A kenesei orvosi rendelő épületét látni mindig jó volt, emlékeket ébresztett azokból az évekből, amelyeket ott töltöttem.
A mostani megszépülése, korszerűbbé válása elismeréseket ébreszt bennem. Elismerés illeti azt, aki igényelte, aki jóváhagyta; azokat, akik anyagilag fedezték és akik kivitelezték. Kívánom, hogy a jövőben ott dolgozó orvosok, egészségügyi dolgozók érezzék jól magukat és szívesen, eredményesen dolgozzanak a keneseiek problémáinak megoldásán!
Ez az épület volt negyvenhat éven keresztül a férjem otthona és munkahelye. Nem volt könnyű feladata, de ő vállalta és igyekezett teljesíteni. Több mint harminc éven keresztül Akarattya is hozzá tartozott. Ez nagy terület volt, amit jó közlekedési eszközök nélkül kellett ellátni. Akarattyára és Kenese távoli helyeire egy bérelt lovas kocsival – télen szánnal – járt. A bicikli megjelenése már előnyt jelentett, a kis motor meg többet, de még könnyebb lett a helyzet 1960-ban, amikor sikerült vennünk egy használt Zsigulit. Ez volt Kenesén a második autó. Együtt tanultunk vezetni, együtt vizsgáztunk, majd felváltva vezettünk. Kenesén én voltam az első női vezető, most pedig a legöregebb női vezető vagyok. A következő években már kialakult a lehetőség új autó vásárlására, ezzel éltünk, s megszánt a probléma a betegek elérésében.
A fűtést az egész épületben sokáig csak kályhákkal oldottuk meg. A rendelőben egy vaskályha adta a meleget, ha folyamatosan raktuk rá a fát, amit nagy mennyiségben kellett beszerezni, majd kosarakban behordani.
Férjem sokoldalú orvos volt. Amit lehetett, itthon megoldott, hogy ne kelljen Veszprémbe küldenie a beteget. Akkor még nem volt ügyeleti rendszer, így készen kellett állni éjjel-nappal, hétköznap-vasárnap. A délutáni körzeti rendelés után privát fogászattal foglalkozott. Tulajdonképpen abból éltünk.
Jól beilleszkedett a község életébe. Részt vett különböző rendezvényeken, kapcsolatot tartott szervezetekkel, társaságokkal. Az ifjúsági sakkozók körébe gyakran látogatott, az iparosok testületébe szintén. Nagyon aktívan működtette a községi felnőtt és iskolai vöröskeresztes szervezeteket. A gyerekek szívesen jöttek a rendelőbe tanulni és gyakorolni. Pataki Karcsi vezetésével részt vettek egy versenyen is, amelyen a megyében az elsők lettek, országos szinten pedig hetedikek.
Jó szabadidős foglalkozásai voltak. Szeretett teniszezni, sakkozni, hegedülni, de legtöbbet a galambokkal foglalkozni. Évtizedeken keresztül körülbelül kétszáz galambja volt. Ezeket röptette, etette, itatta, simogatta, ellenőrizte, ápolta és fényképezte. Elköltözésünkkor szétosztogatta.
Jó volt a kapcsolata a helyi vezetőkkel, a lelkészekkel, plébánosokkal is. Különösen Németh Árpád plébános úrral volt szoros a kapcsolat, ezért váratlan és döbbenetes halála különösen megrázta. A templom előtt esett össze és halt meg szegény. Sok fényképünk is őrzi az emlékét. A plébános úr hirtelen egyedül maradt testvérét – aki háztartását vezette – gyors megoldásként mi alkalmaztuk háztartási feladatok ellátására. Persze ezt csak átmenetnek tekintettük, ezért néhány hónap után mások segítségével egy biztos, nyugodt életet biztosítottak neki.
A világháború alatt behívták, katonai orvosként kenesei leventéket és katonákat mentett meg az elhurcolástól. Az 56-os forradalomban vezető szerepet vállalt. Társaival igyekeztek lelkesen és ésszerűen vezetni az összetartó, élénk lakosságot. Az élelmezés problémáival küzdő budapestieknek egy teherautónyi élelmet gyűjtöttek és küldtek fel. A forradalom vége egy óriási házkutatás és elhurcolás lett. A Honvéd Üdülőben történt kihallgatások és kínzások megviselték, de erős akaratával és itthon már a mi segítségünkkel talpra állt.
A község vezetői hagyták dolgozni.
Szomorúan hallgattuk a rádióban és olvastuk az újságokban a komoly megtorlásokat a forradalomban való részvételért.
Szerettük és neveltük kislányunkat születésétől napjainkig. Ő ebben az épületben született, édesapja közreműködésével. Gyönyörködtünk óvodás előadásokban, részt vettünk az iskolai ünnepélyeken, majd Székesfehérvárra írattuk be egy gimnáziumba. Örültünk, hogy mindenhol jól teljesített és 1979-ben átvehette orvosi diplomáját, amellyel azóta is él. Édesapja örült, hogy őt követi hivatásában és én is örülök, hogy súlyos tragédiám óta karban tart.
Máshol élő gyermekeit is folyamatosan szívesen láttuk. Gondoztuk és ápoltuk édesapját és szüleimet. Az én szüleimmel közösen építettünk házat, ahol eleinte ők laktak, majd mi.
1975-ben férjem bejelentette nyugdíjba vonulását, október 1-től. De a megye ellentmondást nem tűrő vezetője júliusban utasította, hogy augusztus 1-től már mennie kell. A helyi vezetők elnézést kértek, hogy nyugdíjba vonulása alkalmából ünnepélyes köszöntőt nem mondhatnak, pedig úgy tervezték.
Leköltöztünk, ahol saját házunkban, mint nyugdíjas tevékenykedett tizenegy évig. De a betegségek egyre gyakrabban jelentkeztek és súlyosbodtak. Dr. Jurcza Imre doktor urat kértem az ellátására. Nagyon készségesen állt rendelkezésünkre. Gyakran kellett hívnom, néha éjszaka is. Kórházba is kellett vinnem gyakran, ahol szintén nagyon mellé álltak.
De nem bírhatta a végtelenségig.
1986. szeptember 8-án visszaadta lelkét a Teremtőjének. Családunk 16-án búcsúzott tőle koporsója mellett állva, majd a sírjához kísérve. Mivel egyházi szertartás volt, községünk vezetői nyilvánosan nem köszönhettek el tőle.
A jövő elveszíti vonzerejét, de felfényesedik a múlt és a lélek átmelegedve feledkezik bele, hogy új hitet merítsen belőle. Az élet egy nagy műhely, amelyben mi voltunk a munkások.
Az emlékek soha nem múlnak el!
Azóta már csak gyakran a temetőbe járva látogatom és ápolom szüleimmel közös sírjukat. Kívánom, hogy nyugodjanak békében és várjanak engem türelemmel.
Dr. Saáry Istvánné
Balatonkenesei Hírlap XXIX. évfolyam 1. szám
