75 éves lenne Flink Kornél
Október 20-án lenne hetvenöt éves Flink Kornél, aki a rendszerváltás idején, 1990-ben újraindította a 20. század elején 1913-ban, egyszer már életre hívott Balatonkenesei Hírlapot. Sajnos mindössze néhány éve adatott Kornélnak, hogy a lapot és Kenese kulturális életét szervezze. Emlékező beszélgetésre kerestük fel feleségét, Zsuzsát és lányát, Alexandrát. – A beszélgetést Sörédi Györgyné volt polgármester és Vasváry-Tóth Tibor szerkesztő készítette.
Most, 2017-ben Zsuzsa lakásában vagyunk, egy nyár végi délutánon. Körbeüljük a hangulatos nappali kis dohányzóasztalát, és hamarosan előkerülnek a fényképek is.
– Zsuzsa, mit tudhatunk férjed, Kornél családjáról?
– A szülei Berhidán éltek. Édesapja állatorvos volt, a háború után B listás „tengődő”. Édesanyja tanítónő; sokan hosszú ideig szeretettel emlékeztek rá falujukban. Az 1985-ös földrengés után lebontották a „Kisiskolát” a tanítólakással együtt, ő pedig Győrbe, Marikához, Kornél lánytestvéréhez költözött. Édesanyjának még meg kellett élnie Kornél halálát, miatta kerültek Kornél hamvai a győri Szent Imre templomba. Egyébként is a győri kórházban halt meg. Oda ment be kezeltetni magát, de már későn. Sokáig titkolta, hogy nem érzi jól magát, csak kedve elborulása jelezte azt – utólag már rájöttem–, de mi, én és a barátai sem vettük észre, hogy segítségre szorul. Így azután az, aki mindig kész volt mások gondjaival törődni, saját nagy bajában egyedül maradt. Talán ő is úgy érezte, ez a férfimódi, de ennek ára volt: még alig múlt: 55 éves, mikor el kellett mennie.
– Milyen volt a családi életetek?
– Unalmas nem, az biztos. Mindketten a Peremartoni Vegyipari Vállalatnál dolgoztunk, az irodalmi érdeklődésünk hozott össze bennünket. Szabadidőnkben író-költő-olvasó találkozó és hasonló programok megszervezésén fáradoztunk, azután 1969. ő-szén összeházasodtunk. Kenesén a tsz kínált lakásépítési lehetőséget. Ebbe beszálltunk, s ennek révén lettünk kenesei lakosok. A helyiek megfogalmazásában: „Zsíroskenyeres, lakótelepi gyüttmentek”. Ebből a simán mindenkire ráaggatott státuszból csinált Kornél önmagából Kenesét szerető, érte tenni akaró embert. A keneseiek többségéből pedig őt „igazi” keneseinek elfogadót. Keneseiek lettünk és azok is maradtunk. Csak 2005-ben, amikor nyugdíjba mentem, jöttünk át Almádiba.
– Mik voltak életének mozgatórugói, sarkpontjai? Mit tartott értéknek, fontosnak?
– Az embereket szerette, és nagyon kíváncsi volt rájuk. Elképesztően sok ismerőse volt, és néhány jó barátja. Olyan barátok, akik Kornél halálakor nekem is támaszul szolgáltak. Kornél imádott emberek között lenni, pezsegni, mások problémájának megoldásában segíteni. Nem is kellett kérni: ha észrevette, hogy valaki bajban van, már segítségére sietett.
– Milyen csillagjegy alatt született Flink Kornél? – Mérleg volt, a hallottak alap-
ján ez nem vitás.
– Aki ismerte, sze-rette. Aki nem szerette, az nagyon nem szerette. De nem volt közömbös az emberek számára. Volt, aki azért nem kedvelte, mert úgy érezte, akkor is segíteni akar, ha nem kérik rá. Rosszat soha, senkinek nem akart. Ha a kertész növényei vol-tak fagyveszélyben, – nem lévén tüzelőanyag –, akkor ebben intézkedett. Ha a kamion télen elakadt az akarattyai emelkedőn, akkor az olasz sofőr a mi nappalinkban aludt. Lehetne sorolni sokáig a példákat. A szívügye azonban a művészek pártolása, pátyolgatása volt. Rengeteg kiállítással, más bemutatkozási lehetőségek szervezésével egyengette sokak nehéz indulását. Talán kicsit pótlék volt ez a számára, mert művészlélek volt ő maga is, annak ellenére, hogy lemondott a vágyott színész pályáról. Azt mondta: a legnagyobbak közé nem fér be, százhuszonegyedik pedig nem akar lenni. Így azután jött számára a prózai vegyipar, majd a lakásszerzés érdekében a tsz-munka. Mivel én nemcsak a felesége, de a Balatonkenesei Hírlap révén munkatársa is voltam, nagyon jól ismertem.
– De nem tudott elszakadni a számára fontos irodalomtól, művészetektől.
– Nem. A versmondással – amellyel középiskolás korában Helikon győzelmeket zsebelt be – munkája mellett sem hagyott fel. Néha, egy-egy alkalommal pódiumra állt verselni. Végül aztán csak kibújt a szög a zsákból. Amikor lehetősége adódott, elment újságíróképzőbe. Amikor már mint újságíró kezdett tevékenykedni, közelebb került az érdeklődési köréhez. Előbb a Veszprémi Napló munkatársa lett, majd Budapesten kóstolt bele néhány, a rendszerváltás környékén hirtelen megalakuló, majd ugyanolyan gyorsan megszűnő lap életébe. Végül 1989-ben megalapította lapkiadói vállalkozásunkat, amelyhez én a nevemet és az adminisztrációs munkámat adtam, Kornél pedig megszervezte – kis túlzással élve – fél Veszprém megye önkormányzati havi lapjainak kiadását. Ezek sorában volt, de nem csak ezek egyike, hanem a szíve közepe a „zöld újság”, Kenese lapja. A Kenesei Hírlap.
– Szandra, te mire emlékszel édesapáddal kapcsolatban?
– Velem nagyon engedékeny volt, de ami a legfontosabb, mindig lehetett rá számítani. A jelenléte nagyon nagy biztonságot nyújtott. Következetes volt, de velem nem. Ha valamiről úgy gondoltam, az jó, ezer százalékban mellém állt. Ám ha másnap úgy éreztem, hogy mégse tetszik a dolog, akkor egy pillanat alatt megfordította ő is a véleményét.
– Azért jobb ez így, mint egy szigorú szülővel…
– Igen. Én is így nevelem a gyerekeimet. Nem vagyok következetes, de mégis szeretetben és biztonságban élnek. Szerintem ez a legfontosabb. A szülő feladata, hogy bármi van, kitartson a gyerekek mellett.
– Mekkorák a gyerekeid?
– Levente húsz éves lesz, Domonkos pedig tizenhat. Apu várta Leventét nagyon, mert tudta, hogy jön, de sajnos már nem érte meg az érkeztét. A fiúknak ez nagy veszteség, hogy nem ismerhetik a nagypapájukat.
– Zsuzsa, hogyan vágtatok bele a lapkészítésbe?
– Amikor jöttek a választások, Kornél hamar megtapasztalta annak hátulütőjét is. Sorra szűntek meg a munkát adó lapok, viszont új, akkor hihetetlennek tűnő lehetőségek is nyíltak a rendszerváltás folyamatában. Mint például hogy magánember legálisan adhat ki sajtóterméket. Megszervezte a lapkiadó vállalkozást. Bennünk volt, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Félelmetesnek tűnt a dolog: ilyesmit szabad? Nem is hittük. Gondoltuk, a rendszer majd visszavág ezért. Így – egy esetleges visszarendeződéskor kisebb kockázatnak gondoltuk – az én nevemre váltottuk ki az engedélyt.
– Több munkája is volt ekkoriban?
– Hogyne. Mint főállású újságíró, a budapesti Szövetkezeti Életnél dolgozott. De a Budapesti Hűtőipari Szövetség lapját is ő szerkesztette és egyházi lapokban publikált.
– A könyvkiadásban nem volt érdekelt? Ekkora tapasztalattal?
– Önállóan könyvet nem adott ki, de több kötet kiadásán dolgozott. Szerkesztett, ajánlást írt.
– Hogyan oszlott meg köztetek a munka?
– Az érdemi részét Kornél végezte. Én, aki akkoriban adminisztrátorként dolgoztam, a Kiadója lettem. Kornél felismerte, hogy a frissen alakult önkormányzatoknak és a településeken élő embereknek igénye lett saját újságra, de a háttér eleinte nem volt meg hozzá. Szívesen vették, mikor felajánlotta a lapok szakmai és technikai kivitelezését. Így Kornél készítette nemcsak Kenese, hanem Fűzfő, Alsóörs, Felsőörs és Világos lapját is. Egyházi újságokat is csinált, Baranya megyében. Készített lapot Papkeszinek, Hajmáskérnek, Litérnek is. Majd a fél megye lapjait ő adta ki. Amikor meghalt, hat vagy hét lap maradt rám, amelyeken dolgoznom kellett. Kenese lapjának kiadását adtam először vissza az önkormányzatnak. Utoljára Alsóörs és Felsőörs újságját.
– Azért a Kenesei Hírlap volt számára az első.
– Természetesen. Elsők között foglalkozott a Kenesei Hírlappal, felkutatta az első, 1913-as megjelenés körülményeit. Nagyon kötődött Keneséhez, sok barát-ja volt itt. Megkereste a falu kulcsembereit, s az akkori polgármester, Kürthy Lajos támogatásával hamarosan újra megjelent a Kenesei Hírlap. A rendszerváltáskor indult a lap, amely az első volt a környező települések hasonló lapjai között. Az önkormányzat megrendelésére készült, mi voltunk a kivitelezők. A megjelenéshez a falu biztosította az anyagi fedezetet.
– Nagy lökés és perdöntő mozzanat volt, hogy Kenesének egy olyan, tapasztalatokkal és szerkesztői ismeretekkel rendelkező ember adatott, mint Flink Kornél.
– Nagyon szerette, amit csinált. Akár az újság volt az, akár a kultúrházi munka. Szerette a közösséget, amelyben élt: nem tudta különválasztani a munkáját és a családi életét. Természetes volt neki, hogy hazahozta az éppen aktuális művészvendégét.
– Miképpen zajlott az újság terjesztése?
– Eleinte úgy gondoltuk, valami jelképes összeget kérni kell a lapért, mert érték. Az eladásból származó bevétel persze messze nem fedezte a lap kiadásának költségeit. Ráadásul rengeteg adminisztráció és gond járt vele, végül az önkormányzat és Kornél úgy döntött, menjen a lap ingyen. Ekkorra kiderült, hogy a lakosság körében nemcsak papírértéke van az újságnak, hanem tényleg igénylik. Örültek, hogy a település életéről tájékozódhatnak – akkor még országosan sem volt sok újság.
– A Balatonkenesei Hírlapot mindenki zöld újságnak hívta. Így is keresték: Megjött már a zöld újság?
– Hogy mit harcolt azért Kornél! Volt idő, amikor elfogyott a zöld papír. Megmozgatott mindent, nehogy a zöld újság véletlenül más színű papíron jelenjen meg. Akkorra ez már hagyománynak számított.
– Milyen volt Kornél kapcsolata a település vezetésével?
– Jó. Ha a szokásos nyolc oldal helyett egy-egy hónapban tizenkét oldalon szerettük volna megjelentetni az újságot – mert erre mindig külön engedélyt kellett kérni –, el tudta intézni. De többnyire rendkívül nehéz volt. Mindkét polgármesterrel, Kürthy Lajossal és Kuti Csabával is jó volt a viszonya. Csaba személyes jó barátja volt. Napi szintű kapcsolatban álltak. Kornél Kürthy Lajos polgármestersége idején került a kultúrházba.
– A hamiskás mosolyára emlékszem még mindig élénken. Soha nem láttam elkeseredettnek, alapvetően életvidám ember volt. Nagyszerűen lehetett vele beszélgetni. Sok témáról rendelkezett ismerettel, érdekelték az emberek és a világ dolgai.
– A magánéletében és a barátaival is sokat és nagy kedvvel beszélgetett. Idegenekkel is hamar megtalálta a közös hangot.
– Hogyan fejeződött be számotokra, számodra a kenesei újsággal való munka?
– Amikor Kornél meghalt, a vállalkozás megmaradt a nevemen. Hat vagy hét lap volt akkoriban a kezünk alatt. Kornél szervezőmunkájának köszönhetően addigra olajozottan ment minden. 1998 áprilisában halt meg, de az előző év decemberének elejétől már kórházban volt és onnan irányított engem, az újság készítési munkálatait. Az utolsó lapszám, amit elkészített, az 1998. április 15-i megjelenés volt. 14-én halt meg. Előző nap, 13-án voltam nála Győrben, s haragudott, hogy nem vittem el a friss lapszámot. Be kellett volna mennem érte a nyomdába, Veszprémbe, úgy indulni Győrbe. Nem volt időm, így az utolsó hírlapot sajnos már nem láthatta. Volt annyi rutinom, hogy folytassam az újság készítését. A nyomdai előkészítést, a technikai kivitelezést rendeztem. Mindez nem valósulhatott volna meg, ha a munkatársai fel nem vállalják, hogy csináljuk tovább. Kornél munkáját teljesen átvette Márkus Zoli. Később Marianna (Győrfi H. Marianna) lett a kultúrházvezető, s részéről felmerült az igény, hogy tudná és szeretné készíteni a lapot. Akkor adtam át az önkormányzatnak végleg. A jogfolytonosság megvan a mai napig.
Sörédi Györgyné
Vasváry-Tóth Tibor
Taródi Flink Kornél 1942. október 20-án született Veszprémben. 1998. április 14-én, a győri kórházban halt meg. Győrben temették el, hamvai a Szent Imre templomban vannak.
Amikor a Kornél családjával való beszélgetésre készültünk, sok vele kapcsolatos emlék az eszembe jutott. Például mindjárt a kenesei hírlap indítása. A „Zöld Újság” – így hívtuk akkoriban a Balatonkenesei Hírlapot, mert zöld papírra íródott – újjászervezésekor Kornél egyenként felkeresett mindenkit, köztük engem is, hogy szívesen venné, ha ilyen-olyan témában számíthatna az írásainkra. Kérését akceptáltam, írtam én is. Az írás megjelenése után az újságírás fejében pénzt hozott a postás. Így próbálta aktivizálni az újságcikkek íróit. Később a „apanázs” lassan elmaradt, de a cikkek írói továbbra sem lankadtak.
Aztán felidéztem mást is. Férjem annak idején a Falugondnokságnál dolgozott, néhai Orbán József vezetése alatt. Feladata volt többek között a települési ünnepségek előkészítésének biztosítása. Kornéllal, aki ez időben a Kultúrház igazgatója volt, napi munkakapcsolatban állt. Bármilyen alkalomról volt szó, nem írogattak egymásnak, hanem Kornél magához hívta, leültette, s így szólt: „Na, jóbarát, beszéljük meg, hogy legyen!” Aztán papírra vetették, mikor, kik mit csináljanak, s úgy volt. Férjem szerint Kornél jó kedvvel, pontosan és nyugodtan végezte munkáját, s ezt sugározta munkatársai felé is. Hamiskás mosolyával derűt, vidámságot varázsolt maga köré.
Sokakat, így engem is megragadott életigenlése, vidámsága. Felejthetetlen emlék marad, hogy egyszer Kornéllal és férjemmel, Gyurival, hazavittük Kornél újságíró barátját, Márkus Zoltánt egy nyári estén a hátsó utakon, Csajágra. Világolt a Hold, még csicseregtek a fészkükre szálló madarak, a mezőről friss szénaillatot hozott a szellő, és kérésére szívesen végignótáztuk az utat. – Kornél jókedvű, hangulatos ember volt.
Sörédi Györgyné
XXIX. Évfolyam 10. szám
