Tavaly lépett fel Balatonkenesén első alkalommal a Cry Free, a hazai emlékzenekar mozgalom egyik legnagyszerűbb együttese, műsorukban a 70-es évek ikonikus angol rockzenekarának, a Deep Purple-nek, és a belőle fakadt további zenei formációknak dalaival. Az akkori koncert előzményei, körülményei finoman szólva sem alakultak a legoptimálisabban – a parkban aznap a lebonyolítást végzők egy része nem állt a helyzet magaslatán. A zenekar ebből nem vett észre semmit. Profizmusuknak köszönhetően mindez a játékukon, igyekezetükön és teljesítményükön egyáltalán nem érződött. A közönség nagyon lelkesen fogadta őket, és már akkor felmerült a folytatás lehetősége, egy idei nyári este a Széchenyi parkban. – A koncert augusztus 5-i dátuma előtt nem sokkal beszélgettünk a Cry Free énekesével, vezetőjével, Scholtz Attilával.
– Aki ismer benneteket, tudja, ha felléptek, megidézitek a hamisítatlan hetvenes évek-életérzést. De annak, aki még nem találkozott veletek, fogalma sem lehet róla, milyen a Cry Free világa. Kit, mit tisztelhetünk a zenekarotokban?
– Magyarország mai napig egyetlen Deep Purple emlékzenekarát. Huszonkettedik éve űzzük az ipart. Eddig nem akadt vetélytársunk, holott a hazai tribute zenekarok sokszor hatalmas csoportokba verődnek, némelyik ismertebb rockzenekarnak van öt-hat-hét hazai megfelelője. Mi magunkban maradtunk. A fiatal muzsikusok talán azt gondolják, minek ilyet csinálni, mikor már van. Mi vagyunk a Cry Free, Deep Purple-t játszunk.
– Ahogy ti adjátok elő ezeket a dalokat, ahhoz tudni kell játszani… Nem megy mindenkinek.
– Köszönjük szépen! Ha a nagy kortárst, a Led Zeppelint említjük, azt hasonlóan nagy kihívás játszani, mégis sokan próbálkoznak vele. A magunkban maradásnak nyilván előnyei és hátrányai is vannak. Igyekszünk nem elkényelmesedni a konkurencia hiányában. 1996 januárjában alakult a zenekar, azóta szünetmentesen, folyamatosan működünk. Bő két évtized, és nem tervezzük a feloszlást!
– Zenéljetek további kétszer huszonkét évig, ezt kívánjuk nektek és magunknak is! A kezdetektől azonos felállásban működtök?
– Nem. Nagyon sok változás állt be a csapat összetételében. Egyszer érdekességképpen összeszámoltam, mennyi az az idő, amit egy tag átlagosan eltölt a Cry Free zenekarban, és elég szép szám jött ki, öt-hat év. Nyilván nagyon nehéz ilyen hosszú időn keresztül azonos célokkal, azonos elképzelésekkel öt embert egy irányba terelni és folyamatosan ott tartani. Természetes, hogy vannak változások. Főleg, hogy időközben jó páran fiatal gyerekből férfivá és apává értünk. Sokan ilyenkor úgy döntenek, hogy a család – amelyet a rock’n’roll zenész életforma alapvetően üt, mert a kettő interferál egymással – előrébb való. Van, aki úgy dönt, hogy ezt az áldozatot a továbbiakban nem akarja, vagy nem tudja meghozni. Ezt el kell fogadni, tovább kell lépni.
– Ha igazán hűek akartok lenni a példaképhez, azért a Deep Purple-ben is jó nagy népvándorlás zajlott az idők során.
– Így van, én is azon szoktam viccelni, hogy a tagcserék szándékosak, mert autentikusak akarunk lenni. – A családi vonalon túl valóban nehéz kitartani, mert az emlékzenekaros rockzenész-lét sokszor szélmalomharcnak tűnik. Csak a legelhivatottabb, legfanatikusabb, úgy is mondhatnám, a legbolondabb emberek tartanak ki évtizedeken keresztül. Különleges kihívás, de az érte járó jutalom is különleges.
– Gondolom, a tagcserékbe valamennyire az is belejátszik, hogy ha jól tudom, nektek nem főállásotok a zenélés.
– Beletrafáltál. Az elsődleges probléma, hogy főállásban nem lehet tribute zenekart vinni. Az országban talán egy-kettő lehet, amelynél olyan számú és nívójú koncerttel tudnak a szervezők előállni, hogy az kisebbfajta fizetést kitesz. A bevétel a legtöbb csapat esetében csupán kiegészítésnek tekinthető. Sőt, a tribute csapatok nagy százalékánál az anyagi oldal elenyésző – marad az erkölcsi jutalom. Mi abba a kategóriába tartozunk, ahol már beszélhetünk havi kiegészítésről, ami polgári állás mellett hozzájárulhat az ember mindennapi megélhetéséhez. De arról, hogy ebből ténylegesen meg lehessen élni, sajnos nem beszélhetünk.
A csapaton belül különböző változatok vannak. Van, aki a zenélésből él, tanítványai vannak az adott hangszeren, illetve több zenekarban játszik. És van, aki abszolút polgári pálya mellett zenél, ami persze dupla teher, hiszen helyt kell állnia a munkahelyen, adott esetben a családban is, a gyerekek mellett – és emellé jön a zenekar, aminek hagyományosan az a koncepciója, hogy száz százalékra törekszünk.
– Aki látta, hallotta bármelyik fellépéseteket, ebben nem kételkedik.
– Imádjuk ezt csinálni, nem könnyű ez az út, így senkit nem lehet elmarasztalni, ha néhány év után úgy dönt, nem akar tovább harcolni.
– Köszönjük az olyan továbbszolgáló tábornokoknak, mint te is, hogy nem hagytok minket jó zene nélkül! Mely csapatokra gondolsz, amikor azt mondod, vannak, akik megélnek az emlékzenekarból?
– A Kiss Forever Band, akik külföldön is nagyon keresettek. A műsoruk különleges, hiszen a Kiss együttest nemcsak zeneileg, külsőségekben is megjelenítik: van arcfestés, pirotechnika. Hatalmas showt csinálnak, ami túlmutat egy átlagos tribute produkción. Olyan rendezvényeken is fel tudnak lépni, ahol erős látványelemekre van szükség. A Deep Purple – ti nagyon jól tudjátok – soha, a legkisebb mértékben sem foglalkozott a látvánnyal. Működésük pusztán a zenéről szól. Ilyenformán mi is ugyanolyan hiteles előadói vagyunk a Purple-nek, mint a Kiss Forever Band a Kissnek. Viszont egy csomó közegbe így nem férünk be.
Említhetem még a Hollywood Rose (Guns ’n’ Roses) tribute-ot, akik sokat járnak külföldön, vagy az Iron Maidnem-et. Egy időben az AB/CD is erősen nyomult az AC/DC-vel. Nekik adódtak időszakaik, amikor anyagi értelemben is sikeresek voltak. Ezek a muzsikák sokkal inkább a main-stream-hez tartoznak, több embert megszólítanak. A Deep Purple ehhez képest szerintem egy kicsit rétegzene, szubkultúra. Nem a mindenki által könnyen befogadható muzsika, mint mondjuk az AC/DC. Az egyszerűbb ritmusok, kézenfekvőbb dallamok könnyebben odavonzzák a közönséget a színpad elé.
– Ugyanakkor nálatok nagyon kell tudni zenélni, gitározni, billentyűzni, dobolni. A hard rock, progresszív rock technikailag nagyon nehéz. Az énektémák különösen nagy feladat elé állítják az énekeseket.
– Az említett összes zenekarban a gitár és az ének kivételével idézőjelben „könnyű” dolga van a muzsikusoknak. Egy dobos, basszusgitáros egy Guns ’n’ Roses-ban vagy egy AC/DC-ben nem kerül kihívások elé, legalábbis ami a technikai virtuozitást illeti. Például egy jó dögös AC/DC ritmust nem akármilyen dobos-basszusgitáros páros tud prezentálni.
– Csak a Deep Purple dalait játsszátok, vagy más zenekarokét is?
– Amikor 1996-ban elindítottam ezt a koncepciót, éppen azt találtam benne érdekesnek, hogy csak Deep Purple-t játsszunk. Akkoriban számtalan zenekarban tevékenykedtem, amelyekben az akkori divat szerint a 70-es évek előadóinak dalait tűztük műsorra. Játszottunk természetesen Deep Purple-t, Led Zeppelint, Black Sabbath-ot – tipikus számokat, amelyeket mindenki más is: a Hey Joe-t Hendrixtől, a Born To Be Wild-ot a Steppenwolftól. Ezekből a „kötelező” darabokból vegyesfelvágott lett. Úgy gondoltam, milyen érdekes lenne konkrétan és exkluzívan egy csapatnak a zenei hagyatékát górcső alá venni. Innen indult a történet. Még nem létezett a tribute mozgalom, ami mára nagy népszerűségnek örvend.
Az idők folyamán azért nyitottunk a vaskapukon. Az első komolyabb „enyhülés” 2011-ben volt, amikor a baráti Zep Session együttessel összekötöttük erőinket, és létrehoztuk a Purple Zeppelin Jam-et. Ebben a Deep Purple és a Led Zeppelin muzsikáját párosítjuk, amely nagyon izgalmas eredményt hoz. Másodformációnk már hat éve sikeresen működik. Néhány éve kitaláltunk egy olyan sorozatot – eleinte persze nem tudtuk, hogy sorozat lesz belőle –, amit úgy nevezünk: Deep Purple Családfa Koncert. Ekkor a Purple zenészek egyéb projektjeinek dalait vesszük elő. Kapcsolataik rendkívül szerteágazóak voltak, az idők során remek csapatok alakultak a közreműködésükkel. A Whitesnake, a Rainbow, az Ian Gillan Band munkássága egyaránt megérdemli, hogy foglalkozzunk velük – és hogy a közönség is hallja. Elég ritkán, évente, kétévente kerül sor egy-egy családfa-koncertre, amikor a Purple dalcsokrot egy nagyobb merítéssel kibővítjük.
– Akkor nekünk szerencsénk van, hogy láthattunk és hallhattunk családfa-koncertet. Valóban meggyőző volt. – Lapozzunk egyet, evezzünk hazai vizekre! Köt téged, titeket szorosabb kötelék a Balatonhoz?
– Engem személy szerint sok minden. Második otthonomnak tekintem a Balatont, főleg az északi partot. Édesanyám Balatonalmádiba való. Közel vagyok Keneséhez is. Gyerekkorom óta júniustól augusztusig minden nyarat Almádiban töltöttem. Aztán a családomnak lehetősége nyílt egy alsóörsi nyaraló megvásárlására. Családi és baráti vonatkozások miatt Kenesén gyakran megfordulok. A Balaton nekem elsősorban az északi partot jelenti, bár barátaim jóvoltából a déli oldalra is átjárok. Siófok és környéke szintén nagy vonzerővel bír a számomra, de a Balaton igaziból nekem mindig az északi part lesz. Különleges varázsa van. A zenekar tagjainak szintén van balatoni kötődése. Nagy büszkeségünkre szolgál, hogy a mára legendássá növekedett alsóörsi Harley Davidson találkozónak a második rendezvényén már ott voltunk. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy idővel hatalmas, grandiózus dologgá nőhet. És így lett, az évek során komoly, Európa-szerte híres rendezvénnyé vált. Rengetegszer léptünk fel ott Cry Free-ként és a Purple Zeppelin Jam-mel is.
– Jöttök a Balaton kapuja felé. A zenekar jelentős múltja ellenére Kenesén 2016-ban léptetek fel először. Mi tagadás, a hozzátok hasonlóan hard rockot játszó csapatok eddig nem igazán kerülhettek színpadra nálunk. Milyen emléket őriztek róla?
– A tavalyi esemény sok különlegességgel bírt a számunkra. Zeneileg remek hangulatú koncertet adtunk Kenesén. Nekem szívmelengető érzés volt a ti baráti vendégszeretetek. Ez túlmutatott az ilyenkor szokásos kedvességen. Szeretetteljes közegbe érkeztünk, és ha a zenei élményeken túl emberi oldal is gazdagítja a kalandot, az mindig nagyszerű érzés. Várjuk a visszatérést!
– Mi is várjuk! Hogy telik az idei évetek, honnan fogtok érkezni hozzánk?
– Szép számmal voltak fellépéseink. A zenekar többsége fővárosi, így a budapesti koncertekre fókuszálunk inkább; bizonyos rendszerességgel, másfél havonta játszunk. Törekszünk arra, hogy eseményszámba menjen minden szereplésünk. Sikerült néhány sokak által látogatott, színvonalas bulit tartanunk. A legutolsó fővárosi szereplésünk érdekes párosítás volt: egy Angliából érkezett zenekarral léptünk fel, akiknek magyar a gitárosa. A Deep Purple-Whitesnake vonalat képviselik. Most egy ausztriai motorostalálkozóra készülünk, Großsteinbachba, ahol évek óta szerepelünk. Utána, közvetlenül azelőtt, hogy hozzátok érkeznénk, nagyon különleges élmény vár ránk. Nekem személyesen is különleges, mivel Glenn Hughes, a Deep Purple egykori basszusgitáros-énekese érkezik Magyarországra, hogy a székesfehérvári FEZEN fesztiválon lépjen föl. Nem véletlen, hogy a Voice of Rock, vagyis a Rock Hangja titulussal is rendelkezik. Méltán. Ráadásul ő az az énekes, aki hatvan éven túl is megőrizte a hangját és a vokális képességeit. – Az érkezése önmagában is különleges dolog, azonban mi valami izgalmasra készülünk. Együttműködve a budapesti Rockmúzeummal, Glenn Hughes kiállítást szervezünk, melyen a mester munkásságát jelenítjük. Ott lesznek a klasszikus bakelit borítók, poszterek, újságcikkek, szobrok, relikviák, hangszerek – segítségükkel Glenn teljes életművét megpróbáljuk bemutatni. A kiállítás igazi izgalma, hogy a megnyitón – ami augusztus 3-án lesz – a Cry Free zenekar is fellép. Ha ez még nem lenne elég, a mester is, Glenn Hughes tartja a megnyitóbeszédet. Bő egy órás koncertünkön elsősorban azok a dalok kerülnek elő, amelyek az ő korszakában, 1974 és 1976 között, a harmadik és negyedik Deep Purple felállásban születtek. Szólókarrierje zenéiből is szemezgetünk majd – az ő füle hallatára.
– Nagy énekes, jó basszusgitáros. Méltó példakép.
– Számomra ő az utolérhetetlen hang. Titkos reményünk, hogy ott lesz velünk a színpadon, és övé lesz a mikrofon. Másnap, augusztus 4-én szerepel a FEZEN fesztiválon, ahol a közönség soraiban természetesen jelen leszünk. A rákövetkező napon, augusztus 5-én Kenese következik. Különleges hétnek nézünk elébe.
– Hogy fölléphettek azzal, akit évtizedek óta bálványoztok – ennél nagyobb szerencse zenészt és egyben rajongót nem hiszem, hogy érhet.
– Glenn Hughes született rockisten. Jó előadó, mind basszusgitárosként, mind énekesként, emellett remek dalszerző. Várakozással tekintünk az újabb személyes találkozás elé. De nemcsak vele, hanem a Deep Purple többi tagjával is, amit sok közös fotó, sok tartalmas beszélgetés őriz. Közös muzsikálásra Glenn-nel még nem volt alkalmunk – talán most lesz rá módunk.
– Kívánjuk, hogy sikerüljön! Miképpen a többi Deep Purple taggal, akivel együtt zenéltetek…
– Igen, ez a szerencse is kijutott a Cry Free-nek. Jon Lord, a Purple, később a Whitesnake billentyűse szimfonikus rock produkciójával érkezett Magyarországra 2009-ben. Az 1969-es Deep Purple album, a Concerto For Group And Orchestra addig egyedülálló kezdeményezés volt a zene történetében. Egy teljes szimfonikus zenekar és egy rockzenekar versengett a színpadon. Ezt a zeneművet vitte a hanglemez megjelenésének 40. évfordulóján turnéra a szerző, Jon Lord. Mi voltunk a szerencsések, akik az előadáson a rockband, vagyis a Deep Purple lehettünk. Az élményt életünk végéig sem feledjük. Amikor egy 70-80 tagú szimfonikus zenekar, egy rockzenekar, egy karmester, énekesek és maga Jon Lord egy színpadon muzsikálnak, az felülmúlhatatlan esemény. Mindezt később, Európa különböző országaiban jó pár alkalommal újra átélhettük, tizennégy közös fellépésünk volt. Sajnos a Mester idejekorán eltávozott közülünk, így a csodálatos koncertsorozat és a barátság is kényszerűen megszakadt.
– Hogyan jön létre egy ilyen találkozás? Jon Lorddal turnézni – vagy akár egyetlen koncertet adni – nem kis dolog.
– Az első koncert létrejöttében az őt Magyarországra hozó koncertszervező cég és vezetője segített nekünk. Amikor általa itthon felléptek olyan csapatok, mint a Nazareth együttes, Ken Hensley a Uriah Heep-ből vagy a metal szcénából U.D.O., minket hívott előzenekarnak. Mikor kitalálta, hogy szeretné elhozni Magyarországra az akkor nemrégiben aktivizálódott Jon Lord Symphony Rock Projectet, az ismeretségünk meghozta a gyümölcsét: kapásból mi jutottunk eszébe. Számunkra olyan álom vált valóra, ami még álom sem volt, hiszen ilyenről álmodni se mertünk. Rögtön két koncertet adtunk Budapesten. A Művészetek Palotája után másnap a Millenárison léptünk fel.
– Még szerencse, mert nekünk is csak a második napra jutott jegy.
– Teltház volt mindkét napon. Ott elindult egy zenei és emberi kapcsolódás köztünk és Jon Lord között. Ami elég hamar meglepő módon folytatódott. Körülbelül másfél hétre a budapesti koncertek után volt a Mesternek két fellépése Pozsonyban. Egy helyi szlovák zenekar, egy ottani tehetségkutatón feltűnt csapat lett volna a kísérője. Ám kiderült, a szlovák kollégák nem tudják ellátni a feladatot. Mondjuk, elég különleges kihívás ez: a Concerto-ban rendhagyó szövevényt alkot a rock és a komolyzene. Nem az a háttérben muzsikálós szimfonikus zenekari feladat ez, hanem valódi versenymű. És ehhez bizony a rockzenekarnak is a helyén kell lennie. A szlovák együttes inkább popzenében lehetett járatos; mindenesetre már a főpróbán nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesznek képesek előadni a darabot. Ekkor jött a kétségbeesett telefonhívás: nem tudnánk holnap reggelre megjelenni Pozsonyban?! Természetesen tudtunk – a többi már történelem!
– Ugyanabban a felállásban jöttök idén hozzánk, mint tavaly?
– Igen. Kaminszki Szergej, a második dobosunk hamarosan az egyetlen dobosa lesz a zenekarnak. Tatai Tamás évek óta próbálkozik megélni a zenélésből, és ennek olyan formáját választotta, amely néha hónapokra külföldön tartja. Állandó részvételének időszaka most lezárul, de a Purple Zeppelin Jam dupla produkcióban továbbra is együtt dolgozunk, amikor Tomi Magyarországon tartózkodik.
Szergej dobfelszerelése igazán különleges: 1979-es és 1980-as készítésű, ez a bizonyos Ludwig dobfelszerelés, amit annak idején a Deep Purple-ben Ian Paice és a Led Zeppelinben John Bonham is használt. Rozsdamentes acél az alapja, és a fém testek másfajta, jóval intenzívebb hangot bocsátanak ki, mint a fából készült felszerelések. Hozzá fog járulni, hogy még autentikusabban jeleníthessük meg a 70-es évek muzsikáját, és ez a hangzás ezentúl állandóan a Cry Free koncertek része lesz.
Ha már az imént szóba jött a földrajzi környék, meg kell említenem, Tatai Tomi is Veszprém megyei, nagyvázsonyi. Geriék a Zep Session-ből pedig veszprémiek.
– Szergej játéka valóban nagyon illik hozzátok. – Engedj meg egy személyesebb kérdést: hogyan ismerted meg a Deep Purple-t?
– 14-15 évesen nagy Queen rajongó voltam. Az a zene sokkal hozzáférhetőbb, dallamosabb, könnyebben emészthető. Az első három évem, tizennégy éves koromtól tizenhétig arról szólt. Közben egyszer valaki kölcsönadta a Machine Head lemezt, ami szerintem a legjobb Deep Purple…,
– …szerintem is…
– …de akkor valahogy elment mellettem. A Queen után hangzásra száraznak tűnt. Hallgattam, hogy ez lenne a híres Deep Purple? A Highway Star tetszett, a Smoke On The Water-nek örültem, hogy na, ezt ismerem, de a többi nótánál éreztem, tök monoton. Percekig ugyanaz az akkord megy! Utána kaptam egy kazettát, valaki összemásolgatott néhány felvételt. Az elkapott, megtetszett. – Volt még egy momentum: akkoriban egy kicsi, walkman-szerű rádióm volt, annak a hangjára próbáltam meg reggel valahogy felébredni. Egyik reggel, talán a Petőfi rádió leadta a When a Blind Man Cries-t. Mi ez a király szám?! De szép! Megvártam, amíg bemondja a speaker, hogy a Deep Purple-től hallottunk egy számot. Aha, szóval ez is a Purple volt. Onnantól elkezdtem begyűjteni az összes lemezt. A Queen mindjárt felejtős lett, pedig a mai napig elismerem, tisztelem; örülök, ha meghallom gyerekkorom szeretett dallamait. A Queen iránti rajongást felülírta a Deep Purple és úgy maradtam azóta is. Ez lassan harminc éve így van. Mélységesen bele lehet szeretni ebbe a zenei világba.
– Mikor jöttél rá, hogy ilyen tökéletesen tudsz Ian Gillan vagy David Coverdale hangján énekelni? De említhetem a Zeppelin énekesét, Robert Plantet is.
– Az is érdekes történet. A Child In Time című dal volt, ami az elsők között lenyűgözött. Hogy ott Gillan hogyan énekel: azok a magas sikolyok…! Egy osztálytársnőm heccelt vele: na, te meg tudnád csinálni? Lássuk, neked megy-e! Azt mondtam, egy évet kérek, és pontosan egy év múlva eléneklem a dalt. Ez harmadik-negyedik gimiben volt. Negyedik gimi végén eljött az a bizonyos dátum. Otthon készítettem egy hevenyészett felvételt a hangszereimmel, egy alapot, amire ráénekeltem. Vékonyka volt, nem úgy szólt, ahogy igazából kellett volna, de kijöttek belőlem azok a hangok. Azt felismerni, hogy meg tudom csinálni, hihetetlen volt. Ráálltam, hogy a hangtónust is közelítsem. Fejhallgatóval milliószor végighallgattam a dalokat, figyeltem az énekes összes rezdülését. Kiderült, a hangom természetes tónusa alapvetően hasonlít Gillanéhez. David Coverdale hangja teljesen más, de egyes dalokban őt is elég jól megközelítem.
– Ezt megerősítjük.
– Némelyik számban hallom, hogy a hangom tök más, de nem baj, így én is benne vagyok. És ott van Glenn Hughes, akihez úgy érzem, szintén közelebb áll a hangom. Plantet kevésbé tudom elkapni.
– Szerintünk elég meggyőzően énekled a Zeppelin dalokat is. Említetted a hangszereket: ezek szerint volt hangszertanulás az életedben.
– Volt. Akkoriban billentyűn tanultam. A klasszikus ismereteket és a szórakoztató zenei játékot is elsajátítottam. Aztán a hangképzésre feküdtem rá, énektanulás következett, jó tíz évig tartott. Hetente mentem hangképzésórára. Autodidakta módon némi gitártudásra is szert tettem, apukám mutatta meg az akkordokat, amit továbbfejlesztettem. Alapszinten szájharmonikázni is tudok. Kongaórákat is vettem, három évig tanárnál tanultam.
– Akkor beállhatnál Santana zenekarába kongázni!
– Az eredetibe biztos nem, mert ott fantasztikus ütősök játszanak, de van egy baráti Santana tribute, ahol lehet, hogy szívesen beülnék egy-két dalra. Van egy basszusgitárom is. Egy időben azt a mókát játszottuk a régi basszusgitárossal, hogy a Smoke On The Water-nél nyakamba akasztotta a bőgőt, játsszak én. A dobot is imádom – nem értek hozzá, de nagyon szeretnék. Ha sok időm lenne, megtanulnék rajta. Ha a dobos valamiért kimegy a próbateremből, szeretek garázdálkodni a felszerelésén. Minden hangszer vonz, imádom őket.
– Gitárosotok, Fülöp Tibor szimpatikus, nagy tudású zenész, aki a legjobb értelemben vett alázattal követi a neves gitáros elődöket. Basszusgitárosotok, Tóth Csaba pedig küllemével is megnyerő figura, remekül illik a Purple zenéjének hangulatába. Bizonyára mindnyájan nagyon jó emberek vagytok.
Mint mondod, a billentyűs hangszerek voltak az elsők az életedben. Akkor biztosan nagyon tetszik az orgonistátok, Soós Norbert játéka.
– Az első zenekaromban, még általános iskolában billentyűsként kezdtem. Kerestük, kinek van viszonylag a legjobb hangja a társulatban, ez voltam én, így lettem énekes. A Hammond orgona viszont elvarázsolt. Az a hatalmas bútordarab a két manuállal – gyönyörű hangszer, nagyon vonzott. Olyannyira, hogy a Cry Free indulásakor már volt elektromos orgonám. Nem Hammond, de igazi orgona, nem csak egy szintetizátor. Büszke voltam rá, szerettem, annyira, hogy mikor megvettem, első éjjel az ágyamban aludt. Jon Lord szólókat próbálgattam rajta, és megközelítőleg sikerült egyet-kettőt lejátszanom. Amikor Norbi 2010-ben bekerült a zenekarba, fantasztikus hír volt számunkra, hogy a birtokában van egy Hammond C3-as orgona, az a típus, ami például a California Jam című Deep Purple felvételen is látható. Ez a Hammond orgonák egyik csúcshangszere. Norbi rendelkezik a hozzá való speciális erősítőrendszerrel is – olyan eredeti felszerelése van, ami egyedülálló az országban.
– Ezen a típusú Hammondon játszott szinte az összes hard rock zenekar, amelyben billentyű volt.
– Így van. A Hammond orgonáknak rengeteg típusa létezik, de ez az, amelyik mindent tud, ráadásul a legnagyobb a klaviatúrája. Magyarországon nagyon kevesen lehetnek büszke tulajdonosai, de Norbi az egyikük. Igazi őrült játékosként játszik, nem azzal a visszafogottsággal, amivel egy ilyen különleges darabot megközelítene valaki. Borogatja, magára dönti – az összes vadságot megteszi vele, amit fiatal korában Jon Lord is. Norbi személyében hiteles billentyűsre leltünk.
– Balatonkenese egyik legfőbb látványossága a Soós-hegy, mely Soós Lajosról, a Balaton költőjéről kapta a nevét. Norbit, aki szintén a Soós nevet viseli, már csak emiatt is nagy szeretettel látjuk.
– Nem tudom, Norbinak van-e kapcsolata a költővel, még az is kiderülhet, hogy igen. Gyerkőceimmel egyébként számtalanszor jártam a kilátónál, Kenese egyik legszebb helye.
– Beszélgetésünkből számunkra nyilvánvalóvá vált, hogy benne élsz a zenében. Mit jelent neked a rockműfaj, a Deep Purple és a 60-as, 70-es évek muzsikája?
– Az első szó, ami eszembe jut, a szabadság. Emberileg, zeneileg egyformán. A szabadság nyomvonalán mindjárt ott következik a határtalanság, a korlátok nélküliség. Mint a műfajt szeretők tudják, a Deep Purple és a Led Zeppelin is híresek arról, hogy egy lemezen három percesként rögzített dal a színpadon, élőben bármikor húsz percessé válhatott. Koncertlemezeken sokszor egy lemezoldal egy számot tartalmazott. Ez a fajta végtelen zenei szabadság és a spontaneitás a legizgalmasabb eleme ennek a muzsikának. Bármikor, bármiből bármi lehet, nincs előre rögzített, merev séma. Sajnos ez azóta kikopott a zenéből: sokkal megtervezettebb, merevebb struktúra jellemzi manapság a rockzenét. De ezért vagyunk mi, hogy egy kicsit visszacsempésszük a mai világba a régi szabadságot.
– Nagy szeretettel várunk benneteket augusztus 5-én, szombaton a Széchenyi parkban.
– Ott leszünk!
Vasváry-Tóth Tibor
– Nagy Krisztina
Petró Adri fotóinak forrása: www.cryfree.hu
XXIX .Évfolyam 8. szám
