Még nagyon, de nagyon kisgyermekek voltunk, én és a kishúgom, amikor egy decemberi délután varázslatos dolgok történtek otthon, a kis-szobában. Az egész azzal kezdődött, hogy a nagymama, akivel az idő tájt együtt múlattuk az időt, megrakta a vaskályhát, mely a jó huzatnak köszönhetően azonnal duruzsolni kezdett, valahogy úgy, mint a cicánk, aki barátságos dorombolásával biztosította a maga számára a meleg szobában maradás lehetőségét. Kint már sötétedett az amúgy is sejtelmesen ködlő hólepte fagyos világ felett, bent viszont villódzó meleg fények törtek elő a kályha rostélyos nyílásán, csodálatos színekkel és árnyképekkel népesítve be alkonyodó szobánkat, a meseszerű élményekre mindig fogékony lelkünk igen nagy örömére. Odakucorogtunk a nagymama köré, aki a közelítő karácsonyról mesélt. Vagyis nem mesélt, hanem igaz történetet mondott el, de olyat, amely nemcsak régen esett meg, hanem ami itt és most velünk is meg fog történni.
Tudjátok bogárkáim – kezdte felfedni előttünk a titkok titkát – a Jézuska már elrendelte, hogy az angyalkák rakják meg különféle ajándékkal a fényes aranyszekeret. El se tudjátok képzelni, hogy mi minden lesz azon…! Amikor azután elkészülnek a munkával, befognak a szekér elé négy gyönyörű pejlovat, felül a bakra a legjobb kocsis, akin patyolatfehér ruha, prémsapka meg fehér bunda lesz, kezébe veszi a gyeplőt, suhint egyet az arany ostorral, s megkezdi hosszú útját. Mert tudjátok, a Mennyországból egy hosszú kanyargós úton lehet csak leereszkedni Magyarország felé, hogy elérkezzen hozzátok is a kis Jézuska ajándéka. Amíg a kocsis irányítja a lovakat, addig a sok angyalka körbejárja a vidéket, mert nekik az a feladatuk, hogy a jó gyermekeknek szétosszák az ajándékokat.
A nagymama elhallgatott… – Még most is érzékelem az akkori csendet, amelyből szinte kihallatszott a szívünk dobogása és a kályha monoton duruzsolása. Közben élénk fantáziánk újrateremtő ereje nagy utat járt be, hisz egy szempillantás alatt mi magunk is a történés szereplőinek érezhettük magunkat. Mit részeseinek, sokkal inkább főszereplőinek, hiszen a Jézuska fényes küldöttsége egyenesen hozzánk készül érkezni. Izgalom vett erőt rajtunk, ezért rögtön meg is kérdeztük: De hát mikor fognak ideérkezni…? – S legnagyobb meglepetésünkre, a nagymama már tudta: Épp most fordultak be a fölöttünk lévő utcába; s máris sorolta a gyermekek nevét, akiknek a háza előtt ezekben a percekben áll meg az aranyszekér. Feltűnt nekünk hogy egy fiút, a Janikát, kihagyta. Hát vele mi lesz? – kérdeztük. Ő az idén nem kap ajándékot, mert csúnyán beszélt és cigizett. Mert bizony aki rosszul viselkedik, az kimarad az ajándékosztásból. – Megszeppentünk. Igaz, hogy nem cigiztünk és nem beszéltünk csúnyán, de a lelkiismeretünk némi rosszaságról mégis árulkodott. Nekem például eszembe jutatta, hogy kishúgom copfos haját néha meghúzogattam, meg a hokedliról akkor is leugráltam, amikor nem lett volna szabad. Szóval bűneim tudatában azért mégis megreszkíroztam a lényeges kérdést: Mama, mi kapunk a Jézuskától ajándékot? Komolyan ránk nézett s csak annyit mondott: Hát az még kérdéses, viszont hamarosan elválik. Újra csend következett. Éreztük, hogy most már nem babra megy a játék, mert rögtön itt lesznek. Azonnal megígértük, hogy ezentúl nagyon, de nagyon jók leszünk, meg azután szeretnénk látni az ajándékokkal megrakott arany szekeret, amely most már csak néhány háznyi távolságra lehet tőlünk. Jól van aranyoskáim – oldotta a feszültséget a nagymama és odaengedett bennünket az ablakhoz. Olyan kicsik voltunk, hogy csak az ablak legalsó pereméig értünk fel. Ha lábujjhegyre ágaskodtunk, akkor kiláttunk… Néztünk a sötét éjszakába, mögöttünk villódzott a kályha fénye, s mi láttuk a csodát. Igen, határozottan tanúsítom, hogy pontosan úgy láttunk mindent, ahogy a nagymama elmondta: a pejlovakat, a kocsist, az aranyszekeret meg a sok-sok ajándékot, a glóriás angyalkákat. Mi az hogy láttuk? Nemcsak láttuk őket, hanem hallottuk az éneküket is. Gyönyörűen énekeltek. Az egész valami olyan szép volt, mint az éjféli misén a templomban; s közben az ajándékok is megérkeztek: pontosan úgy, ahogy a nagymama elmondta. Az angyalkák még bizonyítékról is gondoskodtak; mert a fenyőfán nálunk hagyták hófehér angyal-hajukat.
Újra advent van. Nemrég kint jártam a temetőben a nagymama sírjánál; s amíg én imát mondtam érte, ő addig rám mosolygott odafentről, ahonnan az angyalkák útjukra szoktak indulni. Az én adventi történetem pedig folytatódik. A bölcs nagymama átlényegül; s amíg ő beszél hozzám, én már Izajást, Jeremiást és Malakiás prófétát hallgatom. A sötét éjszaka: gyarlóságainkból, gyengeségeinkből, szellemi korlátainkból, betegségeinkből és magányosságunkból eredő szorongás, amelyben egy angyali hang szólal meg, körülbelül így: Kistestvéred lesz, úgy fogják hívni, hogy Emmánuel. (Vö. Mt 1,23) – De hisz ez azt jelenti, hogy Velünk az Isten!
Ebben a lelki találkozásban újra elámulok. Ez most nagyon jó. Csupa fény, ragyogás, melegség és tisztaság. Megszűnt szorongásom és magányosságom. Belülről, a lelkem mélyéről elindul valami megmagyarázhatatlan felszabadító érzés, amely önkéntelenül is kibuggyan belőlem, s máris a glóriát éneklők seregében találom magamat. Nagy sereg, megszámlálni sem lehet. Boldogok, mert rátaláltak Istenre. – Igen, most már értem, hogy karácsony titka miért érint meg minden embert. Van akit csak kívülről, de aki megnyitja előtte lelke kapuját, az belülről is, sőt nála marad.
Kezembe veszem az ajándékot, úgy hívják, hogy Ige, az Isten Szava, s kezembe veszem a kenyeret, a mindennapit, a föld termését és az emberi munka gyümölcsét. Nézem a kenyeret, s hallgatom a szót, s közben az Ige testté lényegíti át a kenyeret. Akik ezt értik, azok azt éneklik, hogy „hópehely ostya, csöpp búzakenyér, benne lásd az édes Úr, téged szomjaz rád borul, egy világgal ér fel”. Most már én is benne látom a betlehemi Kisdedet. Lélegzetelállító csoda a gyermek misztériuma; de nincs időm elmerengeni, mert egy szempillantás alatt változik a kép: az ostyában a Gyermek véresen agonizáló Keresztre-feszítetté változik, akit valami iszonyú sötétség vesz körül. – Adventi vendégünk, hát te nem tudtad, hogy milyen fogadtatás vár itt rád…? Miért mentél bele ebbe a kelepcébe? – Csend. Mintha nem akarna válaszolni. Már-már fölényesen azt hiszem, hogy „megfogtam”, de ő csak hallgat, s közben az ostyába rejtett kép ismét változik: megdicsőült formát ölt, sőt meg is szólal. Hallom az Ige szavát: „Békesség nektek!” (Lk 24,36) „Ne féljetek!” (Mt 28,10) – Igen, én végérvényesen legyőztem a halált.
Az én adventi történeten nem egy gyermekkori bájos mese némi tanulsággal, hanem élethosszig tartó lelki zarándokút Ahhoz és Azzal, aki végtelenül szeret engem.
Dr. Balázs Pál
c.apát, plébános
Balatonkenesei Hírlap XXVIII. évfolyam 12. szám
