A napokban egy érdekes televíziós beszélgetést hallottam. A téma az anyaság volt, több meghívott vendég ült a stúdióban. Éppen egy idősebb hölgy beszélt: Tóthné Perei Márta. Arról mesélt, hogy 2015-ben megkapta a Richter Aranyanyu Díját. Számtalan díjat ismerünk, melyek nagyon fontosak, hiszen rámutatnak olyan helyzetekre, amelyekben valaki a hétköznapin túlmutatót vitt véghez. De vannak olyan tettek, amelyek a nyilvánosság előtt kevésbé láthatóak. Kevésbé, vagy egyáltalán nem. Az Aranyanyu Díj csak nőknek szól, és célja immár nyolcadik éve, hogy olyan segítő foglalkozású nőket kutasson fel, mutasson be és díjazzon, akik minden nap bizonyítják különleges erejüket, kiválóságukat. Az Aranyanyu Díjra négy kategóriában várják a jelöléseket: pedagógus, egészségügyi szakdolgozó, orvosnő, illetve szociális területen dolgozó. A díjat olyan nőknek ítélik oda, akik klasszikus, női segítő szakmákban dolgoznak, és munkájuk nélkülözhetetlen, mégis csekély anyagi és erkölcsi elismerésben van részük. Mondhatjuk, ezzel a díjjal pozitív társadalmi változást akarnak elindítani, ezért köztünk élő hősnőket keresnek évről évre, akik naponta sokat tesznek családjukért és minden emberért.
Tóthné Perei Márta életét egy tizenöt évvel ezelőtti telefonhívás változtatta meg. Nem volt kérdés számára, hogy magukhoz veszik testvére hirtelen, tragikus körülmények között árván maradt öt gyermekét. Könyvelői állását feladva nevelőszülőként vállalta a gyerekek nevelését. Bár a gyerekek testileg és lelkileg is sok viszontagságon mentek keresztül, Márta és férje mindig annak szellemében segítettek feldolgozni nekik a történteket, hogy szeretettel emlékezhessenek szüleikre. A gyerekek „Maminak” köszönhetően boldog családot tudhatnak magukénak, soha semmiben nem szenvedtek hiányt. Bár saját gyereke nem született, Márta úgy érzi, ennél több szeretetet másnak sem tudna adni. A legnagyobb lány volt az ötletgazda, hogy Mamit jelöljék a díjra. A gyerekek úgy gondolták, így tudják méltó módon kifejezni azt a hálát, amit nevelőanyjuk iránt éreznek.
Ez egy nagyon szép történet a hétköznapokból. De most racionálisan gondoljuk végig, miről is szól anyának lenni. Sokszor le kell mondani arról, ami neki jó – valaki másért. Aki gyereket vállal, lemond a karrierről, nem valósítja meg szakmai álmait. A babavárás sem mindenkinek kellemes, sok nő elveszíti csinos alakját a babvárás alatt, és van, aki soha többé nem nyeri vissza azt. De az igazi lemondás még csak ezután kezdődik: az anya lemond a felhőtlen éjszakai nyugalmáról. Saját maga kényelme helyett egy másik emberi lény szükségleteit lesi. Alkatától függően többet vagy kevesebbet aggódik a gyermeke miatt. Mennyit eszik?! Mennyit alszik?! Jól fejlődik-e?! Hogyan állja meg a helyét bölcsiben, oviban, iskolában, egyetemen, munkában… Egy anya főz, mos, takarít, ad, félt, és mindenek felett: szeret. Ő tanít járni, vele lehet megcsinálni a házi feladatot, neki lehet elsírni, hogy ki bántott és hol fáj, ő ad tanácsot és ő egyengeti az életünk útját – még felnőttként is. És mindezt önzetlenül teszi. Az anya – csoda. Csoda, hogy vannak olyanok, akik vállalják a szülői hivatást egy olyan világban, ahol sokaknak csak önmaga a fontos, a saját terveinek, céljainak megvalósulása és a saját boldogsága.
Az anyai szeretet – Isten szeretetének képe. Egy csepp Isten szeretetéből. Önzetlenül szeretni, önmagát feladni a másik boldogságáért – isteni tulajdonság. Gondoljunk sokat az édesanyánkra! Köszönjük meg azt a sok áldozatot, a-mit értünk hozott, és tesz mind a mai napig.
Az én édesanyám lelkében és hitében erős asszony volt. Már sok éve, hogy földi útja véget ért, de tőle tanultam meg, hogy milyen méltósággal lehet viselni az élet nehézségeit. Sosem volt velem elfogult, kioktató, vagy éppen mindent megengedő. Sokszor csak figyelt. Igazából sosem adott direkt tanácsokat, leginkább bízott bennem. Nem tudom, hogy te, kedves olvasó, mikor beszélgettél utoljára úgy igazán édesanyáddal? Olyan egyszerű beszélgetésekre gondolok, amikor nem ügyekről, nem a napról, nem jelenségekről, hanem a lényegről folyt a szó. Az életről meg érzésekről; arról, hogy ki hogy van. Mikor kérdezted meg utoljára édesanyádat, hogy épp mi nyomja a szívét, vagy mi feszíti belülről? Most egy gondolatbeli beszélgetésre hívlak. Figyeld csak a szavakat, ahogy egy szerető édesanya bölcsen taníthatja felnőtt gyermekét a délutáni konyhaasztal mellett üldögélve. „Jönnek majd események. Kudarc ér, hatalmas. Akkor majd úgy fogod érezni, hogy semmire se vagy jó. Hogy kevés vagy mindenhez, és nem is érdemes már semmibe se belefogni. Jönnek majd emberek, akiknek nem kellesz. Akik lemondanak rólad, vagy egyáltalán tudomást sem vesznek rólad, pedig te elismerést vagy szeretet vársz tőlük. Jönnek majd olyan időszakok, amikor látszólag minden rendben van, de valamiért mégis szomorú vagy, félsz, szorongsz, és nem érted, honnan jön. Ez az érzés, a Világfájdalom. Egyszer csak megszáll, és nem tudsz vele mit kezdeni. Hosszú távon biztosan jönnek majd események, amikor senki sem hibázott, mégis minden összeomlik. Egészen biztosan lesz betegség és tragédia. A körülményeket nem változtathatod meg. Dolgok történnek, ilyenek is, olyanok is. De tudnod kell, hogy hogyan viselj mindent méltósággal! Ilyenkor hozhatsz jó döntéseket: hogy nem állsz bosszút, hogy nem ügyeskedsz, akkor sem, amikor borulnak a dolgok. Jó döntés, ha te tisztán játszol, és vállalod a következményeket. És nem hibáztatsz senkit, főként magadat nem. Felismerheted mások bukdácsolásait, és segíthetsz egy mosollyal, hogy ez is csak egy próbajáték, itt még senki sem sérül. Elfogadhatod a másikat. Nem eltűréssel, nem elviseléssel. Nem viharral, nem erőltetett nyári napsütésként. Inkább, mint a tavaszi hajnal – halványan, erőtlenül, de szépen és tiszteletre méltóan. Hálát adhatsz Istennek. Mert Ő a tervét és a te életedet továbbra is formálja. És Ő nem okoz csalódást. Lehet, hogy a saját reményeidben csalódsz néha, de az csak „földiekkel játszó égi tünemény”. Ő eltervezte már, és végzi. Te csak bízzál!” Szerintem valami ilyesféle egy igazi, délutáni, kávézós beszélgetés édesanya és gyermeke között. Mert az édesanyák, Tóthné Perei Mártát idézve: „Nem tudnak mást, csak szeretni és gyermekeik mellett állni.” Igen, mindannyian tudjuk az édesanyák csodálatos lények!
XXX. Évfolyam 5. szám M. Erzsébet nővér
