„…közel van már elköltözésem ideje. A harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.
Most készen vár az igaz élet koronája, melyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét.” (Pál II. levele Timóteushoz 4,6-8)
Bayer Emil, Emil bácsi, lapunk állandó szerzője április 19-én délután, életének 98. évében örökre megpihent.
Emil bácsi nem volt született kenesei, csak néhány éve élt városunkban, mégis sokan megszerették, szívükbe zárták versei, történetei miatt, melyek Hírlapunk hasábjain megjelentek. Szavai, sorai őszinte, tiszta szeretettel, Istenben való mélységes hűséggel szóltak – és szólnak ezentúl is, mikor ő már az égi hazában, Teremtőjével van. Készült az útra, azt mondta, ez az ő korában már természetes. De nem sietett, bízott bizalmasában, az Úrban; ő tudja jól, minek mikor jön el az ideje.
Hírlapunk 2016. márciusi számában így mutatkozott be (2011-es írásának szavaival):
Bayer Emil költő, író, újságíró, 1919-ben született. Közgazdászként, pénzügyi vezetőként ment nyugdíjba, tanította is a szakmát hosszú időn át, de igazi szerelme mindig az írás volt.
Első verse tizenkét éves korában született, nevét nyomtatásban tizenhat évesen látta viszont először. Sok-sok verse mellett írt kisregényt, tucatnyi elbeszélést, és újságcikkei, interjúi nemcsak itthon, hanem külföldön is megjelentek.
És ír ma is, kilencvenkét évesen, míg azt Égi Gazdája engedi. Életfelfogása töretlenül, mindig keresztényszocialista volt, s az ma is.
Édesapjától négy szót, négy fogalmat örökölt: Hit, Remény, Szeretet és Alázat. Cselekedni képes Szeretet és Alázat Isten és emberek iránt, valamint a szakmai Alázat…
Fényképes újságírói igazolványára a pecsétet 1959-ben nyomták rá. Volt sportriporter és tiszteletbeli szerkesztő is, de az igazi területe ma is a versírás…
(Utószó Bayer Emil második verseskötetében, mely 2011 júniusában jelent meg.)
Egy héttel azelőtt beszéltünk, hogy elment volna. Májusra szánt verseit küldte el, s aggódott, az egyik talán túl bohém. Az is, hiszen ez a címe, A vén bohém – de Emil bácsisan bohém. Mégis kérte, napoljuk el ennek megjelentetését. Egy másik verset választott a küldött háromból – azt, amelyiket itt olvashatunk. Hangja – amely mindig bizonyította, hogy lehet erőtlen a test, ha a szellem teljes fényében ragyog és erősen munkálkodik – halknak tűnt. „Elfáradtam” – mondta, és valahová messzebb figyelt már, mint a beszélgetés. Készülődött.
Emil bácsi, kedves Nagypapa! Jó utat neked, és köszönjük a sok verset, amit itt hagytál!
XXX. Évfolyam 5. szám Krisztina
Bayer Emil: Az örök úton
Kisgyermek voltam
és kíváncsian kérdeztem:
Mondd hát
meg nekem,
kedves Apu:
mi a Keskeny Út,
Szoros Kapu?
De a választ
ekkor még
félig se
értettem.
Sok-sok év
telt el
és felnőtt
lettem,
míg a négy szó
fényét
megértettem.
Ma már fáradt
s öreg vagyok,
Keskeny Úton
lassan ballagok,
felettem szikráznak
csillagok.
De nem egyedül:
Jézus fogja
a kezem,
míg a Szoros Kapun át
célhoz érkezem…
(2008. január 3.)
