Mottó: A szabadság azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami van, és megbocsátunk magunknak, megnyitjuk a szívünket, hogy felfedezhessük a jelenben létező csodákat.”
(Dr. Edith Eva Eger)
Ha manapság végignézzük a moziműsorok vagy a tévéműsorok kínálatát, hemzsegnek az akciófilmektől, ahol a főhősök néhány vagy igenis sok embert sebesítenek vagy ölnek meg. Érdekes lenne egy statisztikát összeállítani, hogy egy-egy híres akcióhős hány embert ölt meg a színészi munkája során! Nemrég olvastam egy ilyen gyűjteményt, ahol Sylvester Stallone 19 akciófilmjében közel 500 emberi halált számoltak meg, vagy nézhetjük Arnold Schwarzenegger 20 akciófilmjét is, ahol több mint 500 ember halt meg. A filmekben persze nem mutatják be, hogy főhősök sokat érzelgősködnének a megölt emberek miatt, míg a valóság lényegesen más. Valójában az igazi harcokban az igazi katonák gyakran okozói (vagy elszenvedői) emberi sebesüléssel vagy halállal kapcsolatos traumáknak, és ennek a pszichológiai terhelésnek külön neve is van, PTSD, poszttraumás stresszbetegség. Különféle szakoldalak is foglalkoznak vele, például a https://www.ptsd.va.gov/. Hiába akarják a katonák elfelejteni, hogy máshol mit tettek, próbálják áttolni másokra a felelősséget, mondván, hogy parancsra cselekedtek, az emberi psziché nem felejt. Először a szorongás jelentkezik, utána más tünetek is; nem tud aludni, egyre agresszívebb a viselkedése, nem tud kapcsolatot teremteni…
Persze a legtöbb embernek nem a gyilkosság élményével kell megküzdeni, de sokan szembesülünk azzal, hogy életünk során megbántunk másokat. Egy iskolás is tudja, hogy mennyire fáj, ha barátjával összevesztek és már nem ülnek egymás mellett az órán. Egy sofőr is tudja, hogy egy véletlen baleset tud álmatlan éjszakákat okozni. Egy családi veszekedés sem múlik el nyomtalanul.
Dr. Szondy Máté klinikai szakpszichológus, családterapeuta, kutató: Hogyan tudnék továbblépni? A bosszú és a megbocsátás pszichológiája című könyvében arról ír, hogy miért nehéz megbocsátani magunknak? Több szempontot ad végiggondolásra. Az első szerint azért nehéz az önmegbocsátás, mert ilyenkor két szerep ütközik bennünk, hiszen az elkövető és a megbocsátó is én vagyok. Ilyenkor jönnek azok a gondolatok, hogy bár én követtem el, de ő megérdemelte, ő kezdte! A második szempont arra hívja fel a figyelmet, hogy a bűntudat elől nem tudunk menekülni, mert hiába nem találkozunk azzal, akit megbántottunk, a lelkiismeretünk nem felejt. Nem tudjuk az élményt simán a szőnyeg alá söpörni. A harmadik szempont szerint, az elménk annyira nem felejt, hogy korábbi hibáinkat, fájó emlékeinket is megőrzi, és amikor most elkövetünk valamit, az élmény aktiválja a korábbi hasonló rossz emlékeket is, melyek így fokozottan negatív érzést okoznak. A negyedik szempont arról szól, hogy súlyos bűn elkövetése esetén az élmény beépülhet az önmagunkról alkotott képbe, és azt negatívan módosítja.
Everett Worthington az önmegbocsátáshoz való viszony alapján több embertípust különböztet meg. Vannak olyan emberek, akik nem igazán ismerik el a hibáikat, ritkán éreznek bűntudatot, általában a másik a hibás és ők az ártatlanok, akik megtettek mindent adott esetben. Ők a „nem önhibáztatók”. Az ő ellentétük a „fokozottan önhibáztatók”. Ők azok, akik a legkisebb hiba miatt is, sőt a másik hibája miatt is magukat teszik felelőssé. A harmadik típus a kettő között van, ők a „bűntudatos önmegbocsátók”. Ők felismerik a hibájukat, érzik a bűntudatot is, de csak azért, amiért valóban felelősek, és mindent megtesznek, hogy túljussanak rajta.
Legnehezebb megbocsátani önmagunknak akkor, ha akit úgy érezzük, hogy megbántottunk, már meghalt. Már nem tudunk elé állni és bocsánatot kérni. Már nem tudjuk jóvátenni. Már nem tudjuk megölelni egymást. Pedig amíg nem bocsátunk meg önmagunknak egy múltbeli eseményért, szinte leláncolva élünk az adott emlék mellett. A bánat bezártságában élünk. A megbocsátás ilyenkor az a benső döntés, hogy feladjuk a vágyunkat arra, hogy bárcsak másként történt volna meg, és elfogadjuk múltunkat és a jelenlegi életünket. Ez nem azt jelenti, hogy örülünk annak, ami történt, vagy elfogadhatónak tartjuk. Hanem azt jelenti, hogy nem engedjük meg, hogy a múltbeli esemény tönkretegye az életünket. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de azt, hogy a jelent hogyan éljük meg, azt igen!
Halottak napja van novemberben. Lehet, hogy vannak még nem lezárt, meg nem megbocsátott események az életünkben. Ha most kimegyünk a temetőbe, gyújtsunk egy gyertyát, kérjünk bocsánatot az eltávozott rokontól, ismerőstől, ha szükségét érezzük, és döntsünk a jelen mellett. Legyünk szabadok!
M. Teréz nővér
