Mottó: „Árnyék mögött fény ragyog,
nagyobb mögött még nagyobb.
S amerre nézek, az vagyok.”
(Gyökössy Endre)
A szabadság témája egyike a legérdekesebb és legéletbevágóbb pszichológiai és lelkivezetési területeknek. A szabadságról álmodozva a legtöbben először a gátló külső akadályokra gondolunk, pedig saját életünk fel nem dolgozott negatív eseményei is komoly gátak lehetnek. Lehetetlen felnőni kudarcok, fájdalmak, lelki sebek nélkül. Ahogy járni tanulunk, néha elesünk; ahogy beszélni tanulunk, néha hibázunk és figyelmeztetnek minket; ahogy elkezdünk iskolába járni, pozitívan és negatívan is értékelnek minket; ahogy elkezdjük a környezetünket megismerni és barátokra lelni, lesznek olyanok, akik visszaélnek a bizalmunkkal. Ezek lelki sebekként jelentkeznek. Azért lelki, mert benső érzéseket okoznak, lényünk legmélyén hatnak, és azért sebek, mert ezek az érzések negatívak, szomorúsággal és fájdalommal telítettek. De ahogy a testünkön jelentkező sebeket, sérüléseket is kezeljük, megtisztítjuk, fertőtlenítjük, bekötözzük és kikíméljük a sérült testrészt, ugyanez a feladatunk a lelki sebekkel is. Amint a kezelt és gyógyult testi seb már nem lesz gátja az életünknek, ugyanez lesz a lelki sebbel. Meggyógyul, és már nem gátol, hanem értékes tapasztalattal gazdagít és erősít minket.
Persze ahogy vannak súlyos testi károkat okozó balesetek, vannak nagy lelki traumákat okozó események is. De amennyire lehet, kezeljük őket. 2001. szeptember 11-én egy sokak életét kioltó terrortámadás történt. A túlélőket nemcsak poszttraumás segítségterápiában részesítették, hanem közülük többen megbocsátás-terápián is részt vettek, hogy a bennük dúló tehetetlenség és gyűlölet érzését fel tudják dolgozni.
A lelki sebek kezelése nemcsak azért fontos, hogy jobban érezzük magunkat, hanem azért is, mert a lélek hat a testre. Az egészségpszichológia az a tudományág, amely ezt kutatja, és arra hívja fel a figyelmünket, hogy az erős érzelmek sejtszinten befolyásolják a test működését. Például kimutatták azt, hogy a fel nem dolgozott harag, annak újbóli és újbóli átélése megakadályozza, hogy a szívkoszorúerek ellazultan átengedjék a megfelelő vérmennyiséget, és ennek hosszú távon való fennmaradása szívizomelhalást idézhet elő.
A pozitív pszichológia sok támpontot ad nekünk a megbocsátás témájában. Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, a pszichológiatudomány kandidátusa több előadást tartott és könyvet jelentetett meg ebben a témában, most tőle idézném, mit nem tekintünk megbocsátásnak. A megbocsátás nem azonos a megkegyelmezéssel, mert az a kegyelmet gyakorló fölényhelyzetéből fakad. „A megbocsátás nem azonos az elnézéssel, mert az inkább igazolja a tettet. A megbocsátás nem azonos a mentség keresésével, mert annak eredménye inkább a felmentés lenne. A megbocsátás nem azonos a »felejtsük el« hozzáállással, ahol minden marad a régiben, mert akkor nem akarunk szembenézni a megtörtént eseményekkel. A megbocsátás a bennünk lévő harag, indulat, fájdalom elengedése, feloldása.” – Könnyű ezt így leírni, míg a való életben ez időt igénylő, komoly lelki munkát jelent. A megbocsátás első lépése egy akarati döntés, amikor elhatározom, hogy meg akarok bocsátani, de következik a második lépés, az érzelmi hullámok és indulatok kezelése, amelyre érdemes bőven időt szánni.
A megbocsátásról Pál Feri atya, római katolikus pap, mentálhigiénés szakember is tartott előadásokat. Az egyik alkalommal a megbocsátás mélységéről és mértékéről tanított. Pál Feri szerint a személyiségfejlődés első szintjén azt tanulja meg az ember, hogy a rosszal semmit sem lehet kezdeni, ezért a rossz kerüljön el tőlem, így a másik embert vádolom baj esetén. A kép fekete és fehér. Mint amikor a kisgyerek eltöri az asztali vázát és az asztalt tartja hibásnak. A másik a hibás, én az ártatlan. A másik a rossz, én az áldozat. Ha már a személyiségfejlődésben előrébb járok és lelkileg is erősebb vagyok, akkor a kép árnyaltabb lesz. Én is egyszerre vagyok jó és vannak rossz dolgaim, és a másik ember is egyszerre jó és vannak rossz dolgai. A személyiségfejlődés harmadik szintjén már képes vagyok önmagamat és másikat is egyszerre látni tettesnek és áldozatnak, aktív félnek az eseményekben. Képes vagyok arra, hogy átlássam: a másik ember is szenvedett el bántásokat élete során, amelyek hatottak rá és befolyásolták a viselkedését. Talán sokkal több nehéz helyzeten ment át, mint ahogy én gondolnám. Ezért küzdök azért, hogy ne ítéljem el őt és küzdök azért is, hogy az engem ért fájdalmat el tudjam engedni.
A Miatyánkban azt kérjük Istentől: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Buddha azt tanítja, „haragod a tenyeredben tartott parázs, téged éget, csak önmagadat pusztítod vele”; a népi mondás arra figyelmeztet, „ne menjen le nap a te haragoddal”. Bármelyikkel is értünk egyet, fogadjuk meg a tanácsot. Érdemes.
M. Teréz nővér
