1927-ben végzett a budapesti orvosegyetemen. Szemész szeretett volna lenni, bejárt Grósz Elemér professzor műtétjeire, de az élet közbeszólt. Megnősült, s családdal nem lehetett fizetés nélküli gyakornok. Elment Tiszakécskére körzeti orvosnak. Két év múlva meghirdették Balatonkenesén a körzeti orvosi állást, s a falu elöljárósága tizenkét jelentkező közül őt választotta. Negyvenhat évig volt itt orvos. Az első húsz évben sok kenesei a kezei között született. Ismerte a családokat, az életkörülményeiket, a családtagok viszonyát egymáshoz, s munkájukat – és a betegségeiket – kívülről. Így könnyebb volt gyógyítani – mindent figyelembe véve. Sok olyasmit megoldott a rendelőben, amivel ma kórházba küldik az embereket. Nem ijedt meg az ikerszüléstől sem, kisebb műtéteket is elvégzett, hasi folyadékot csapolt le, infúziót gyártott és adott, tályogokat nyitott meg. Megtanulta a fogászatot, ő volt az egyik legjobb a környéken. (A 60-as években kénytelen volt azokat a veszprémi pártembereket is kezelni, akik benne voltak az 1956-os forradalom leverésében – milyen érzés lehetett!) Lovaskocsival járt a betegekhez. Később jött a bicikli, majd az 50-es években a motor, később az autó.
Nagyon szeretett rajzolni-festeni, sok festő és egyéb művész a barátja volt. Kenesén nagy könyvtárat gyűjtött össze, ahol az útleírásoktól a történelmen át a zenei könyvekig és persze a verseskötetekig és regényekig minden megtalálható volt. Megtanult fényképezni és a képeket előhívni, sok régi képen örökítette meg Kenese régi házait és az embereket. Bejárta vonattal egész Európát. Teniszezett, úszott, korcsolyázott. Eljárt az ifjúsági sakk-körbe tanulni-tanítani.
Aztán jött a II. világháború. Egy páncélvonat orvosa lett, ahova kenesei leventéket és katonákat is helyeztek. Végül nem kellett kimenniük Németországba, a Balaton körül jártak fel-alá. Zsidókat is bújtatott a vonaton, ami később, 56-ban nagy segítség volt. Közben a házát hol az oroszok, hol a németek vették kölcsön szálláshelyül, s távozáskor magukkal vitték a berendezést. Az apját a padlásra zárták. Végül a keneseiekkel horvát hadifogságba került, ahonnan együtt jöttek vissza. Ez mind olyan közös élmény volt, ami őt és Kenese lakosságát elválaszthatatlanná tette.
Aztán megindult az újjáépítés. Kene-sén is épültek az üdülők, megnövekedett a munka. Bővül a fűzfői gyártelep, a TSZ, sokkal több embert kellett ellátni. Kötelező volt a vöröskeresztes munka, még versenyeket is szerveztek, amit az általa oktatott gyerekek nyertek meg. Menedzselte a helyi focicsapatot is. A pártba azonban soha nem lépett be. Ezt zokon vették tőle.
Aztán jött 1956. Egy pillanat alatt ő lett a helyi forradalom vezetője. Megszervezte, hogy Pestre élelmiszert küldjenek. Nem engedte a túlkapásokat, nem engedte, hogy az emberek bosszúból fegyvert fogjanak. Nyugalom és öröm volt Kenesén. A forradalom leverése után bujkáltak – mindig más ember pincéjében. Senki sem adta fel őket. Mikor már megnyugodtak, hogy nem lesz bajuk és hazamentek, akkor jöttek értük. A Honvéd üdülőbe vitték többedmagával, naponta verték, kínozták, éjjelente újra le kellett írnia, mit csinált. Nem tudtak ellene semmit terhelőt találni. Állítólag a háború alatt bújtatott zsidó újságíró – aki ekkor már Kádár beszédeit írta – segített kiszabadítani. Soha nem heverte ki ezt a tíz napot. Ugyanúgy végezte a munkáját, összeszorított fogakkal kezelte a betegeket estig, de a régi jó kedélye odalett. Már csak a család maradt neki. A község vezetői hagyták dolgozni – nem is tehettek volna mást –, hiszen a keneseiek ragaszkodtak hozzá.
1975-ben ment nyugdíjba. Október helyett már nyáron elküldték a megyei párt – Pap János – kívánságára, mert kellett a hely Biszku Béla unokaöccsének. Addigra már kész volt a család házának felújítása, s odaköltöztek a feleségével. Ott kialakított egy rendelőt, s dolgozott tovább, amíg tudott. Lassan bekúsztak az életébe a betegségek, s nyolcvanhárom éves korában meghalt. Egyházi temetése volt, ezért a falu elöljárói csak némán vehettek részt rajta.
Gyermekei közül legkisebb lánya folytatja hivatását.
Dr. Saáry Kornél
