A balatonkenesei Könyvtár fennállásának 60. évfordulójára hirdetett rajz-, vers- és novellapályázat pályaműveiből már előző két számunkban is olvashattak. A tudás hatalom cím és témakör több vállalkozó szellemű írót is inspirált. Szandányi István írása következik.
A tudás hatalom
Szandányi István: Mementó
Romhányi György (1905-1991)
Boncnok voltam és maradtam, mondta élete alkonyán. Tisztelői halála után, kora szeptemberi szombaton évente összegyűlnek szülőhelyén, Száron. De miért lobban lánggá emléke?
Apja, Reichenbach György szári körjegyző öt gyermekét szerény anyagi körülmények között nevelte. Amikor fia döntés elé került, a matematika szeretete okán tanácstalankodott Budán, a műszaki egyetem előtt, aztán a Duna-hídon mégis átkelve beiratkozott az orvosira, a Szerb utcában. Tehetségével már kezdetben kitűnt, ifjú medikusként nyert egy Arányiról elnevezett pályázaton, évtizedek után pedig akadémiai tagsággal jutalmazták. Felfedezéseit gyermeki örömmel így jelezte: újra harangoznak. Megint kicsit többet tudunk és szerényebbek lehetünk.
Részese lett a mikroszkopizálás modernizálásának, kutatta a test szöveteit, megbetegedésük nyomait, megszabva a gyógykezelés gyakorlati lehetőségét, surranó piros vérünk útját a verőerekben, a visszerekben, szívtől a szívig, az öregedést, az élet misztériumát.
Erőt merített az elődök példájából. A tudomány és a romantika édestestvérek, egymás kezét fogják. Arányi Lajos, a ’48-as szabadságharc után gazdag főurak balzsamozásából tartotta fenn intézetét, különcségét jól jelezte, hogy diftériában elhunyt fiának múmiájába hegedűt drótozott, s íróasztala mellé állította – halálos ágyán cigánybanda búcsúztatta. Romhányi nem tanult hegedülni, ihletet kapott kedvenc hangszere hangjától.
A háború őt is meggyötörte, mint mindenki másnak, sebet hagyott lelkében. Egyetemistákat kellett kísérnie nyugatra. Véletlen, hogy a hallei szőnyegbombázások után írt bonctani jegyzőkönyvei fennmaradtak. Hazatérve büntették, kukoricát kapált Etyeken. Végül Szombathelyen kapott állást, kirobbanó lelkesedése sorsának megnyugvó aranykorát teremtette meg, ahonnan már szinte országos támogatással invitálták professzornak a pécsi egyetemre.
„A professzort a hangsúlyáért fizetik. Tudják, ki a legfontosabb: az elsőéves hallgató, abból még minden lehet” – és krétával táblára firkantotta az idő grafikonját, amely kullog, vizsgák idején rohan.
„Három puttonyt cipelek hátamon. Az elsőben gyöngyök vannak, kutatásaim: fele játék, fele gyötrelem. A másodikban szövettani leletek, döntő segítség a terápiához. Harmadik zsákom feneketlenül üres, mert tanítványaim világgá mennek.”
Izgatták a rejtélyek, nem ragaszkodott a tudományos dogmákhoz – serendipity: a megérzés utólagos előrelátás –, otthon érezte magát a járatlan utakon. Merészen kritizált – egy új, agyonreklámozott gyógyszerről például úgy vélekedett: tudják, hova jut, aki ezt szedi? Ide, a platnira.
Az egyetemen szavazást rendeztek, ki a legjobb oktató. A voksok 98%-át kapta.
Örömét lelte a bohóckodásban, sutba dobta eleve zárkózott természetét, mesterfokon volt egyszerre szórakoztató és lebilincselő – így nevelt emberségre minket. Olyan színész volt, aki mindent csak egyszer mond, „kétszer ugyanaz már dohos”, gondolatai szállóigévé váltak.
Nyugdíjba menetele után többé nem tette be lábát a munkahelyére: nem akarok zavarni, mondta. Bölcs beletörődéssel hajtotta le a fejét.
Amikor egyszer zsebre tett kézzel, ropogósra vasalt fehér köpenyében váratlanul látogatott csoportunkhoz, éppen én markoltam a bonckést. Remélem, nem engem akar felmetélni, ehhez még tanulnia kell, nevetett derűsen.
Kenesén messzire hangzik a játszó gyerekek éneke. 2017. Vajon mit rejt az ő puttonyuk, ki és milyen kincset rejteget? Hol bújik el a marsallbot?
XXX. Évfolyam 1. szám
