Négy fő utazott Budapestről „lefelé” a Volánbusszal, 2018. február 25-én vasárnap, a kora reggeli órákban.
A Kenesére érkezés előtt pár szót váltottam egy hölgyutassal, közben a leszállás előtt már öltözködve. Egy személyes tárgyat azonban nem vettem fel magamra, csak a kis bevásárlókosaramat emeltem fel az ülés mellől… Nyolc óra után öt perccel az Újtelep megállóba érkezve, csak az autóbusz elindulása után vettem észre, hogy a válltáskámat az ülésen felejtettem! Soha nem veszem le, illetve mindig a vállamon tartom, de a „csacsogás” elterelte a figyelmemet; mikor a kabátomat felvettem, a táskát az ülésen hagytam.
Elképzelhető, milyen állapotba kerültem ezek után. A táskában szinte ott az egész „életem”, nem beszélve a papírokról, no meg mai világunk nélkülözhetetlen eszközéről, a mobiltelefonról!
Egy szemből érkező autót próbáltam megállítani, melyben egy fiatal pár utazott, de nem sikerült… Futottam utána az úton (majdnem úgy, mint egy kenesei triatlonos!), de hiába, semmi forgalom nem volt.
A Fő útnál lévő horgászbolt melletti kanyarhoz érve, egyszer csak egy Suzuki gépkocsi kanyarodott lefelé. Valószínű, hogy nem arra akart menni, amerre én szerettem volna, tehát Fűzfő felé. Mégis megállítottam, s így szóltam a benne ülő férfiemberhez: „Uram, nagyon kérem, segítsen, mert az autóbuszon hagytam a kézitáskámat. Menjünk a busz után!”
Az úr szó nélkül kanyarodott az állomás felé, én pedig teljesen „összeroppanva” motyogtam: ilyen még nem történt velem, csak érjük utol a buszt!… Amúgy mindjárt infarktust kapok…
Tudtam, hogy a hölgy, akivel a buszon „csevegtünk”, Fűzfőn fog leszállni.
Ahogy elhagytuk Kenesét, szinte „vágtatott” az úr a gépkocsival. Mikor Fűzfő előtt a kanyarban megláttuk a Hévíz felé tartó buszt, egy kicsit megkönnyebbültem…
Közben az úr megemlítette, hogy akár Keszthelyig elmehettem volna, hátha ott majd talán megkapom a leadott táskámat. Hogyan, kérdeztem, hiszen se papírom, se pénzem, se telefonom, mindenem a táskában…! Nem tudom, mihez kezdtem volna, ha „megmentőm” nem jön.
Az úr azt mondta, megelőzi a buszt, hogy gyorsan fel tudjak szállni. Ő pedig addig befordul a fűzfői állomáshoz, hogy ott megvárjon engem!
Így is történt: a buszon ott volt a táskám – színével szinte teljesen beleolvadt a fekete ülésbe, így fordulhatott elő, hogy nem vettem észre. A hölgy, akivel korábban beszélgettem, itt szállt le, és csak nézte, mit keresek ott megint… Utána persze elmeséltem neki, mi történt.
„Megmentőm” eközben az út másik oldalán várt rám, hogy visszahozzon Kenesére.
Az utazás közben, bár akkor már egy kissé megnyugodtam, sajnos nem tudtam meg, hogy hívják az urat. Csak annyit említett, hogy a Parti sétány 87-ben lakik. Mondtam, szeretném megköszönni neki ezt az azonnali, hatalmas segítséget.
A Vak Bottyán utcánál kiszálltam, de idegességemben az autó rendszámát sem néztem meg.
A vasárnapi misén imáimba foglaltam ismeretlen segítőm jóságát, s hálát adtam a Jóistennek, hogy ilyen szerencsésen alakult az eset. És mint tudjuk, nincsenek véletlenek…
Egy ajándékcsomag kíséretében hamarosan elindultam a Parti sétány 87-hez, hogy még egyszer megköszönjem a jócselekedetet. Ott legnagyobb meglepetésemre a Hotel Kenesét találtam. Felhívtam az ott kiírt telefonszámot, melyen közölték, hogy nincs gondnok és senki nem tartózkodik ott… Így szomorúan mentem haza, közben végig a Parti sétányon, majd a Vak Bottyán utcában parkoló gépkocsikat fürkésztem, hátha megtalálom az autót – illetve tulajdonosát – akár az utcában, akár a házak kertjében. Sajnos nem jártam sikerrel.
Rendkívüli autós stopom esete arra az elhatározásra juttatott, hogy történetemet városunk polgáraival s mindazokkal megosszam, akik újságunkat olvassák. Szeretném, ha tudnák, vannak még tisztességes, áldozatkész emberek.
Ezúton is hálásan köszönöm ennek az ismeretlen úrnak az önzetlen segítségét!
Dóra Edit
XXX. évfolyam 4. szám
