehetőségeinket, hogy mit adunk a családosoknak? Az előző kulturális bizottsággal próbáltunk összerakni egy rendezvénytervet. Elindult a folyamat: alakult a programterv. Meghívtuk rá a civileket, akik lelkesek voltak. Még az Alsóréti Üdülőegyesület képviselői is eljöttek. Majd miután végül a mi programtervünket nem fogadta el a képviselő-testület, a civilekkel felvett párbeszéd folyamatának is vége szakadt. – Bár többször megkaptam már, hogy felelőtlen és lánglelkű vagyok, azért én végig szoktam gondolni a döntéseim következményeit, mielőtt meghozom azokat. Akkor szoktam valamit abbahagyni, amikor úgy érzem, a személyem nem segíti, hanem már gátolja az eseményeket. Érzésem és véleményem szerint ez történt a kulturális bizottság esetében is: a kommunikáció teljesen félrecsúszott. A civileket pedig nem szabadna hagynunk. Alsórét egy tevékeny közösség, hallatlan potenciál van benne kapcsolati tőkében, anyagi tehetségben és összetartó erőben. És Kenese része. A legnagyobb pazarlás azt, amink van, nem használni. Ha két fél összevész, az egyik előbb-utóbb megenyhül és közeledik a másikhoz – felveszik a párbeszédet. Viszont ha a felek nem hajlandók tudomást venni egymásról, nincs, aki közeledjen a másikhoz. Nincs meg, hogy ki nyújtson kezet. Alsórét többször nyújtott kezet. Mindig ugyanoda jutunk vissza: a kommunikációhoz, és annak hiányához. A testület és a hivatal között is lehetne javítani a hatékonyságán.
– A családosok tehát Ön szerint is fontosak Kenesének.
– A családosok a harmincon felüli korosztály. Amíg nem az ő rendezvényeiket tartjuk, nincs miért ide jöjjenek, mert olyan strandot, mint nálunk, máshol is lehet találni. Az adottságai remekek, de egyelőre nincs semmilyen extra. Ahhoz, hogy valóban a családosok üdülőhelye legyünk, sokat kellene tenni még. Jöjjenek Kenesére és maradjanak itt a fiatalok? Elkezdődött a fiataloknak szánt kedvezményes építési telkek felmérése, de itt megálltunk. Félig csináltuk meg. Sok dolognál érzem ezt: van egy ötlet, jó ötlet, tudunk lelkesedni dolgokért, amik aztán hamvukba halnak, mert nem visszük őket végig. Ezt nagyon sajnálom. Ha eldöntjük – és eldöntöttük –, hogy a fiataloknak, a családosoknak akarunk programokat és életlehetőséget biztosítani, akkor nézzük meg, mire van igényük. Ne mi mondjuk ki, hogy mire lehet igényük. Kérdezzünk. Ha van kérdés, arra már van válasz – és megint ugyanott tartunk: a kommunikációnál.
– Két és fél év van hátra a következő választásig…
– A gyerekeknek azt szoktuk mondani március táján, hogy még nem dőlt el semmi, javíthatnak. Körülbelül azt érzem, hogy most március van, és ha elég nógatást kapunk a szüleinktől, vagy éppen a választóinktól, akkor össze tudjuk magunkat szedni. Van hová javítanunk, van min javítanunk. Ha már csak azt érjük el, hogy a kommunikációnk javul, tettünk valamit. Lesznek nagy beruházások, amikre pályázati pénzeket kaptunk. Nagyon bízom benne, hogy ezeknek az elköltése sokkal jobban átgondolt, megtervezett, kicsit felelősségteljesebb lesz, mint a korábbiaké volt. Ezen kell dolgoznunk. Múlt időben nincs ha. Nincs értelme arról beszélni, mi lett volna, ha. Viszont amennyiben összeszedi magát a testület, megmutathatja, hogy ezeket a beruházásokat jól meg tudja csinálni. Bebizonyíthatjuk, hogy igenis, méltók vagyunk rá, hogy képviselők legyünk. Ha a dolgok nem jól alakulnak, nagyon el kell gondolkodnunk, mert sajnos elrontottunk pár dolgot. Még nincs minden veszve, a település számára sem, de az eddigi munkánál véleményem szerint kicsit összerendezettebbet és hatékonyabbat kell elvárnunk magunktól. Jobb teljesítményt kell felmutatnunk. S nemcsak a képviselő-testületnek, hanem a hivatalnak és az önkormányzathoz tartozó intézményeknek is. Ezeknél is az összehangolt munkát hiányolom. És már megint ugyanott vagyunk, mert ez megint semmi más, mint kommunikáció. Az egyes szervezeti egységek nem kommunikálnak egymással. Persze ehhez meg kell teremteni a fórumot, meg kell választani azt az embert, aki a kommunikációt levezényli. Egy Balaton-parti településnek, amely rendezvényekből és turizmusból él, két kulcsfigurája van: egy komoly rendezvényszervezési tapasztalattal rendelkező kulturális szakember, meg egy nagyon jó városgondnok. Ha ez a kettő megvan, a település olyan adottságokkal bír, hogy működni fog. De amíg sete-suta állapotok vannak, addig nagy reményeink ne legyenek.
– Ezek alapján hogyan kellene igazítani a második félidőt? Mit kellene csinálni?
– Tisztán kellene látni a helyzetet. Azzal is problémám van, hogy szűrt információk jutnak el hozzánk. Előfordul, hogy közvetlenül a testületi ülés előtt kapunk meg olyan anyagokat, amikről ott kellene döntést hozni. Kész tények elé vagyunk állítva. Alpolgármester úr többször mondja egy-egy esetben: nincs előkészítve az anyag. Ezt teljes szívvel tudom vállalni én is. Az utolsó pillanatban kézhez vett anyagok időnként jogszabályokra hivatkoznak, amit nem tudok rögtön fejből, mert nem jogász vagyok. A rendkívüli testületi ülések időpontja pedig délután két óra. Többször, sőt minden alkalommal jeleztem, hogy jó szándékom ellenére sem tudok rajta részt venni, mert munkaidő. Ugyanígy a bizottsági ülések kezdési időpontja, amely szintén délután két óra. A kerekasztal-beszélgetés nagyon fontos, mert elő tud készíteni dolgokat, de nem helyettesítheti a bizottsági ülést. Ezeken nem tudok ott lenni, mert délután kettőkor dolgozom. A képviselőség társadalmi megbízatást, amelyet csak akkor tudok vállalni, ha van mellette munkahelyem.
A mi generációnk információéhségben él. Hozzá vagyunk szokva, hogy pillanatokon belül a világ túlsó feléről is hírekhez jutunk, az életünk arról szól, hogy ezeket be is fogadjuk. Ez már önmagában generációs szakadék, mert az előző nemzedék nem szenved ettől a „betegségtől”. A mi osztálytársaink, barátaink sokszor a világ másik felén élnek, és mivel tartjuk a kapcsolatot, tudjuk, hogyan élnek. Széles a rálátásunk a világra, és ez egyfajta öntudatra nevelt bennünket. Mi még tudjuk a kötelességünket, de már öntudatosak vagyunk annyira, hogy látjuk, máshol máshogy is lehetnek a dolgok. Bennünk még nem borult fel a kötelességtudat és a jog harmóniája. Tudjuk a kötelességünket, de cserébe elvárjuk a jogainkat. Jó lenne, ha az előttünk levő nemzedékek elfogadnák végre, hogy már nem gyerekként állunk itt. Információéhségünket ki kell elégíteni, mert úgy tudunk döntéseket hozni, párbeszédet folytatni, ha van alapvető információs bázis.
– Pozitívumot tud említeni?
– Nagyon jó, hogy a településnek van egy remek honlapja, mert ez már érezhetően más. De hol van a településünkön aktív közösségi élet? Olyan, ami nem fölülről szervezett, ami nem egy párt vagy bármilyen klisé által meghatározott keretek között zajlik, hanem a fiatalok és/vagy az idősebbek számára biztosít lehetőséget az eszmecserére? Volt elképzelésünk egy civil kaszinóról, ami azóta sem valósult meg, hogy az ötlet felmerült. Ebben én is hibás vagyok, mert nem ütöttem eléggé a vasat, annyi minden mással voltam elfoglalva. Talán lesz esélye létrejönni. Még van idő, hogy beindítsuk. Az őszre talán be is érik, színhelyet tudunk adni a kezdeményezésnek. Havonta egyszer, ha leülünk együtt beszélgetni, már közelebb tudunk kerülni egymáshoz. Nem tervezett kereteket kell elképzelni; ezek inkább informális beszélgetések lennének, ahol bárki bárkit megszólíthat. Minden hónap második hétfőjén, mondjuk este hattól tízig leülnénk valahol, ahol ha akar, az ember megihat egy fröccsöt is. Nem kocsmára gondolok természetesen, hanem olyan helyre, mint régen a kaszinók világa volt. Széchenyi nagyon jól fogalmazta meg ezt annak idején. Üljenek le az emberek, beszélgessenek, kártyázzanak, töltsék az időt; ha üzletelni akarnak, üzleteljenek, ha politizálni akarnak, tegyék azt – de mindez a közéletet viszi el az emberekhez. Nagy kihívást látok benne, hogy ezt létrehozzam. Mi annyiban legyünk segítők, hogy a lehetőséget adunk az embereknek, hogy elkezdjenek beszélgetni.
– Mint magánembernek, mi a véleménye Keneséről?
– Nem véletlenül költöztem el 280 kilométerre a szülővárosomtól és lettem éppen kenesei lakos. Az ember többször változtathat lakhelyet – több városban laktam én is –, de amikor úgy érzi, hogy itthon van, akkor már nem akar tovább költözni. Kenesén minden megvan, és mindenhez megvan az adottság, hogy jó legyen. Csak ezeket az adottságokat végre ki kellene használnunk. Az adottság kiteljesíthető: az isteni tehetség és az önfeláldozó gyakorlás eredményeként lehet egy művész az, ami. Ugyanez van Kenesével is. Van egy páratlan adottsága: a mi dolgunk, hogy addig gyakoroljuk, amíg a dolog készséggé válik. – Megtaláltam itt a helyem. A munkahelyemet nagyon szeretem, nem véletlenül adtam be az igazgatói pályázatot, mert az iskolában is hosszú távra tervezek.
– Még akinek nem jár gyermeke az itteni iskolába, az is tudja, mennyire szeretik Önt a diákjai.
– Hála Istennek, a diákok java részével jóban vagyok. Nyilván vannak olyanok, akikkel nem találom meg a hangot, de igyekszem megteremteni a normális viszonyt. Az iskolában és az életem más területén is úgy vagyok: ha hozzám tisztességesen közelednek, ugyanazt adom vissza. Ha nincs nyitás felém, próbálok én tisztességesen nyitni, hátha azt kapom vissza. Naiv dolog, de ezt hagyják meg egy kicsit bölcsésznek, hogy legyen ennyire naiv. Az is egyfajta naivitás, hogy alapvetően a jót tételezem fel mindenkiről, mert a nagy számok azt igazolják, hogy ez így működik. Ezt a zakót én nem tudom levenni. Tisztességes kérdésre az ember előbb-utóbb megkapja a tisztességes választ. Ebben hiszek. Ha nyitott vagyok és becsülettel igyekszem élni az életemet, akkor odasodor az élet, ahol ezt megtalálom. Azokkal az emberekkel „mos össze a centrifuga”, akikkel egy helyen kell, hogy legyek. Ulickaja, az orosz írónő írta: az élet egy nagy centrifuga – akiknek dolguk van a másikkal, azokat egymás mellé pörgeti.
– Mi az, amivel Kenesét fejleszteni, építeni lehetne?
– Szeretném, ha olyan turisztikai beruházások születnének, melyek annyi pénzt hoznak a konyhára, amit a lakosságra, az itt élő emberek életének jobbá tételére tudunk fordítani. Ne ételt adjunk, hanem tanítsunk termelni. Legyen a strand és környéke olyan szinten rendbe téve, ami megfelel a 21. századnak. Mivel a Balaton erősen időjárásfüggő, ezért B verziók is kellenek az itt eltöltött szabadidőre. A Soós-hegyet, mint fejlesztendő turisztikai célt korábban említették képviselőtársaim. Én emellett másban is gondolkodom. Fontos kulcsszó mostanában a fenntartható fejlődés. Mint tanár, a gyerekeknek is ennek fontosságát igyekszem hangsúlyozni. Ott van az Ezeréves csárda, ami eladó. Tökéletes lenne ott egy ökoszisztémát létrehozni, amire erdei iskolát alapíthatnánk. Ezzel nemcsak a mi gyerekeinknek tudnánk bemutatni a megújuló energiaforrások használata melletti gazdálkodást, hanem ide látogató más iskolások is megtapasztalhatnák. Ez kuriózum lenne, valamennyi gyereknek nagy fejlődési lehetőség. Az elképzelés egyébként szerepelt abban a városfejlesztési koncepcióban, amelyről Puskás Róbert képviselőtársam is beszélt. Turisztikai attrakciót építhetnénk az ötletre. Mostanában korszerű az aquapóniás termesztési mód, amiről nem sokat hallunk. (Biológiai egyensúlyon alapuló termesztési rendszer, melyben konyhakerti növények és halak egymást fenntartva élnek. A növények a halak ürülékéből felvett tápanyagokat hasznosítják. A módszer az aquakultúra – vízművelés – és a hidropónia – tápanyagokat biztosító közeg – ötvözete. – A szerk.) Azt látjuk, hogy facebook-on pálinkát főzni nem lehet. Tehát ahhoz, hogy a gyerekeink ne csak a digitális és a virtuális térben legyenek otthon, manuális tevékenységre van szükségük. Az elképzelésünkben szereplő ökofarm nagyon alkalmas hely lenne, hogy megismerjék nemcsak a növénytermesztést, hanem az állattenyésztés szegmenseit is. Ez a környezettudatos farm a magyar hagyományokat is felhasználná. – Nekem a hagyományok felelevenítésének és hétköznapjainkban való használatának igénye jelenti a hazaszeretetet, melyet kézzel fogható módon tudok leginkább megközelíteni. Azért vannak gyerekeim, mert ezt a nemzetet akartam gyarapítani. Úgy gondolom, ha befizetem az adómat, itt élek, elmondom a véleményem és próbálok tenni, ennél nagyobb hazafiság jelenleg nincs. Ha a környezettudatos szemléletet és a nemzeti öntudatot össze lehetne párosítani, mindenkinek jó volna. Településünket így is feltehetnénk a térképre.
Még egy fontos dolog. Becsüljük meg azokat, akik Kenesén vállalkoznak. Ne hagyjuk őket figyelmen kívül, amikor egy árversenyben minimálisan kerülnek többe. Mert egyrészt ők helyben vannak, másrészt a településért mást is megtesznek és megtennének. Persze nyilván nem kell hagyni, hogy többszörös árért dolgozzanak, mint bárki más, de ha egy településen gyakorlattá válik, hogy a saját munkaerejét használja, akkor az a település életképes és önfenntartó. Ez egyben a fenntartható fejlődésnek is része.
Összefoglalva: ami kardinális kérdés számomra, az az idegenforgalom, a civilekkel való jó viszony és a Balaton, mint adottság mellett az alternatív programok megléte. A strand, a Soós-hegy és az Ezeréves csárda hasznosítása egy olyan háromszöget alkotna, ami felemelné ezt a települést.
– Köszönjük, hogy hasznos és érdekes gondolatait megosztotta a Balatonkenesei Hírlap olvasóival! Mindannyiunk nevében kívánjuk, hogy mielőbb megvalósuljanak.
Vasváry-Tóth Tibor
Balatonkenesei Hírlap XXIX. évfolyam 7. szám
