70. születésnapja alkalmából kerestük fel Balázs Pál atyát, Balatonkenese plébánosát. Szerényen és hálás szeretettel beszélt életéről – és a jelenkorról való véleményét is megtudhattuk.
– Pál atya, hogyan választotta a papi hivatást?
– Hosszan készültem rá. Az ember életében egyfajta egzisztenciális válságot jelent, amikor először rájön, hogy ezt szeretné; beleizzad, titkolja, nem meri megmondani, aztán lassan kiderül. Végül aztán megnyugvást hoz, mert utána beáll az ember, és tudatosan erre készül. Ezért mentem a piarista gimnáziumba, hogy erre a pályára készüljek. A gimnáziumban a hittanárunk szakkört szervezett. Mi kértük, diákok, akik egyházi pályára készültünk. – Viszonylag egyenes pályán haladtam, amit akkor furcsa módon megszakított a katonai szolgálat. Ez nem volt odáig szokásban. Ugyanakkor az is érdekes volt, hogy a hadseregben a tisztek nagyon tiszteltek bennünket. Bizonyos értelemben vargabetűnek számított a hivatásra való fölkészülésben, amire egy külső kényszer folytán kerültünk. Bizonyos értelemben mégis értékes kitérő volt, érdekes emberi kapcsolatokkal vegyesen.
– A család hogyan reagált atya hivatásválasztására?
– Az édesanyám örült – egyetlen vágya volt, hogy ha egyszer az akarok lenni, vagyis jó pap legyek. Édesapám tudomásul vette a döntést, aztán később, amikor látta, hogy komolyan vettem a választást, örült neki. A szüleim mellettem álltak.
– Hihetetlenül sokrétű egyházi szolgálatának melyek voltak a főbb állomásai?
– Legyen szabad ezt a választ azzal kezdenem, hogy a sokrétű megbízatások engem kerestek meg, mert eltelt egy csomó idő. Jó, álszerénynek sem kell lenni abban a tekintetben, hogy bizonyos feladatoknak meg kell tudni felelni, de hozzáteszem, hogy nem szabad az embernek ebben nagy érdemeket tulajdonítani magának, egyszerűen azért, mert nincs. Jönnek a különféle kihívások – nem szokványos pályám volt, hiszen mindössze egy évig voltam káplán, aztán mindjárt a püspök mellé kerültem, közérthető nyelven titkárnak; aztán teológiai tanár lettem. Ráadásul akkor voltam teológiai tanár Veszprémben, amikor az állam eltörölte a teológiai oktatást, államosította. Így kerültem Szegedre, inneni küldetéssel. Ezek nem szokványos dolgok. Az sem volt szokványos, hogy kiküldtek Rómába ösztöndíjjal, két évre. Ezeket az ember bizonyos értelemben megkapja, és mindig a konkrét feladatnak kell megfelelni. Ami részben öröm, részben pedig óriási felelősség. Mert néha egy csomó gonddal és munkával járnak.
– Ebben a mozgalmas életben akadtak olyan gátló tényezők, nehézségek, amelyeket nehéz volt átlépni? Miként tudott úrrá lenni rajtuk?
– Természetesen akadt jó pár ilyen. De megint nem kell ebben rendkívülit keresni: minden ember életében a gátló tényező részben ő maga. A belső dolgai. Mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy azt a pályát, amelyet elvállaltunk, amelyet tennünk kell, úgy érezzük, hogy csak x százalékban sikerül. Száz százalékig nem megy, mert saját magunk az első akadály, amit le kell küzdeni. Aztán vannak külső akadályok is. Szerintem ezek a legkevésbé fontosak, de kellemetlenek lehetnek. Az embert el akarják téríteni, megkérdőjelezni a munkáját. Fiatal voltam, amikor egy komoly váltás, külső dolog ért. Rómában az egyik professzor csóválta a fejét: hogy lehet ilyesmi? Azt mondtam az illetőnek: nagyon jó, ha egy fiatalember igazságtalan dolgokat kell elszenvedjen, mert megedződik. És ezt ma is vallom. Az igazságtalan dolgok elszenvedése, feldolgozása hihetetlen jó dolog. Kellemetlen, de érdemében, eredményére vonatkozóan, a jövőre nézve nagyon fontos. Egy család életében, egy házasságban is fontos: a kellemetlen, igazságtalan, kívülről jövő dolgokat fel kell tudni dolgozni. Ez általános emberi dolog.
– Ebben nagyon egyetértünk: ha túl könnyű élete van valakinek, könnyen veszi.
– A könnyű élet felfújja az embert. Azt szoktam mondani, hólyaggá teszi. Szép, nagy hólyaggá és értéktelenné. A régi közmondás szerint teher alatt nő a pálma. Ha nem tud valaki megfelelni, nem tudja feldolgozni, ami őt érte, az tovább bonyolítja a problémát.
– Milyen dolgokra emlékszik vissza szívesen? Mi okozza a legnagyobb örömöt?
– Megvallom, igazából a lelki dolgok jelentik az örömöt. Saját magam számára, a legbelső világom számára is, ha sikerül – nagyon egyszerűen kifejezve – jónak lenni. Az is nagy boldogság, amikor a tanítványaimon látom – legyenek itt Kenesén a kisiskolások, az elsőáldozók, bérmálkozók –, hogy lélekben csodálatosan alakulnak. Aztán a jegyesek, az öregek. Valamikor rendszeresen látogattam kilencven-száz év felettieket a betegágynál. Ezeknek az öreg, beteg embereknek az arcán sokszor csodálatos szépség ragyogott át az öregségen vagy a szenvedésen. Ezek jelentik az örömet. Nem a külső, látható dolgok. Óhatatlanul rengeteget kellett építkezni, letenni rengeteg dolgot. Ezek talmi dolgok, húsz év múlva újra kell kezdeni.
– Atya, a könyvei kapcsán megosztaná velünk, milyen írásai vannak?
– Az írásokat nem a publikációért csináltam, hanem mindig a konkrét kihívások miatt. Harmincnyolc éve főiskolai tanár vagyok, és negyvenöt éve végzem a papi szolgálatot. Ez azt jelenti, hogy nemcsak élő szóban vagy adminisztrációban, hanem írásban is szeretem kifejteni a gondolataimat, odatenni az emberek elé. Sok olyan dolog van, amit élő szóval nem érek el. Az írásban az emberek elolvashatják, magányukban, a csendjükben elgondolkodhatnak róla, és többet használok, mintha elmondanám. Persze az egyik nem semlegesíti a másikat, hanem inkább kiegészíti.
– Plébánosi tevékenységét Balatonkenesén, Akarattyán és Világoson végzi. Misézik, keresztel, jegyeseket, oktat, esket, temet. Építkezik, szerkeszti a plébániai tájékoztató füzeteket, szervezi a lelki gyakorlatokat. Részt vesz a kenesei, akarattyai adventi gyertyagyújtásokon. Honnan van ennyi energiája?
– Így felsorolva ez hihetetlenül sok, és még hozzá is tudnánk tenni. Mindezt lépésről lépésre végzi az ember. Hozzák a kalendárium, az év eseményei. Hozzák a feladatok, hogy itt most adott esetben egy templomot kell építeni, vagy renoválni, javítani valamit. Vagy éppenséggel egy embercsoporttal meghatározott feladata van az embernek. Tehát hozza az élet. Az a jó, amikor az ember a feladatoknak meg tud felelni. Nem bírom a nagyon elfoglalt embereket. Nem akarok bántani senkit, de a nagyon elfoglalt embereket nem lehet komolyan venni. Ő sosem fog rám érni, mindig mással lesz elfoglalva. Az az ember, aki viszont „ráér”, amikor megszólítom, mindjárt tud válaszolni és rendelkezésemre áll. Én ebben szerettem volna fejlődni, hogy a dolgokat minél hamarabb megoldjam, a kérdésekre válaszoljak. Kell egy rend – ezért van a fogadóóra, a fogadónap –, de nincs hivatalos óra. Bárki, bármikor jön, ha tudjuk fogadjuk. A jegyesek tudják, hogy a vasárnapi mise után itt vagyok és ráérek. Nem centizzük ki az időt, hanem lehetővé tesszük, hogy ráérjünk a feladatokra. Amikor sok tennivalóról beszélünk, mindig elszégyellem magam: ez így fölsorolva mázsás tehernek tűnik. Valójában a hegyet is lépésről lépésre másszák meg az emberek. Így voltam és vagyok a teendőimmel. Tényleg rengeteget lehetne még felsorolni, ám nem tartom olyan óriási dolognak, mert ha valaki nyitott, sokkal többet végezhet, mint aki nagyon akar valamit csinálni. Az az ember rengeteget elmulaszt.
– Ez a hasonlat Mária és Márta esete. – Világviszonylatban és sajnos hazánkban is csökken a vallást gyakorlók száma. Mi a véleménye apát úrnak, mi lehet az oka és hogyan lehetne ezen segíteni?
– Ezen sokat gondolkoztam azért is, mert morális szakos tanár vagyok. Miről van itt szó? Rájöttem, a hit mint olyan, egyáltalán nem csökken. Tudniillik a hit a legtöbb ember számára azt jelenti, hogy Isten létezik. Uram bocsá’, még az ateista is, mert ő is állandóan küszködik vele. Sőt, a Szentírás mondja, hogy a Sátánnak is van hite és mégis retteg. Ha van Isten, mit csináljak vele, hogyan viszonyuljak hozzá? A vallásosság valóban visszaszoruló képet mutat, de ez tulajdonképpen az ember krízise. A hit és a vallásosság között különbséget kell tenni. Az ember hihetetlen rossz helyzetbe került, ezért van krízisben a családi élet, a társadalmi élet és sorolhatnánk tovább. Sok ember hite nagyon apró, gyökértelen, magszerű hit, s ezzel még nem is tudnak élni. Nem keresik a megoldást. Ez a legnagyobb probléma. Ebből következik minden.
– Véleménye szerint mi lehet az oka az erőszakos cselekmények jelenkori felerősödésének?
– Mindannak, ami eddig elhangzott, a folytatásai az erőszakos cselekmények. Főleg, amikor vallási színezetet adnak neki. Semmi köze a valláshoz. Egy antivallásról van szó, amely álarc. Az illető vagy nem normális, vagy valamilyen furcsa elméletben gondolkodik, és ezekben a magatartásformákban saját butaságát, mégpedig a gonoszságát leplezi. Ad neki egy vallási színezetet. De megint mondom, ennek semmi köze a valláshoz. Egy komolyan vallásos emberben azonnal megszólal a lelkiismeret, ha agresszivitásról van szó. Igazán vallásos ember nem tud brutális lenni, mert megszólal a lelkiismerete és leállítja. Hadd mondjak egy érdekes hasonlatot! Magyarországon új börtönök létesítésére írt ki a kormányzat egy pályázatot. Száz önkormányzat pályázott, valahány megnyerte. Több százan jelentkeztek börtönőrnek. Megkérdezem: az a huszonöt-harmincezer ember, aki jelenleg börtönben van, a templomból került a börtönbe vagy máshonnan? Szerintem nem a vallásos emberek vannak a börtönben, bár börtönlelkészség működik, eltévelyedett emberek számára. Igen nehezen és igen keveseken látni, hogy egy tevékenység volt az, amiben elbukott. Nem a vallás készíti elő a bűnözés útját.
– Mint születésnapostól, szeretnénk megkérdezni, mit szeretne születésnapjára, milyen legyen a világ?
– Egy személyes dolgot hadd mondjak ezzel kapcsolatban. Két hete temettem el a húgomat.
– Őszintén sajnáljuk!
– Elgondolkodtam – hiszen hosszabb betegség után halt meg – az értékek a sorrendjén, skáláján. Elébb hozta számomra az örök értékek és az ideiglenes értékek közötti különbséget. Azokat, amiket mi nagy értéknek tartunk, világi értékek, legyen az bármi – mibe öltözzünk, mit együnk, mit tanuljunk, mit csináljunk. Ezek értékek, de ideiglenesek. A másik dolog az örök értékek kategóriája. Ezeket szintén itt éljük meg, legalábbis valamilyen formában: szeretet, szerelem, hűség, tisztelet, becsület, lelkiismeret, nyugalom, szépség. Sok érték van, melyet nem lehet sem pénzben, sem evilági értékben kifejezni, mégis felülmúlják a világi dolgokat.
Azt szeretném, ha lelkem mélyén az igazi értékeknek nagyon tudnék örülni. Ne keressem azokat, amelyek kétségkívül fontosak ebben a világban, de mégsem örökérvényűek. Maradjanak el a hiúságaikkal együtt. Ez óriási kérés, mert az emberben mindig ott van a kisördög: szeretné megragadni a pillanat szépségét, gazdagságát. Szeretném, ha az örök értékek közelebb kerülnének, és boldogságot adnának. És ezt kívánom másoknak is. Egy húszévesnek, aki előtt ott áll a világ, az értékek sorrendje elméleti. Ahogy múlik az idő, szülő majd nagyszülő lesz, nála is az örök értékeknek kell előtérbe kerülniük. Igazából akkor tud a környezetének, a fiatalabbaknak példát adni, ha ilyen értelemben beérik.
– Milyen jó tanáccsal tud szolgálni a jövő generációk számára, hogy az örök értékek beérjenek?
– Nagyon nehéz. Kétszeres nagybácsi vagyok én is, figyelem a mai generációkat. A húgom négy gyereke már bőségesen szülő korban van, negyven és ötven év között. Az ő nemzedékük teljesen más volt, mint az ő gyerekeik, a mostaniak. Ők képesek úgy leülni egy családi asztalhoz, hogy mindegyikük kezében ott a mobiltelefon, és mobilozik a barátjával, az asztalnál, akár karácsonykor. Az is elképzelhető, hogy a mellette ülővel mobilozik. Nekik nem lehet tanácsot adni. Lehet élni közöttük, de egyelőre nem figyelnek ránk. Előbb-utóbb kiürülnek, és amikor majd felkapják a fejüket, csak szeretni lehet őket. Ez nem azt jelenti, hogy jóváhagyom, amit csinálnak. Ha van, aki figyeli őket, szerencsések, mert a tablet és az okostelefon nem fogja. Csak gépek. – Konkrét tanácsot nem tudok adni, hogy ezt vagy azt csinálják. Csak az idősebb generációknak mondom – és ez már nemcsak az én korosztályom, hanem a tőlem egy generációval lejjebbi –, hogy próbáljanak lojálisak lenni. A lojális jelen esetben nem a jóváhagyást jelenti. Hanem hogy próbáljanak kicsit másként élni. Mutassanak a gyerekeknek más alternatívát is, mint a mobilt! Nem a technika ellen vagyok, az jó és értékes. De győzött a technika, maga alá temette az embert.
– Unokáimmal, Zsófival és Annával egy borús napon, amikor nem tudtunk mást csinálni, elmentünk megnézni a tájházat. Aztán a kultúrházba is betértünk, ahol egy festménykiállítást láttunk. Hazafelé leültünk a Katica fagyizó teraszán. Mellettünk, úgy két méterre egy pár ült, akik egymással chateltek. Zsófikám ette a fagyiját és figyelte őket. Egyszer csak megszólalt: „Mama! Ezek nem beszélgetnek egymással!” Mondom, tényleg. Zsófi tovább evett, majd újra megszólalt: „Ezek még mindig nyomják!” A fagyi elfogyott, de a szomszéd asztalnál a helyzet nem változott. Mikor indultunk, Zsófi nem állhatta szó nélkül. „Rómeó és Júlia nem szeretik egymást!” – Zsófi a hét éves agyával ezt meg tudta fogalmazni, habár ő is nagyon szereti nyomogatni a tabletjét. – A szülők esténként, amikor hazarohannak a munkából x órakor, és még ezt meg azt meg kell csinálni, nincs annyi idejük, hogy változtatni tudjanak.
– Nem az a probléma, hogy a modern világ modern technikát termel ki. A technikát használnunk kell, nem az eszközévé lennünk. Fordított a sorrend. Fordítva ülünk a lovon. Ma a szülő kicsi hatással van a gyerekre, mert a televízió, az iskola, de már az óvoda is befolyásosabb. A mikrotársadalom sokkal erősebb hatással van a gyerekekre, mint a szüleik, akik ráadásul nem is érnek rá. Az más kérdés, hogy lehet a gyerekeket bizonyos mederben tartani. Az unokaöcsémék megmondták a gyerekeiknek, mikor lehet tévét nézni. Lehetett, de nem mindig. Volt, amikor tanulni kellett. Egyszer bement a szobába, és a gyerekei tévét néztek akkor, amikor épp nem lehetett volna. Az unokaöcsém nem szólt semmit, odament a készülékhez, kihúzta, majd fogott egy ollót és elvágta a zsinórt. Utána szó nélkül kiment. Így vége lett a tévézésnek. Megmondta, hogy nem lehet. – A gyerekek egyébként megkapnak mindent, mert módjuk van rá. De van egy rend. Az egyikük szeretett volna valamit, arra gyűjtött úgy egy-két évvel ezelőtt. A húgom kérdezte, hát gyűjteni kell még rá? Nem, mondta az unokája, megvan a pénz, de apa azt mondta, most nem lehet, csak jövőre. Fel kell nőni hozzá.
– Ez lenne az igazi.
– Általában véve elmondhatom, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a generációval. Tudom, hogy a rájuk gyakorolt erős hatás nem kizárólag otthonról van, de hogy valamennyi hatása lehet a szülőknek is, az biztos. Vannak, akiket a szülők szabadjára engednek. Az nagyon nem jó.
– Nagyon sok szülő az iskolától, óvodától várja, hogy megnevelje a gyerekét.
– Ugyanakkor belebeszélnek az iskola ügyeibe. Ez nem működik. E téren is több komolyságra és rendre lenne szükség.
– Ebben is nagyon egyetértünk. De elkanyarodtunk a beszélgetés témájától, jövetelünk céljától. Köszönjük Pál atya közösségért végzett munkáját, a hitét, kitartását, és nagyon sok szeretettel gratulálunk hetvenedik születésnapján, valamint kicsit megkésve ahhoz is, hogy negyvenöt éve kezdte papi szolgálatát! Isten éltesse!
– Köszönöm szépen!
Sörédi Györgyné
Fotó: Vasváry-Tóth Tibor
XXIX. Évfolyam 9. szám
