S miért lát kicsivel többet az ember,
ha csöndesen ül egy percig… így…
s behunyja a szemét?…”
(Dsida Jenő:
Megint csupa kérdés)
„Egy kevés nyugalomra van szükségem!”, „Csendre vágyom!” – hangoztatjuk, de igazából menekülünk a csendtől. Körbevesszük magunkat zajjal. Minden szabad pillanatunkat az okosabbnál okosabb számítástechnikai kütyüink előtt töltjük, beszélünk, csevegünk, véleményezünk személyesen vagy virtuálisan; oly mindegy – csak ne legyünk egyedül. Lefekvés előtt időzítőre állítjuk a tévét, s valamilyen film duruzsolására alszunk el; reggel késve kelünk, rohanunk. Belevetjük magunkat a napba, a kocsik zajába, ismeretlen emberek pillantásaiba, olcsó viccek hallgatásába. Mindegy, csak pörögjön az élet, csak legyen mit tenni. Legyünk őszinték: bizony sokszor akarva-akaratlanul pótcselekszünk. Bizony, sokszor mindent idő előtt eldöntünk, mindenre azonnal válaszokat akarunk, és a végletek között ingázunk. Hétköznapi kisebb-nagyobb döntéseinkben gyakran előfordul, hogy nem ismerünk s fogadunk el egyéb variációt, árnyalatot, mint az, igent-nemet, vagy a feketét-fehéret. Dolgozunk, tanulunk, harsányan nevetünk, hangos zenét hallgatunk… napról napra. Csak a zajt ismerjük, a kimondott hangos szavakat; csak azt, ami kézzel fogható, vagy éppen a szemnek jól látható. Figyelmünk többre nem terjed ki. De mi lenne, ha Istennek kedve lenne szólni hozzánk? Mi van, ha szeretne valamit üzenni nyughatatlan szívünknek, lelkünknek? Talán válogasson Ő is a mi hangos eszközeink közül, hogy észrevegyük. Csakhogy van itt egy kis probléma. Tudod mi, kedves olvasó? Isten nagy kedvelője a csendnek. Az igazi csendnek.
„És amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az Úr nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott:” (1 Kir. 19: 11/b-12)
Kedves Olvasó (de magamhoz is szólhatok: Kedves Lelkem)! Ha elfogadsz egy jó tanácsot: menj a csend irányába, ott hallod meg Isten hangját, a béke szavát, a nyugalom hangját! Hagyd csak el egy röpke időre a tömeget, a zajt, mellyel sokszor egyszerűen csak együtt sodródsz! Menj el jó messze a szélvihartól, a földrengéstől, a lángolástól – menj egyenesen a szelíd hang irányába! A béke és öröm irányába! Feküdj le a friss fűbe és nézz fel az égre! Lásd meg, hogy a feketén és fehéren kívül mennyi szín létezik. Van kék, sárga, vörös és még sok-sok szín. Találd meg a Világmindenség Művészét, aki olyan szép egésszé alkotta ezt a világot! Hagyd el egy kicsit a válaszaidat, a nagyon szeretett lármás időtöltéseidet. Kicsit tedd félre a technikai eszközöket, és add át magad a csodálkozásnak! Ne gondolkodj, csak nézz! Nézd a csodálatos természetet; engedd, hogy ámulatba ejtsen hatalmassága, szépsége, kreativitása! Engedd, hogy Isten bemutatkozzon neked, hogy szelíd hangja megérintsen, meggyógyítson, megújítson. Hagyd, hogy feltárja előtted gyönyörű álmát rólad és szeretteidről! S az én szerény tapasztalatom az, hogy ha mersz elcsendesedni, mindegy miből jöttél, milyen kérdés, probléma zakatol a lelkedben, mert Isten a nyugalommal válaszol. Ne félj a csendtől! A csend a te igazi barátod.
Erzsébet nővér
